Napóleon

Hogy a költő és a madár között lényegbevágó kapcsolat van, arra legfőbb bizonyság magyar anyanyelvünk. Messze meghaladja ez a kapcsolat a hasonlatok, a lírai metaforák léha fenségét, hogy tudniillik a költő szárnyal, miként a sas, vagy dalol, miként a fülemüle; az összefüggés ennél ősibb és háziasabb. A magyar nyelv – évezredei teljes súlyával, tekintélyével, méltóságos arcán valami halvány mosollyal – úgy döntött, hogy a költő: költő, nem készítő-csináló, mint a görögök nyelvén, nem is sűrítő, mint a németekén. A költő tehát költ, mint a madár; ezt elhiszem magyar anyanyelvemnek. Hogy a madár viszont… a madár költő, ami ugyanannak az éremnek a másik oldala, azt módomban volt megtapasztalni.

Budapest ostroma alatt ugyanis sokadmagammal laktam egy konyhában, többek között egy tojóstyúkkal. A tyúkot Napóleonnak hívják, és teljes joggal; félrecsapott, halványpiros taraja csakugyan úgy hatott, mint egy hetykén föltett Napóleon-kalap. Végtelenül rokonszenves tyúk volt, szelíd, majdnem szobatiszta. Ezenkívül pedig tojást tojt, valódi, friss tojást; a hálától elgyöngülve bámultuk ezt a tevékenységét, életfenntartásunk alapját. Nagyon rendszeresen csinálta, lehetett ágyúzás, aknatűz, utcai harc a hóban, ő két nap egymás után leült kis vackára, tojt egy-egy tojást, harmadnaponként pedig szünetet tartott. És mi kezünkbe vehettük azt a langyos, fehér héjú, remek formát, újra meg újra elámulva a természet felülmúlhatatlan csomagolástechnikáján.

Tollas állat nem szereti, ha hozzányúlnak, legfeljebb eltűri. De Napóleon olyan szelíd volt, hogy nem tudtam megállni, óvatosan hozzáértem, és megvakartam annak a félrefitult tarajának a belső oldalát, olyasféle mozdulattal, ahogy az ember egy vizsla füle alá nyúl. Napóleon eleinte csodálkozott, aztán belejött a dologba, minduntalan mellém sétált, és ferde madárnézésével felsandítva rám, kotyogással követelte a taréjvakargatást. Mi pedig odáig fajultunk Napóleon-imádatunkban, hogy amikor nagyon bombáztak – de nem, nem, akkor már nem bombáztak, inkább aknáztak –, szóval tüzérségi harcban levittük az állatot a pincébe. Mit tagadjam, a pincében Napóleon jelenléte ellenszenvvel találkozott. Ember ember hátán, csecsemők, katonaszökevények, matracok, razzia, cipőkrémdobozban faggyúmécs – valahogy nem kedvelték ott az állatot. Fent kellett hagynunk a konyhában. De Napóleon dacolt a körülményekkel, élt és virult, kotyogott és tojt – két napon át egy-egy tojás, harmadnap szünet –, még kapirgált is, csőrével, kis tyúkkörmöcskéivel halkan kopogva a konyhakövön, és tartotta a fejét, hogy vakargassam a féloldalas taréját, istenem, milyen jó dolga van Napóleonnak.

Szó, ami szó, delejes voltál, Napóleon. Titokzatos módon végbevitted, hogy egy nyári tanyaudvaron éljünk veled (némi elrajzolásokkal), egy ilyen aranybronz tyúk fölött mindig süt a nap, az ólszag pedig egészséges. És diadalmas voltál, Napóleon. Igen, igen. Hódolattal hajlok meg előtted. Madarabb voltál a madárnál, és főleg költőbb a költőnél. Te aztán végiganapesztizáltad a háborút, két tojásos nap, egy tojástalan, és a tojástalan – mondanom sem kell – hosszú volt, ti-ti-tá, ti-ti-tá, így ütemezted az életet, tévedhetetlenül.

Attól tartok, mi, költők – akármilyen jó dolgunk van is aknatűzben vagy akár tűzszünetben – sohasem fogjuk ilyen tökélyre vinni az egzisztenciális verstant.