Hányféle kék van?

Kezdetben volt a gombfesték. Rácsöppentett az ember egy kis vizet, esetleg egy kis nyálat az ecset hegyéről, s máris ki lehetett festeni vele az eget meg a virágokat meg a királylány szemét. Természetesen kékkel kellett kifesteni azt, ami csakugyan kék; ez nagyon realista dolog volt. Tudtam tehát, hogy mi a kék és mi kék, itt nem volt helye félreértésnek. Egészen addig, amíg meg nem hallottam véletlenül, hogy családom egyik tagjának szemét kéknek nevezték. Ez meglepett. Önellenőrzésképpen több ízben, hosszan megbámultam azt a kék szemet, és egyre jobban zavarba jöttem. Kevés, nagyon kevés összefüggést találtam a kék szilárd fogalma, bennem leülepedett, mélységes eredendősége és a kéknek nevezett szempár között. Nem, nem vontam le nyílegyenesen azt a hebehurgya következtetést, ami tűnődéseim szélén kísértett, hogy tudniillik a felnőttek hülyék. Hogy összevissza beszélnek. De gyanakodni kezdtem.

Gyanakvásom lépcsőfokain pedig lassan, keservesen kezdtem el lépdegélni. El kellett távolodnom valami egyszerű-evidenstől, és közelednem valami összetetthez, valami fakóbbhoz. Mennyi időbe telt, mennyi lemondásba került, míg megtanultam kéknek látni az emberi szemet. Mennyire más volt minden. Milyen színtelen volt a világ saját, belső képeskönyvemhez mérve. Mert természetesen elemi színekben láttam, amit láttam, gyerek módra, pirosnak, sárgának, élesnek, vakítónak. És aztán ez a szürkeség, ez a vegyítettség, ezek a fokozatok és lefokozódások, ez a semmi sem az, semmi sem úgy. Elvesztettem a színek paradicsomát.

Igaz, nyertem helyette valami mást. Ma sem szűnő gyanakvásom gyümölcseként megnyertem az árnyalatot. Megtanultam a kék sok-sok fajtáját festőktől és divattervezőktől, a természettől és az univerzumtól; tudom már jól, mi a pávakék, az azúrkék, a fakókék, a tengerészsapkaszín vagy a levendula, tudom, mi a különbség a türkizkék és türkizzöld között, mi a lilás, mi a sárgás, mi a szürkés, milyen a bundás kökörcsin színe, és milyen jónéhány égé, a trecento kékje vagy Picassóé, a háromnapos véraláfutásé, a majomhátsóé, no meg a berzencei szilváé – amivel semmit sem tudok. Elvégre a kék (is) kimeríthetetlen. De ha még hétszázszor annyi kékfélét ismernék is, mint amennyit ismerek, gyanakvásom akkor sem aludna el. Mert itt voltaképpen nem a kék árnyalatairól, skálájáról van szó. Nem a gombfesték fertőzte meg tapasztalatlanságomat annak idején, egyedülikékké tolva fel magát tudatomban, hogy fel ne ismerjem a másféle kéket – ez valóban csak árnyalati különbség volna. Hanem a mindnyájunkban élő gombfestékgyártó hajlam hozta létre magát a gombfestéket, „a kék” ideáját, bár konkrét formában ugye, fogható, kenhető, szétpancsolható, sőt megkóstolható alakban, mégis az absztraktumot, az elvontat formázva, a natúrban – így – sosem találhatót. Egy platóni ideát tartottam koszos kezemben, azt nyomkodtam bele a festékesdobozba, ha „kék” festéket vettem.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy szüntessük meg a vízfestékgyártást. Sőt sok-sok festéket a gyerekeknek, minél több gombfestéket, temperát, színes ceruzát, krétát, minél több maszatolnivalót. A gyerekkori festés boldogságát bizonyára nem fogja megzavarni, hogy – mellesleg – filozófiai alapfogalmakat kennek rá a papírra. Mert még sincs millióféle kék, csak kétféle, az elvont és a tényleges, a „képzelt” és az „igazi”, a benti és a kinti, mindkettő sok-sok árnyalatban – és kettőjük szembesítése egzisztenciális meghökkenés. Isten őrizze azt a személyt, azt a gondolatmenetet és főleg azt a művészetet, amelyik a szembesítést elmulasztja. Vizsgálnunk kell kékjeinket gyanakvón és fáradhatatlanul, mert becsapjuk magunkat, mert hajlamosak vagyunk rá, hogy saját külön gombfestékünkkel fessük kékre a világot. Nem azonosak. Nem azonos a festékszín és a világszín. Másságban élünk, sőt felemásságban és két felünknek, a fogalminak és a tapasztalatinak a távolsága olykor-olykor magunkba szállásra int, intellektuális pirulásra késztet.

De azért… de azért néha emlékszem. Visszaemlékszem arra a kékre, ami nincs is, ami egy fogalom teste volt csak, valamilyen igazolatlan létezés. Átcsap a fejem fölött az a fajta kékség, formája nincs, csak színe és szuggesztiója. Átcsap fölöttünk az engedetlen evidencia. Mit is csinálnánk nélküle?