A lila fa

Szigliget hívei között is a leghívebbek közé tartozom. Létének első percétől fogva látogatom az íróházat, felkutattam a kert minden centijét, végiglaktam a kastély minden szobáját, ácsorogtam az Öregtorony shakespeare-i romjai között, húzattam fogat tapolcai fogorvossal, szaladgáltam pelék után a padláson, hallgattam Lukácsa bácsit, a mesemondó csőszt, akinek két szakálla volt: egy rövidebb, amely voltaképpen csak annyit jelzett, hogy viselője aránylag ritkán borotválkozik, és mögötte egy hosszabb, övig érő tokaszakálla, amely sárga-fehéren lengedezett a Majáliserdő remek tölgyfái alatt, útmutató zászló egy képtelen meseméhes felé. Nyújt Szigliget csöndet és társasjátékot, telet és nyarat, nyújtja mindenekfölött azt a (civilizált) természetet, amelyből sokunknak nem jutna már egy falat sem Szigliget nélkül, mert Szigliget gyönyörű, mert Szigliget kimeríthetetlen.

Bár… bár ami azt illeti, Szigliget emberi és természeti adottságai sem mentesek holmi megrázkódtatásoktól. Ott van például a lila virágú fa esete. Azt mondja valamelyikünk egy este:

– Valami gyönyörű, lila virágú fa van a kertben. Én még ilyet soha. Pedig már elég régóta… – Fölüti ám erre a fejét még két-három jelenlévő, és kórusban bizonygatják a lila fa különösségét.

– Csak nem a magnóliáról beszéltek? – kérdezem gyanakodva.

– Dehogy, dehogy. Ez odébb van, a jobb oldali úton kell lemenni.

Másnap délelőtt lementem a jobb oldali úton. És nem láttam semmit. Nem volt lila fa. Volt kis fa, nagy fa, cserje, bokor, de virágos, pláne lila virágos egy sem. Ebédnél aztán közöltem, nincs meg a fa, legalábbis ott nincsen.

– De van.

– De nincs.

Ezután rávettem a lila fa magasztalóit, hogy mondják el szép lassan, tagoltan, hogy hol is látták azt a fát. Tehát a jobb oldali úton le. Nem, nem a magnólia felé, hanem tovább a nyírfaligeten át, aztán a szelídgesztenyésen át, azután balra, a Tapolca felé. Világos? Világos. Délután lementem. Jobb oldali út, nyírfás, gesztenyés, a Tapolca felé. Nem volt lila fa. Lementem egészen a folyóig. Átmentem a konyhakertbe, bebolyongtam az egész parkot. Nincs fa, nincs lila virág. Csöndes, de annál feketébb kétségbeesés fogott el. Érett megfontolás után elvetettem azt a feltevést, hogy vak vagyok. Aztán elvetettem azt is, hogy természetrajongó társaim léha tréfát űznek velem, ők komolyan gondolták, amit mondtak. Pusztán arról van szó, hogy az emberek tökéletesen képtelenek hely-, helyzet- és tárgymeghatározásra, még érdekeiktől mentesen is, egy lila virágú fa esetében is összezavarják a tényt a képzelettel, az ismertet az ismeretlennel, a magnóliát egy cickóróval. Ez a hiányzó fa megborzongatott. Nagy-nagy, földgolyó méretű kételyek meredtek rám a szelídgesztenyés sarkán, az ember bizonyosfajta menthetetlensége, agyvelő és kozmosz viszonya, tudatunk abszurditása. De erről már nem szóltam senkinek.

Késő délután megint sétáltam egyet, most már csak úgy. Megálltam a gesztenyés sarkán, de nem a fákat néztem, a füvet bámultam elbúsult tekintetemmel, és akkor megláttam. Megláttam a fű között valami lilás kis söndörkéket, egyre többet találtam belőlük, fű közé terített szirmait egy igenis volt lila virágú fának, amely egy nap alatt kinyílt, és egy nap alatt elvirágzott. Úgy megkönnyebbültem, hogy csak enyhe parainézisben részesítettem a díszfácskát, fölemelt mutatóujjammal szelíden terhére róva a természet cselvetéseit. Mert ugye, azokról sem szabad megfeledkezni. És miközben szívből örvendeztem azon, hogy az ember mégsem menthetetlen, legalábbis Szigligetről nézve – mintegy intelemként merült föl bennem Lukácsa bácsi szakálla. Ott lobogott fölöttem ez a szigligeti szakáll, úgy értem: a meserondó második szakálla, a hosszabbik, amely úgy nő, ahogy akar. Gondosan figyelmeztetve így, nyugtalanító jelzőzászlóként, az igaz, cseles abszurditás le nem zárható ösvényeire.