A szingaléz csodahal

Halaktól is lehet szavakat tanulni. Például én egy távolkeleti tengerlakótól olyan oktatásban részesültem – fogalomkészletem elmélyítését illetőleg –, ami párját ritkítja. Jártam ugyanis egyszer egy oceanográfiai élőmúzeumban. Olyan volt az, mint egy hatalmas barlang, falain zölden derengő üvegablakokkal, és az ablakokon át bele lehetett látni egy-egy darab óceánba. Minden ablak mögött más-más, ritka halfajta vagy halcsoport sürgött-forgott; hihetetlen formák, lehetetlen színek. Volt olyan hal, amelyik kígyó formát öltött, és a végén ugyanolyan villogó szeme volt, mint az elején; volt végtelenül elegáns, ezüstszürke raj, amely hosszú-hosszú uszonyai ezüstfátyolában lassított balettet adott elő; volt olyan, mint egy denevér, volt olyan, mint egy gázvasaló. De mindezek közt a legelképesztőbbnek egy bizonyos szingaléz csodahal mutatkozott. Irtózatos volt. Pofája leginkább egy buldogé, vadul kidülledő szemekkel, hátán végig ősgyíktaréj, fején érthetetlen dudorok: csimbókok, hideglelős kinövések. A színei sem adták alább: vad sárga, fekete, kék csíkjaival, visszataszító cirmosságával még leginkább az ókínai sárkányábrázolásokra emlékeztetett, a fantáziának ezekre a nehezen felülmúlható rémálmaira.

De ez a szörny… ez a szörny kicsi volt. Mondhatnám: icipici, pöttöm. Legfeljebb 5-6 centiméternyi; akkorka volt, mint a kisujjam. Amint belebámultunk iszonyú, liliputi sárkánypofájába, az első döbbenet után falhoz kellett dőlnünk a nevetéstől. Muszáj volt hahotázni rajta, nem lehetett ellenállni picurka őrémségének. Így, hangos derültség közepette, tanított meg a szingaléz csodahal tátogó, csúnya szájacskája egy szóra, a „groteszk” szóra tudniillik. Ismerni véltem ezt a szót eddig is. De most már csakugyan tudom, hogy az, amit eredendően groteszknek hívunk, a rémítőnek és a kicsinek olyanfajta szövetsége, amely óceáni mélyrétegeinket rengeti.