Hányféle ó van?

Csodálkozva látom, hogy a mai francia költészet egy részében, egyáltalán a mai költészet némely szektoraiban vátozatlanul jelen van, virul, sőt dívik az ó, vagyis az oh, az ah, az európai költészetnek ez az ősi indulatszava. Pedig de sokszor eltemettük már, nevetségbe fullasztottuk kecseit, vagy már nem is nevetünk rajta, mint egy túlságosan elkopott anekdotán, egy mosolyt se tud már belőlünk kicsiholni az ah-versre való visszaemlékezés. Visszaemlékezés? Nono. Hiszen itt van.

Mi, magyarok, valahova Kazinczy környékére szoktuk rögzíteni az ó-ah virágkorát, ilyen mód eljegyezve a mindenkori szentimentalizmussal és valahogy elfeledkezve a szóbokor későbbi fejleményeiről. Nagyjából ugyanezt teszik más nyelvű költészetek is; a franciáknak is megvan a maguk alapvető ó-ja, a klasszikus, a corneille-i, a hősies. Ez zeng a tirádák felfelé ívelő fokain, kürtszólam, harsona, trombon; nagyária nincs nélküle. Mellesleg nagyon hasznos is; a francia alexandrin klasszikusan-komiszul megkötött 12 szótagjához bizony jól jön az a mindenhová berakható szótagocska. Az ó afféle minden-szerszám a költői mellényzsebben; sorkitöltő szerepe világirodalmi panorámában értékelhető. Talán ezért is tartja meg, virágoztatja fel újra a romantika – nem bolond indulatviharaiból kidobni egy ilyen hasznos indulatszót.

De hány fajtája van még a szócskának: ott a tűnődő-szemlehunyó, a fájdalmas változat, a szimbolistán titokzatos, a stilizáltan tündéri, az ironikus. Ami azt illeti, nekem az ó-k nagy családjából a magyar romantikáé, a reformkoré a legvonzóbb. Ezt hajlandó vagyok saját árfolyamán megvenni. Ez afféle testes, férfias ó, két lelógó bajuszvég zárójelében, berzsenyies, vörösmartys szájakon. Stilizáltsága kisebb fokú világirodalmi társainál, egyszerűbb, szinte élő. Megyegyűlések, prédikációk praxisa van mögötte, csizmás, olykor palástos ó, hozzátartozik egy nem túl magasra fölemelt kar gesztusa: egy ó, amiben hisznek. De hol van ez már a Kazinczy-félétől?

És hol van Baudelaire ó-ja az Hugóétól, és hol van más mivoltában Rimbaud-é és Apollinaire-é és fel-fel az idő lépcsőfokain kortársainkig, Pierre Emmanuel-é, Yves Bonnefoy-é? Mert óznak ők is (úgy hat ez, mint egy tájszólás: í-ző, ő-ző ejtés), óznak a spanyolok, az olaszok, még az angolok is olykor. Ez már modern változat, szürrealizmus és annyi izmus utáni, már-megint lehetséges ó. De ó. Nem pusztította el őt a szabadvers, ahol nincs rá verstechnikai szükség, nem a prózavers, a köznapi beszéd divatja, a pátosztalanság fogadalmai, az argó, az őszinteség új meg új forradalma (Herbert Readtól véve a szót), a szétbontott, elrágott vers annyi meg annyi irányzata. Történjék bármi a világköltészetben, úgy látszik, az ó mindig-újra feltámad, elpusztíthatatlanul, mint a biológiai létrán a legkisebb organizmusok.

Az ó halhatatlan, mint az izé. De gazdag izé, lelki életünk alapizéje, olyan töltelékszó, amit meg lehet tölteni. Meg is tölti minden kor, minden stílus, majdnem minden költő a maga külön izé-tartalmával. Mert hiába számlálgatjuk, tipizálgatjuk, az ó variációszáma végtelen. Annyiféle, ahányszor leírják.

Azért, közép-európai költő, ne fogadkozz, ne esküdözz, hogy te nem, hogy te soha. Hogy nem fogod leírni, ha megtetted netán, az tévedés volt, hogy – homéroszian – ezentúl nem fogod kiejteni fogaid rekeszén. Itt üldögélve a magad pillanatnyi stíluseszményei között, mit tudhatod, melyik percben lesz szükséged a Nagy Izére? Talán már holnap.