A szórakozottság örömei

Aki gyorsan, fél szemmel olvas – sajna, olykor megesik –, azt nem mindig büntetik meg az istenek. Néha még meg is jutalmazzák. Mintha a túlterhelt agy bamba szórakozottságán apró réseket nyitnának, hogy egy másik, fura világba lásson, ahol a napisajtó vagy bármely nyomdatermék rendszerint örökzöld meglepetései másfajta, határozottan vérpezsdítő meglepetésbe csapnak át.

Azon csak kezdetben csodálkozik, hogy valaki apróhirdetésben ajánlkozik csempészésre, aránylag hamar rájön, hogy csempézésről van szó. A közös fejvesztési alapról is gyorsan kitalálja, hogy a mondat alanya fejlesztési alap, bár ennek a fejvesztési alapnak, pláne, ha közös, már van bizonyos távlata. Később azonban, hozzáedződve az olvasás e módjához, sőt bizonyos illetlen szándékossággal növelve az esélyeket, már igaz örömmel tölti el egy külpolitikai cikk központi szava, a kazaltánc; elképzeli a nemzetközi népi táncnak ezt az új fajtáját, amit egy konzultáción ropnak. Érdeklődéssel olvassa azt a divattudósítást, hogy Zsivkov frakkba utazik, és nem bánja, ha Irakba utazik. Elmondhatom viszont, hogy komoly aggodalmat keltett bennem a műnyakigény. Ezt ugyanis elhittem. Van művese, műszív, mért is ne lehetne műnyak? És hogy a műnyakigény annyira növekszik, hogy már érdemes külön kis cikket írni róla, ez arra késztetett, hogy eltűnődjem az emberiség nyaki állapotán. A műanyag redőny szerencsére ablakon kívül rekesztette a baljós lehetőségeket. Különösen bonyolult érzelmekre indított Lukács Esztike története. Mikor szép kislánynevét kikaptam egy cikk közepéből, nem gondoltam volna, hogy nem marad más a bájos kislányból, mint Lukács Esztétiká-ja.

Vannak azonban ennek a titokzatos tótágas-világnak – amely csak egy verébugrásnyira van a lehetségestől – más típusú meglepetései is.

A nyers, mondhatnám, kezdetleges félreolvasáson túl más módozatok is megnyílnak a laza figyelem előtt, hogy a tévedés már-már új földrészeket alkotó jelentőségét reprezentálják. Azt olvastam például egy keresztrejtvény bolhabetűs meghatározásai között: „Tojásdad alakú, kétfülű görög.” Ez elgondolkoztatott. Már a „tojásdad alakú” is kissé szürrealista meghatározása volt egy testi alkatnak – ha ugyan az volt –, de a „kétfülű” jelző különösen mélyen hatott rám. Bár az olvasót kétségkívül megnyugtatja, hogy a szóban forgó személynek két füle volt, és nem egy vagy három, mégis: ki lehet az a nevezetes görög, akinek korunkig ható, lenyűgöző sajátlagossága kétfülű mivoltában csúcsosodik ki? A megoldást egy lentebbi, szememmel átugrott, nyomtatott sor rejtette: nem tojásdad alakú, nagy görög filozófusról, államférfiról, művészről avagy természettudósról volt szó (akik mind-mind kiemelkedően KÉTFÜLŰEK voltak), hanem csupán egy korsóról. És ebben volt valami elszomorító. Tojásdad alakú, kétfülű görög korsó – milyen kijózanító, milyen jelentéktelenke meghatározás ez ahhoz képest, amit a kétfülűség rejtélyesen felrémlő, lázasan új világtörténelmi látomása sugall?

A szabadkai autóbaleset históriáját viszont már nem annyira a szórakozottság, mint inkább a szakmai ártalom címszava alá lehet sorolni. Jöttünk haza Szabadkáról, vékony hóval borított, alattomosan jeges úton. Újoncok voltunk még az autózás mesterségében, vidáman szaladtunk a kis piros Fiat 500-assal. Egy váratlan pillanatban aztán gyönyörű ívben vágódtunk át a bal oldalra, és bele az árokba. Nem lett semmi baj. A kilométerkőtől fél méterre süppedtünk bele az árok mély havába, megfogott a hó, valósággal puha, fehér fészekbe ültette a kocsi hátsó felét. Csak a sligovica tört össze. Kimásztunk az útszélre, segítségért integettünk. Jött is hamar egy szép Zasztava, meg is állt, a vezető kiszállt, odaballagott hozzánk. Nagy Mahomet-ember volt, kis sötétszőke bajusszal, angol lordi hidegvérrel. Higgadtan áttekintette a helyzetet; azt mondta, húzódjunk félre egy kicsit. Aztán odaállt a kocsi farához, két nagy markával a karosszéria alá nyúlt, és egyetlen mozdulattal felrakta az autót az országútra. A hóból. Nekünk káprázott a szemünk. Úgy emelte azt a kocsit, mintha egy kutyakölyköt venne az ölébe és tenné le a négy lábára.

– De hát hogy lehet ez? – tört ki belőlem. – Hogy bírta így megemelni? – A szőke bajszos Mahomet kicsit elmosolyodott.

– Költő vagyok – mondta vállat vonva.

– Költő?? – Döbbent pillantást váltottunk útitársammal. – Hát… kérem, akkor kollégák vagyunk, mi írók vagyunk Budapestről, és hogy így… egy magyar költővel itt és így találkozunk, az… talán ismerjük is egymást… – dadogtuk eszméletlenül. A Palicsi-tónál ilyenek a költők? Kosztolányi is erős volt, az igaz, no de ennyire? Közben a szőke bajszos mosolya kissé szélesebbé vált.

– Maguk pesti írók? Nem vagyok költő. Öntő vagyok. Vasöntő.

Még néhány józan, csöndes tanáccsal látott el bennünket a havas úti autókázásra vonatkozólag, és továbbment. Hosszan bámultunk kocsija után, míg el nem tűnt a nagy fehér síkságon, a sűrűsödő forgalom színes szalagjában. Szóval öntő. Nem költő. A helyzet azonban az, hogy nekem mégiscsak egy hatalmas költő emelte ki a kocsimat Szabadkán az árokból, legalábbis néhány másodpercig ez volt a helyzet. Hogy pedig hány másodpercnyi a valóság, az viszonylagos.