Anti-hattyú

„A szent Poézis néma hattyú, – Hallgat örökre hideg vizekben.” Ilyen csodálatos Berzsenyi-szavakkal hallgat az örök romantika hattyúja a magyar irodalomban. Irigylésre méltó hattyú. Bár a mi anti-hattyúink is így tudnának hallgatni, itt, a 20. században. Mert mi – nagy apparátussal – kitaláltuk az anti-hattyút, a költőietlen költészetet. Ezt célozza sok-sok költői iskolánk, szenvedélyesen irtva a költőiséget (vagyis az érzelmeket), ezt célozza, az egyszerű prózaiságtól kezdve a szószeletelésig, a lóugrás szerint olvasandó versig terjesztve eszközeit – ami természetesen nem más, mint az emóciók új megfogalmazásának keresése. És sokszor megtalálása.

Érzelmi szótárunk szembetűnően kiüresedett. Utoljára a szimbolizmus használta saját árfolyamán ezt a századvégi szósort, hogy: szív, lélek, szépség, bú, mámor. Egyelőre rajtuk is ragadt a századvég jellegzetes íze. Amíg ezt le nem smirglizzük róla és társaikról, addig csak nagy stilisztikai lélekjelenléttel használhatók. Más szavak kellenek tehát, más szövegösszefüggés, más konstrukció, más üres helyek a versben. De azért ne higgyük, hogy a hattyú és az anti-hattyú úgy függ össze, mint az anyag és az antianyag, hogy tudniillik megsemmisítik egymást; inkább úgy, mint egy fénykép pozitívja és negatívja ugyanarról a tárgyról.

Mert a tárgy – a fent említett érzelem, amely ugyancsak tabuszó – marad, lévén a költészet alaptárgya. Akár innen nézzük, akár túlról, akár haránt vagy sehogy. Vagyis az érzelemnélküliség írói fogás. Arra való, hogy az emóciókat újra hitelesítse. Különben miért is találtuk volna ki?