Zsirárdikalap, realizmus

Mit is jelent az a félelmetes nevű tantárgy, hogy: képzőművészeti stílusgyakorlat? Gondolom, ma is többé-kevésbé ugyanazt, mint a mi diákkorunkban. Nem is volt annyira félelmetes. Inkább olyan volt az egész, mint egy találóskérdés-sorozat. Fölvetítették a fehér vászonra a szóban forgó festmény diaképét, és a tanár sejtelmes sötétben szólította fel az éppen sorra kerülő diákot a kép meghatározására. Így történt abban az esetben is, amelyet örök tanulságul megjegyeztem magamnak – bár a tanulság némileg eretnek természetű.

– Nos, mikor keletkezhetett ez a kép? – tette fel a kérdést a tanár akkor is, és hosszú nádpálcájával rámutatott a képen ringó csónakra, a benne ülő nőre és az evezőlapátot megmerítő férfira.

– A századvégen – válaszolta gyorsan a növendék.

– Helyes – mondta a tanár. – És most, kérem, indokolja a véleményét. Mik a kép stílusjegyei? Miért éppen akkor festették, és nem máskor?

– Azért, mert… – A növendék most habozott, aztán mégis elszánta magát: – Mert az evezősön zsirárdikalap van. – A kirobbanó nevetés nagy volt, és talán igazságtalan. Mert persze megtanultuk így, hogy a tárgyat ne tévesszük össze a stílussal, hogy kalapot – akár zsirárdikalapot is – sokféleképpen lehet festeni, de azért az a lapos tetejű, lobogó fekete szalagos szalmakalap mégiscsak ott virított a képen, félreérthetetlenül.

Azt hiszem, a zsirárdikalapot egyetlen műből sem lehet kihagyni. Úgy értem: nem hagyhatjuk ki környezetünket, a tárgyakat, létünk elemeit és megjelenési formáit akkor sem, ha eszünk ágában sincs leltárművet készíteni, s ha mindezt pusztán anyagnak és építőkockának tekintjük is. Sőt – úgy érzem – akkor sem hagyhatjuk ki, ha ki akarjuk hagyni. A zsirárdikalap – valamilyen sanda módon – még a legbonyolultabb áttételben is jelentkezik.

Sohasem kívántam például tájképeket írni arról a városról, amelyben lakom. És látom – látnom kell –, hogy igen sok tájképet írtam róla. Nem kívántam elmesélni, hogy milyen egy útjavítás, vagy milyen a Krisztinaváros, hogy milyen egy tölgyfa a Zugligetben, vagy milyen a városi ember természetvágya – és lám, mégiscsak belekerültek a verseimbe. Mindezek jelek, jelzések voltak csak előttem (valami másnak a jelei), no de hát jól tudjuk, hogy a versbeli motívum sem véletlen. És hogy továbblépjek, talán azért van ez így, mert nekem a város, ez a hatalmas emberi képződmény mindig folytatása volt annak, amit természetélményemnek nevezhetnék, s amely valamiképpen egyforma erővel terjedt ki a búzakalászra és a neonlámpára. Egyik sem tudta elhomályosítani a másikat. Amivel nem akarom azt mondani, hogy mindig békességben éltek bennem. Össze-összevesztek egymással, hol az egyik volt nosztalgikus avagy tűrhetetlen, hol a másik. A természetes és a mesterséges környezet nagy tájélménye felváltva követelt helyet bennem, mint minden 20. századi emberi tudatban.

De ugyanakkor, úgy hiszem, a városi tájképek, a városi évszakok nemcsak arra jók, hogy természetélményünk ellenpontjai vagy meghosszabbításai legyenek. Szülőföldünk, a város nemcsak a földrajzi hely műfaja, hanem az időé is. A mindennapos változások, a fájdalmasak vagy a kellemesek, az épülő vagy lebomló falak, a rombolások emlékei, a szüntelenül máshová kanyarodó úttestek, a terek, az utcák tegnapi és mai és holnapi arca mind sokkal erősebben idézik az időtényezőt, semhogy megfeledkezhessünk róla. A város órája gyorsan jár.

És már csak ezért is alkalmas arra nem egy perce, hogy műbe, képbe, versbe belekerüljön, mint a változandóság időből kiemelt jelcsoportja – akárcsak az a lobogó szalagú zsirárdikalap egy századvégi képen.