Jácint, hóban

Most meg esni kezd a hó. Áll a kék jácint az ablakban, két üvegtábla közt, és mögötte egy váratlan hóesés hömpölyög. Februári hóesés, nagy pelyhű, vizes, majdnem színpadias, mintha csak markírozná a havat az időjárás: túlságosan szép, idillien kavargó. De sűrű, de zuhogó; a remek kék növény ebben a hózáporban úgy hat, mint egy szürrealista filmjelenet. A fehér háttér előtt kéken, a mozgó háttér előtt mozdulatlanul, a hóháttér előtt teljes növényi gálájában olyan kihívó kontraszt, amilyet csak nagy fejtöréssel lehetne kimódolni, ha véletlenül nem állna itt az orrom előtt.

A hó egyébként másra is jó, nemcsak arra, hogy a jácint kontrapunktja legyen. Szép okosan elfödi, fehér irgalommal takarja el azt a lövészárok-aknamező komplexust, ami fél éve még utca volt, de azóta javítják; drapériáival körülcsapkodja a teljesen elfásult bérházakat, a vaksi közértboltot odaát, amit Csemegének (pontosabban ’semegének) csúfolnak (’súfolnak). Ez a közért nyitva van az útjavítás alatt, de valahogy tétován, minden meggyőződés nélkül van nyitva. Csorba lépcsőjét egy deszkahídlásra nyújtja, mintha egy disznóóltetőt vetettek volna elébe nagy sebesen, hogy a végső katasztrófától megóvják, amely nem más, mint a tátongó szakadékba való beleomlás. Nem is omlik bele a szegény közértke, csak éppen reszketve egyensúlyoz a valahai úttest szakadéka fölött, fél lábbal a sírban. És sír és sír, szegény közértke sír, mérhetetlen szemétkupacokat árasztva maga körül.

De mit számít mindez, amikor esik a hó. Esik, zuhog, tündöklik, de legfőképpen mégis esik, villogó függönyrojtjaival folyamatosan takarva el, ami eltakarandó, és emelve ki, ami kiemelendő. Esik a hó a jácint háttereként, és ha az előbb azt mondtam, hogy a hófüggöny mozgó háttér a mozdulatlan növény mögött, akkor rosszul mondtam. A mozgás itt reciprok érték; ahogy zuhognak felülről lefelé a fehér függőlegesek, a pelyhek, a szálak, a rojtok, úgy kezd lassan-lassan fölfelé emelkedni a virágcserép, hiszen értik, hogy gondolom. Nem biztos, a szemnek egyáltalán nem biztos, hogy a hó esik; könnyen lehet, hogy ellenkezőleg történik a dolog: a virágcserép emelkedik. Szinte észrevétlenül kerül följebb, eleinte egy gondolatnyival; egy másodpercre meg is billen, mint egy sí-lift induláskor, aztán lassan, végtelen óvatossággal, filmszerű simasággal kezd fölfelé…

És itt a vége. Itt, éppen itt kell elvágni a jácint történetét. Itt kell abbahagyni mindazt, amit róla, vele, miatta gondolok, ténylegesen avagy átvitt értelemben foglalkozva meglehetősen intenzív létével. Abba kell hagyni, mert ami most történik, az már fokozhatatlan. Az tudniillik mennybemenetel.

Ki hitte volna ezt egy egyszerű (műanyag) virágcserépről?