Jácint

Egy cserép kék jácint áll az ablakomban. Megérkezett tehát újra kisded budai lakásomba a télutó növénye. Az idei példány ugyan nem tartozik a tökéletesek közé. A virágszár hajlamos rá, hogy oldalt dőljön, meg kell kötözgetni, óvatosan egy barkaághoz közelítve, és maga a tömött virágzat is itt-ott kihagyásos, mint egy molyrágta plüsspárna. De ha valaki azt képzelné, hogy mindezzel együtt nem gyönyörű, az tévedne. Mert gyönyörű. A színe, az a kéknél kékebb, amelybe csak azért vegyül egy leheletnyi sötétebb árnyalat, hogy elválassza az égszínkéktől. A szaga, az a letaglózó. A pompázása, tartásának az a fejedelmisége egy ablakközben. Mindenképpen veszedelmes szépség. Jellegénél fogva erősen hasonlít egy tengeri naplementére, egy várkastélyra, egy alpesi kilátásra, vagyis kényesen közel van a giccshez. De mit számít az; a természetben nincs giccs, a giccs emberi termék. Egy csöppet sem zavartatom hát magamat a növény szépségének túlzott mivoltától, bolond is volnék, ha zavartatnám, annál inkább, mert ennek az esztétikai túlzásnak fontos funkciója, mondhatnám, világirodalmi jelentősége van.

Már gyerekkoromba beleszövődött az a személyiség, akit úgy hívtak, hogy jácintfürtű Apolló. Görög regékből, idézetekből, verstöredékekből állt össze mesefigurává, csillagszemű juhászok és Hófehérkék szomszédjává. Később megtudtam, hogy a „jácintfürtű” eposzi jelző, és tulajdonképpen nem is Apollóhoz, hanem Odüsszeuszhoz tartozik, s ugyanakkor, amikor e büszke tudás birtokába jutottam, már nézegettem is a görög atléták, istenek, héroszok szobrait csúnyácska fényképeken, tankönyvoldalakon. De szépek is voltak azok a csúnya, régi fényképek, de különös volt például a szobrok haja. Jól emlékszem: szorosan fejhez tapadó, göndör hajsisakjuk volt, egy szabályos-mintás hajsapka azon a pompás fejükön, amely úgy hasonlított egymásra mindegyik szobortesten, mint egyik tojás a másikra. Ritka volt köztük a lebegő hajú. De mindez – eposzi jelző, szobor, mese, miegyéb – valahogy nem ugrott össze a fejemben egészen addig, amíg meg nem néztem egyszer egy jácintot. Egy valódi, hamisítatlan, minden irodalomtól tökéletesen mentes jácintot, amint szépen kibújt a hagymájából, és sudárul mutogatta tömött virágzatfejét. Mert természetesen tömött jácintfejről van szó, nem a másikfajta, lazán lebegőről; arról van szó, amelyben olyan sűrűn másznak egymás nyakára a kék virágcsillagok, mint a kék fácáncsibék etetéskor, amely olyan, mint egy virágból készült prémsapka, láthatatlan istenfejeken. Amint végre-valahára az agyamig ért, hogy milyen is a jácint, azt is megértettem, hogy ezzel egy, körülbelül 3000 éves táviratot olvastam el, amelyet világirodalmi ügyben intéztek hozzám. Kissé sajátos kód szerint fogalmazott távirat ez, növény formája van ugyanis (a szemiotika boldogan sorolná legritkább példái, legféltettebb kincsei közé); minden tavasszal megpróbálja közölni magát, aztán vagy le tudják kódolni, vagy nem. Értelme pedig sem több, sem kevesebb, mint az, hogy némely homéroszi szereplőnek csakugyan jácintszerű haja van, és viszont, a jácintnak homéroszi haja van, aki nem hiszi, megnézheti az ablakomban. Hogy nem hazudott az a 3000 év előtti görög, aki először bökte ki egy hajnövésfajtára: jácinthajú, dehogyis hazudott, nagyon is röghöz kötött volt a fantáziája. Akármilyen gyönyörűt akart mondani, csak azt tudta mondani, amit látott. Szeme viszont volt neki, micsoda szeme, harminc évszázadra érvényes pillantása.

Ennek a röghöz kötött képzeletnek köszönhetem, hogy egy visszatestesült hasonlatot öntözgethetek két ablaktábla között, így tél utolján.