Leskelődni

A jelentésátvitel nyelvünk gazdagodásának egyik forrása. A hegy lába, a hajó orra, az igazság fénye: szépen mutatják képi gondolkodásunk széles körű alkalmazhatóságát, és még akkor is, amikor az alkotórészek értelme már elhomályosodott, még akkor is pompás ívben repülhetik át az évszázadokat a szólások és szóláshasonlatok: ebek harmincadjára kerülni, kivágni a rezet, iszik, mint a kefekötő, essen beléd a fekete fene. Ám nyelvünk dús televénye megállás nélkül termi ma is a szóképeket, életerejének bizonyságaként.

Örömmel és némi mélabúval tölt el tehát a tény, hogy kis híján sikerült édes anyanyelvünket egy jelentésátvitelen alapuló szólással gazdagítanom.

A macskákkal kezdődött a dolog. Közismert emez állatok mérhetetlen kíváncsisága. Ott leskelődnek az ajtórésben, a ház sarkán, a fű között, előrenyújtott nyakkal, óvatos, de feszült érdeklődéssel bámulják tevékenységeinket, figyelik a hintát, a labdát, a betonkeverést, a főzés akciója egyenesen lázba hozza őket, benzinkutaknál a kocsik töltésére ügyelnek fel, pinceablakokból az áruszállítást ellenőrzik, éji parkokban, szerelmespárok mellett, komoly bólogatással regisztrálják az eseményeket. A legvalószínűtlenebb helyeken bukkannak elő, mióta egy zárt fehérneműs szekrényben is találtam egy méltóságteljes kandúrmacskát az ingek között, azóta lelki edzettségem nagymértékben fokozódott.

A macskák tehát leskelődnek, az emésztő kíváncsiság és az elegáns tartózkodás olyan eltéveszthetetlen vegyülékével, hogy innen a „leskelődik a kis macska” megállapítástól egyenes út vezetett más, átvitt értelmű leskelődések felismerése felé. Leskelődik a kis autóbusz, mondtam, ha a 4-es busz nem tudott kimászni egy mellékutcából, csak az orrát dugta mindig előre; leskelődik a kis torony, mondtam, ha feltűnt a háztetők mögül kibukkanva egy tévéadó. Ez idáig magától értetődő. De a szintagma nem állt meg itt, robbanóan fejlődni kezdett, tovább terjeszkedett egyre tágasabb, egyre absztraktabb területekre. Ha bármi érdekelt, ha bármihez pillanatnyilag vonzódni kezdtem, villámgyorsan fordítottam meg magamban az alany és a tárgy filozófiai viszonyát, és elégedetten állapítottam meg, hogy leskelődik a kis bugaci puszta, leskelődik a kis ismeretelmélet. Addig-addig, amíg egyszer Kazinczyval és a magyar jakobinusokkal foglalkozva, össze nem gyűjtöttem a témáról egy kisebb kupac könyvet a díványomon. Örömömben, hogy annyi érdekeset olvastam róluk, átöleltem a könyvkupacot, és felkiáltottam: leskelődnek a kis jakobinusok.

Szerencsére meghallottam a saját hangomat, egyedül, az üres szobában. És ez volt a végpont. Mindennek van határa, még a szóképek bámulatos vitalitásának is. Abbahagytam a leskelődést. Csak néha-néha sajog fel bennem az emlék, ha valami nagyon kísértőt látok, hallok, tapasztalok; ilyenkor elkezdem mormogni: leskelődik a kis… aztán rezignáltan ellegyintem. Már nem leskelődik. Nem, nem lesz a leskelődikből szilárd szólásmód, nem fogja diadalmasan átívelni nyelvünk évszázadait, még az én saját éveimet sem. Az alkotás olykor kudarcba fullad.

De azért a macska leskelődik.