Delfin-testvériség

Úgy látszik, szűnőben van a delfinek divatja. Mintha kevesebb cikket, ismertetést, lelkendezést olvasnánk az utóbbi évek nagy felfedezéséről, az emberhez hasonló agyvelejű tengeri csodáról, az óceánok észlényéről. Kár. Mert azért ez a tudományos legenda nagyon is meglódította a világ képzeletét. Mélységes mély, emberalatti ösztöneinkből kél fel az a paradicsomi látomás, amelyben delfinekkel játszadozunk testvériesen, egy szennyezetlenül kék tenger szélén. És újonnan fejlett homloklebenyünkből kél ki az a megjegyzés, hogy lám, nem-emberi intelligenciát keresünk a csillagok között, miközben ügyesen elszalasztjuk, ami az orrunk előtt van. Mégis: mi az, ami az emberek tömegeit olyan hevesen, olyan szenvedélyesen kapcsolja a delfinbölcsesség ideájához? Talán a szenzációvágy, talán egy ősi-új totemizmus, talán a lelkifurdalás, talán a természet hasonlíthatatlan csodatételeinek körülámulása. Delfin! – kiáltjuk valami homályos reménnyel egy világszéles tengerparton, mi, elfajzott, új Arionok.

Nekem személy szerint semmi kifogásom sincs a testvéri delfinek ellen. Talán csak az, hogy nedvesek. Ha elgondolom, hogy annak az óriási, sötét delfintestnek milyen lehet a tapintása, hátrahőkölök. Ha viszont átugrom egy delfinkoponyába, és onnan nézem az embereket, kénytelen vagyok belátni, hogy nekik jóval több viszolyognivalójuk lehetne. Afféle száraz-szikár rovaroknak tekinthetnek minket, képtelenül ízesült csápokkal, dudorokkal, kinövésekkel, mikroszkopikus, fürge körmöcskékkel; formátlan bogaraknak láthatnak, akikből tökéletesen hiányzik az áramvonalas elegancia, a monumentális, célszerű esztétikum. Ezekből a boldogtalan rovarokból mindenféle kilóg, gondolhatják a delfinek, egy csomó manipulátor nincs beléjük építve s egy pompás borító felülettel lefödve, ami pedig a „funkcionális szép” minimuma. Bonyolult lótetűnek nézhetnek minket – hogy csúnyát mondjak –, vagy kedves szöcskének hogy szebbet mondjak –, ami bizonyos szempontból mindegy. A lótetű csakugyan elég rémes állat. Főleg a gusztustalan tagoltsága miatt. És hogy mi lehet egy testi tagoltságban olyan nyugtalanító? Erre nem is olyan könnyű válaszolni. Talán a… a célszerűtlensége. Vagyis nem-értett célszerűsége. Az idegen életforma idegen testformája. Ebben pedig a szöcske is jeleskedik.

A delfin viszont szép. Ezt senki sem tagadhatja. Pedig idegen életforma idegen testformája. Miért szép a delfin? Mert elfogultak vagyunk. Nemcsak a célszerűség átlátása vezet minket az állatokhoz fűződő ősi viszonyunkban, nem csak a rokonsági fok – mert persze minél távolabb áll tőlünk egy élőlény a biológiai skálán, annál több az esélye arra, hogy idegen, hogy „csúnya” legyen –, nemcsak jól felfogott saját érdekünk, amely „hasznos” és „káros” lényekre osztja a világ faunáját, mi ezenfelül is válogatunk a természeti látványban, turkálunk benne, mint egy nagyáruház turkálópolcán, ez tetszik, ez nem tetszik. Mi a csoda vezeti a tetszésünket, miért jó nekünk a delfin, miért nem jó az indiai páncélos orrszarvú? Miért jó egy törleszkedő macska, és miért nem vágynánk egy törleszkedő vízilóra?

Akárhogy is: szerencsénk van a delfinekkel. Mert mondjuk, ha a hiéna bizonyulna bölcsnek a modern tudomány fényében, ha a százlábú kezdene el robbanóan fejlődni, hogy néhány lábával a sok közül kezet nyújtson a homo sapiensnek, akkor valahogy zavarba jönnénk. Ott állnánk érthetetlen elfogultságainkkal, tágasan szűkös rokonszenveinkkel, ízlésünkkel, amely oly sok mindent befogad, hogy egyszer csak megránduljon és azt mondja: nem. Mert esztétikánk, lelki szabásmintánk nemcsak érdekeinket, eszünket, hanem minden belátható indokunkat is meghaladja, van benne valami bámulatosan hajlékony és valami bámulatosan makacs. Tetszésünk héja láthatatlan és áthatolhatatlan, mint egy erőtér. Örüljünk hát a delfineknek, mert tetszenek nekünk, mert képesek vagyunk magunkhoz fogadni őket, egy világkaroló, nagy-nagy humanoida mozdulattal lelki erőterünkbe vonni. A delfin nosztalgikus, a delfin legendaállat, mint a ló, mint a madár, vagy annál is több; minekünk a delfin csupa távlat, minekünk egy új világ lehetősége, veregessük boldogan azt a nedves, sóstajtékos oldalát. Hiszen hagyja, a szerencsétlen.