Az év legszebb kertje

Láttam néhány kertet életemben. Kerestem is, igaz, a kertekkel való ismeretséget. Jóban vagyok ligetekkel, arborétumokkal, turistacsalogató kastélyparkokkal ugyanúgy, mint kétlépésnyi földsávokkal kerítés és házfal között, ahol pirosbabot futtatnak karóra. Most mégis olyat láttam, amit szívesen tüntetnék ki „az év legszebb kertje” címével.

Milyen is volt az a kert? Mindenesetre bozótos. Nem volt nagy, de dzsungelesen sokat sejtető, egy vidéki ház belső kertje, ahol minden úgy nő, ahogy akar. Illetve… nem egészen. A bozót vagy álbozót hátrébb kezdődött, félkaréjos keretbe fogva az előteret, amelynek jobb oldalán ott magasodott a növényzet döbbenetes attrakciója: egy óriási rózsabokor. Egy rózsaszín virágos valami, amely teljesen felülmúlta a rózsabokor minden kialakítható fogalmát. A bokor ugyanis felkapott a mögötte álló öreg tujafára, annyira, hogy tetőtől talpig beborította vadul csillagzó virágaival, és mert az öreg tuja magas volt, vetekedett egy kisebb jegenyével, a rózsa is az égbe mászott, fel-fel, a kéménynél is magasabbra, úgy, hogy csak hátrameredt nyakkal lehetett utánabámulni a bárányfelhők közé. De ez még semmi. Miből emelkedett ki ez a rózsa-abszurditás? Egy íriszágyásból. Az „íriszágyás” szó azonban itt sem fedi a fogalmat, nem ágyás volt az, hanem íriszmező lila-kék torlaszokban; nagy, súlyos fejükkel meg-megdőltek a virágok, s dőlésük, egyenességük ritmusával olyan kék hullámzást produkáltak, hogy az ember csodálkozva fülelt körül: hogyhogy nem hallja a hullámverés zaját? Szóval: egy vad-kék tóból egy óriás, rózsaszín szökőkút ugrott ki, a valószínűtlenség teljes realitásával.

Egy, csak egyetlenegy kicsinyke hibát lehetett találni a kert képében, azt tudniillik, hogy túlságosan szép volt. Pontosan az ilyen kertekbe pusztulhat bele az író, ha arra vetemedik, hogy leírja őket. Mert a túl szép. Mert a gyönyörű. Van-e közismerten hajborzasztóbb kísérlet, mint szavakba átemelni életünk bármifajta legszebbjeit? Legalább háromkötetes nagyregényt kell összemalteroznia az író-vállalkozónak, hogy – minden fortélyát mozgósítva – helyet teremtsen benne például egy ilyen kis édenkertnek. Hiszen még én is csaltam. De mennyire csaltam; tisztán-pusztán ismertető célzatú, szerény kertvázlatom színültig tele van hamisítással, kihagyással, csökkentéssel, lefaragással. Mérhetetlen önfegyelemmel egy hangot sem ejtettem például a berkenyefáról, mert tisztában vagyok vele, hogy ez a berkenye életveszélyes. Gondolják csak el! A rózsaszín rózsa mellett ott állt egy rózsaszín virágú berkenyefa is, jó alaposan összebonyolódva vele. Mintha azt mondta volna egymásnak a rózsa és a berkenye: „Te is rózsaszín, én is rózsaszín, fonódjunk össze.” És megcselekedték. Hát el lehet ezt viselni, tisztelt olvasó? Kétféle rózsaszín virág-micsodát egymás mellett, amikor egy is sok?

Elhallgattam továbbá a házat is, amelyet telefutott az ampelopszisz, olyannyira telefutotta, hogy már nem is volt hova futnia, nagy, zöld fürtökben visszaesett az ereszről, bele a tornácablakok szemébe; nem is látszott jobban az ablak, csak úgy, mint a puli szeme. Nem válna-e túlzottá ez a zöld indahalmaz? Hiszen már előzőleg is kúszó rózsáról volt szó, a sok kúszónövény nem tenné-e kuszálttá a képet? De, de, de. Bizony kuszálttá tenné. Nyilvánvaló: ki kell húzni a képből az ampelopsziszt. Ki kell húzni a berkenyét is természetesen; kiradírozni a tornác piros tégláit, a titokzatos kis ösvényeket a bokrok közt, amelyek úgy futnak hátrafelé a sűrűbe, mintha a gyerekkorba kanyarodnának, el kell tüntetni az ezoterikus fügefát, letörölni a sötét málnást, a napfényt, a délelőttöt, a be-beúszó húslevesszagot.

Így. Most már mindent kihúztunk. Mindent? Hiszen még ott maradt – kétségtelenül ott maradt – az abszurd rózsabokor a sötétkék íriszmezővel. Tudja isten: talán nem ártana azt is kihúzni. Minek esküdözzem a hihetetlenre?

Maradjunk talán annyiban: láttam egy kertet. Szívesen adományoznám neki „az év legszebb kertje” címét. A többi pedig – így a legpontosabb – néma csönd.