Antigoné

„Nem gyűlöletre, szeretetre születék” – mondja Antigoné. Mennyit bajlódtam és milyen régóta ezzel a verssorral. Át akartam tenni mai nyelvre, elhagyva a félmúltat (amelynek kihalását egyébként szívből fájlalom, mint minden épelméjű költő). Nem sikerült. De azért Antigonét néhány évtized alatt mégiscsak sikerült jobban megértenem.

Pedig már diákkoromban, első olvasásra is a nagy, a megrendítő élmény szélsebességével csapott le rám. Antigoné volt az első találkozásom a görög drámával. A görög szoborral már találkoztam valamicskével előbb, a Diszkoszvető volt az – rossz, homályos kis reprodukció egy könyv bal alsó sarkában. Lerajzoltam-lemásoltam vagy százszor, irkalapra, tankönyvfedélre, koszos kis cédulákra, lassacskán már emlékezetből; így hódoltam, letört hegyű ceruzáimmal, a görög szellemnek. És az Antigoné fő verssorán is rögtön elkezdtem fúrni-faragni. Mintha bizony rám várt volna, hogy ezt a megoldhatatlan fordítói feladatot megoldjam. De igazából nem is azt akartam. Sejtelmem sem volt ambícióm meredekségéről. Csak nagyon vágytam rá, hogy titokban, a magam örömére, az Antigoné-nak legalább egy sorához hozzáérhessek.

Mondom, Antigoné rögtön elragadott. Pedig a felét se értettem. Kreónt nemcsak aljas zsarnoknak tartottam, hanem agyalágyultnak is, afféle füle-nyála folyós idiótának, aki érthetetlen dolgokhoz köti magát – hát mért nem engedi azt a szegény fiút eltemetni? Haimónról, a vőlegényről is megvolt a véleményem: mi lett volna, ha egy kicsit gyorsabban szalad Antigoné sziklabörtönéhez, és megmenti a lányt? Mit fecseg annyit atyjával, a zsarnokkal? Mért nem cselekszik? Szóval egy krimi körvonalait vetítettem rá a szophoklészi cselekményre a happy endinggel együtt (és ebben volt is valami igazam). De nem ez volt a fő baj. Hanem a temetés. A temetés, a temetés. Azt végképp nem értettem.

Hogy mért akarja Antigoné hajlíthatatlanul, életét kockáztatva, Kreón parancsával szembeszegülve eltemetni a bátyját. Vagyis a dráma kiindulását nem értettem. Mert a halottakat el kell temetni, Kreón becstelensége, hogy nem engedi a nővérnek elföldelni csatában elesett fivérét – de hát érdemes-e, sőt szabad-e ezért az életünket kockáztatni? A Túlvilág Ura csak nem tesz különbséget a pompás szertartással útra bocsátott holtak és a magányos, összeroncsolt temetetlenek között? S ha tesz – akkor a temetetlenek javára.

Vagyis keresztény módra gondolkodtam egy görög dráma érzelemlabirintusában. Nem éreztem egyenlő súlyúnak a tétet és a kockázatot. A görög szellem őseurópai tájszólásának ezt a fordulatát még nem tudtam felfogni, semmilyen kulcs szerint. Mert sok időn át sok nyelvet kell megtanulnia az embernek, a háborúk nyelvét, a válságokét, a holttestek jelbeszédeit az utcán és a díszes vagy dísztelen vagy átvitt értelmű temetésekét, míg rájön, hogy a halottak életfontosságúak. Szükségünk van rájuk. Antigonénak igaza van: a temetés nemcsak kötelesség, hanem jog is. Jogunk van a saját halottainkhoz, például az irodalom halottaihoz. Magunkat védjük, ha őket védjük, mert – ez magától értetődik – nekünk nem halottak.

Így aztán Antigoné lassan-lassan észrevétette velem az idő egymásra épülő emeleteit. Megtanított az időemeletek összefüggéseire, a kőkorszaktól ma délután négy óráig és tovább. Azonkívül felvilágosított arról is, ő, aki egyáltalán nem gyűlöletre született, hogy az emeletépítés – akárhogy vesszük is – nem nevezhető sem könnyűnek, sem veszélytelennek.