Jácint, aggályokkal

Aggályok gyötörnek. Ha azt állítom, hogy egy homéroszi vagy még régebbi hasonlat, a jácintszerű haj, mind a mai napig megszemlélhető, szemmel tapintható bármelyik virágzó jácinton itt helyben, például a Sasad téesz valamelyik virágkirakatában – az igazat állítom. Igenis, görög haj az a jácintvirágzat, számtalan antik ábrázolás tanúsága szerint. És mégis aggályok gyötörnek. Aggályaim ugyan nem esztétikai, hanem kertészeti jellegűek. Semmi kétségem sincs felőle, hogy Homérosz (ha ugyan Homérosz) hasonlata, a haj és a jácint összekapcsolása világítóan pontos, klasszikusan szabatos, zseniálisan hiteles, csak azt nem tudom, hogy a jácint maga hiteles-e. Ugyanazt a jácintot látom-e én ma, amit ógörög szaktársam látott annak idején? Ugyanazt a színt, ugyanazt a formát? Mert a hasonlat előállításának mechanizmusa, lelkünk kreatív tényezői a művészetekben lényegesen kevesebbet változtak, mint az agrártudományok némely fajai, például a kertművelés. Megismernénk-e a görög-római rózsát, az agyondicsértet? Alig-alig, hiszen szimpla rózsa volt, vadrózsa. Mindig is nyugtalansággal töltött el, ha erre az antik rózsára gondoltam, amelyik olyan sokáig a rózsa volt az emberi tudatban. Öröm és félelem fogott el egyszerre, mint korcsolyázás közben, hiszen azonos nevű, de a mélyben eltérő fogalmak jégpáncélján csúszkáltam, a látszatevidenciák, a látszatazonosságok szakadékony felületén. Veszélyzóna ez bizony, logikánk korszakunktól határolt hiszékenysége. S ha már a rózsa sem „a rózsa” – ugyan mennyire mást jelenthetett más-más korban, más körülmények között a szabadság, a cipő, a hit?

Csak óvatosan, csak lassan tehát a jácinthasonlattal. Itt állok, kimeredt szemmel bámulom az én remek kék jácintomat az ablakban, és halálpontosan felismerem benne a görögök gyűrűs frizuráját, felismerem a homéroszi hasonlat szédítő hitelességi fokát. Szívem dobog, pillantásom ihletetten hatol kultúránk hajnaláig, ahol ezek a nagy reményű hellének könnyed mozdulatokkal halmozták fel mindazt a szellemi táplálékot, amelyből mai napig élünk, megtanítva minket többek között a metaforák nyelvi és pszichikai struktúrájára. A jácint, mint a mesébeli vasvirág, kincses látomások ajtaját nyitja meg előttem – amíg csak ki nem derül róla, hogy nem az a jácint. Hogy egészen más jácintról van szó, a görögök egyáltalán nem ismerték ezt a kitenyésztett, sűrű fürtös, ilyen-meg-ilyen színű díszjácintot, amit mi ismerünk. Esetleg nem is formára, hanem színre vonatkozik a jelző, vagy – uram, bocsá’ – még a hyacinthusnak nevezett növény fajtája sem egyezik a maival.

Megeshetik az ilyesmi? Meg bizony. A növénynemesítés, a kertművelés történelme tele van a legcsudálatosabb kanyarokkal, a növénynevek pedig többnyire fedőnevek, mint egy zűrzavaros kémhistóriában, mögöttük a legkülönfélébb növényegyedek, növénycsoportok állnak, állandóan változó külsővel, környezettel. Ha tehát ez a jácint nem azonos azzal a jácinttal, akkor kár a szóért. Akkor én nem láthattam semmit. Nem is gondolhattam semmit, és még mielőtt belemélyedhetnék az adódó részletekbe, máris tiltóan némítja el minden próbálkozásomat az agrotechnika, a hortológia, a filológia, az episztemológia stb. stb.

Alig marad annyi időm, hogy odasúgjam a növénynek: föl a fejjel, jácint! Hiszen már Shaw is bátorkodott föltételezni: ha Shakespeare műveit nem Shakespeare írta, akkor egy másik Shakespeare írta. Ha nem téged látott Homérosz, esetleg nem-Homérosz, akkor egy másik jácintot látott egy másik Homérosz. A világirodalmi eredmény – nyugodj meg – ugyanaz.