A költők titkai

Ha a modern vers (vagy ha tetszik: az antivers) némely tulajdonságán tűnődöm, az úgynevezett homályosságon például, mindig újra megállok Eliotnál. Mintha ő, a modern klasszikus, az első törvényhozók egyike nem illenék bele teljesen a már irodalomtörténetileg is többé-kevésbé felgöngyölített tényekbe és tendenciákba, mintha nagy, rejtett emocionális anyaga vagy akár nagy, rejtett műveltséganyaga másképp volna összeforradva költői eszközeivel, mint kontinentális kortársaié. De hát hogy merhetnék én ehhez akár egy szóval is hozzászólni? Hogy merhetnék a világ egyik legtöbbet kommentált, magyarázott költőjére megjegyzéseket tenni? Hiszen, mint a viktoriánus angol regényekben mondják: illetlen dolog bármiféle megjegyzéseket tenni. Visszariadok hát, aztán megint nekibátorodom, egyetlen hozzávetés erejéig.

A hozzávetés nem a szövegre vonatkozik, inkább a versszöveg és az alkat kapcsolatára. Vannak költői alkatok, akiknek egyik erős, atmoszferikusan érzékelhető törekvésük, hogy ne csak kifejezzenek, hanem egy csomó dolgot „beletitkoljanak” a verseikbe. Az ilyen költő boldog, ha elrejthet valamit a műben, amiről soha senki sem fogja megtudni, hogy voltaképpen miről van szó, és hogy ez vagy az a jelző, vonatkozás neki mit jelentett. Nem úgynevezett szeméremről van szó, olyan szemérmetlen mesterségben, mint a költészet, sem pedig mély, olykor szinte fájdalmas rejtvényjáték ösztönről – bár talán ezek is belejátszhatnak a dologba –, inkább arról, hogy az ilyen költők igen erősen érzékelik az individuum ineffabilét, a kimondhatatlan egyéniséget, és gyakran jutnak a ki-nem-fejezhető veszélyes határszélére. Ezt a kifejezhetetlent fejezik ki úgy, hogy elrejtik.

Mit ér a versben a ki-nem-fejezett? Ér-e egyáltalán valamit? A költő oldaláról nézve a dolgot: mindegy, hogy ér-e. Ezt nem azért csinálja, hogy költői hasznot húzzon belőle. Ez az ő legbelső magánügye, ne is lássa senki; olyan spontán lelki cselekvés, mint kölyökállatnak az ugrándozás (bár elég furcsa hasonlat ez Eliottal kapcsolatban). Ezért van bizonyos öröme az eltitkolásoknak, még akkor is, ha netán ártalmakat, sérüléseket titkol el a versszöveg.

Hogy aztán az olvasó, a felvevő oldaláról nézve van-e értelme, haszna a rejtett tartalomnak? Amit nem tud, amit nem ért, amit nem vesz észre? Meggyőződésem, hogy van. Ez az észre nem vett befolyásoltságok témaköre. A túl rövid vagy túl homályos és így nem appercipiált benyomásoké, a századmásodpercnél rövidebb képeké. Amelyek oly fontosak. De sokat tudnánk, ha mindazt tudnánk, amit tudunk!

Ha pedig megpróbálnánk levetkőztetni ezeket a „költői titkokat”, mi is derülne ki belőlük? Minden bizonnyal egy nyári nap, egy katángkóró, egy szerelmi gesztus, gyerekkori rémület, néhány szó egy téli pályaudvaron, örömök és bántalmak rejtjelei, pirított kenyér, jódtinktúra, evezőlapát – az a nagyon egyszerű, nagyon általános léttartalom, amely minden emberben a lelki egzisztencia alapja, és amely oly végtelenül jelentős, miközben látszatra teljesen jelentéktelen.

Fejtsük meg a költők titkait? Ám fejtsük. Lehetnek köztük hallatlan érdekesek. De ne felejtsük el, hogy érdekességük mindig a költő, a személyiség koordináta-rendszerében, és csak ott vagy elsősorban ott válik igazán jelentőssé.