Hányféle rét van?

Kénytelen vagyok folytatni a „hányféle kék” témáját. Elháríthatatlanul jutott ugyanis eszembe a rét. A képeskönyvek rétje, tudatunk rétje, amelyen virág nyílik, amely fölött pillangó repdes, madár csattog, és a valódi rét, amelyen ugyancsak virág nyílik, amely fölött ugyancsak pillangó és madár ügyködik, a különbség mégis szembetűnő. Hajlamos vagyok rá, hogy ezen a különbségen még ma is fönnakadjak. Különösen, ha tunya közönyömből felver valami megrendítő esemény.

Mert mi történt? Nemrégiben megnéztem egy rétet. Nem egy egész rétet, nem a rétet an sich, csak egy részét, egy olyan négyzetméternyi darabkáját. Mellőzöm most a rét állatvilágát, flórájára szorítkozom csupán. Ha az ember leül a rétre, és vizsga szemmel átfürkészi az előtte lévő területkét, akkor a következőket látja: mindenekelőtt füvet. Fű, az van a réten, ezt tanúsíthatom. Bár korántsem annyi, amennyit feltételeznénk. Mindenesetre van, szokásos és felmagzott állapotában egyaránt, továbbá gyepszerűen és csomókban is. Ezek a csomók vaskosabb szálakat hajtanak, azt a bizonytalan érzést keltve, hogy ez talán másfajta fű. De ez hagyján. Van a réten ezenkívül cickafark; ez gyönyörű növény, csipkeszerű, csodálatosan jó szagú levélkékkel (ajánlatos egy darabkát lecsípni, megmorzsolgatni), fehér virággal. Van kakukkfű, alig látható lila virágos, de ugyancsak remek szagú. Van lóhere, szép három levelével, mint egy-egy mór boltív, továbbá vadrozs. Egy tő bogárvendéglő is, nagy fehér tányér. Aztán cickafark, jó szagú… hja, ezt már említettem.

Ezeken kívül pedig, a fenti néhány – ha jól számolom, hat – növényen kívül be volt nőve a rétdarab sűrűn, hézagtalanul, mindenféle mással. De mivel? Mivel? Mik ezek itt, szorosan egymás mellett, számlálhatatlan mennyiségben? Kis zöld, nagyobb zöld, kerek levél, keskeny levél, ez a kis sárga… virág. Persze virág. Növény. Plánta. Milyen jó, hogy tudom.

Nem a növényhatározót nélkülöztem én a réten. Amit nélkülöztem, azt nem határozza meg a Jávorka-Csapody. A szót nélkülöztem, méghozzá a világ minden szavát, hirtelen feltámadt riadalommal, elvégre mi ez itt, néhány rokonszenves dudva, és lám, máris szamárfület mutat nekem a leveleivel. Mert végül is hogyan, mi módon válasszam ki a kellő szót a világ bármely tárgyára, ha nem áll rendelkezésemre mind? A „mind” nélkül (no persze) ugyan mi módon lehetne mondatmodellem – életmodellem – méretarányos? Csak ültem ott a fűben, a tudatomat mérhetetlenül felülmúló gizgazban, a „rét”-en, emberi elmém alaptapasztalatával – bár elismerem, kivételesen hathatós, tevékeny tapasztalatával –, a hiánnyal.

(Hiánypótlás: Egy lényeges dolgot elfelejtettem megemlíteni. Perjefű is volt a réten. Lolium perenne.)