Klasszicizmus, romantika

Corneille-t fordítok. Ezért kénytelen vagyok gondolkodni a francia drámán. Mit szeretek én voltaképpen Corneille-ben, Racine-ban? Shakespeare-rel fertőzve, mért nem szakadok el tőlük? És újra meg újra eszembe jut a Fritz Strich-féle meghatározás: a klasszicizmus jegye a Vollendung, a tökéletesség, a romantikáé pedig az Unendlichkeit, a végtelenség. Valljuk be: csoda szerencsés meghatározás. Mert nem elég okosnak lenni, németnek is kell születni hozzá. A közös szótőnek ez a remek belső rímelése még jobban meggyőz, mint a logikum – sőt az győz meg igazán.

Nos hát: nem tudok lemondani a klasszikus tökéletességigényről a shakespeare-i vagy bármilyen más, romantikus végtelenség kedvéért. Persze, a végtelenségről még kevésbé tudok lemondani, hiszen „modern” vagyok, vagyis romantikus. Az angol filozófust segítségül kiáltva, azt mondhatnám, hogy a Vollendung nekem Unendlichkeit nélkül üres, az Unendlichkeit Vollendung nélkül vak.

Azt mondja Victor Hugo (ki hinné róla?), hogy az újkori építészet utolsó nagy tette az volt, amikor Michelangelo a Parthenon falaira rátette a Pantheon kupoláját, és így létrehozta a Szent Péter-templomot. Hát igen. Valami effélét kellene csinálni. Valami nagyszabású, eklektikus gesztust, vagy ha tetszik, szintetikusat. Az Unendlichkeitet megkupolázni a Vollendunggal.

Vagyis olyan drámát kellene írni, ami tökéletes szerkezetű, benne van a franciák nagyszerűen megcsinált, lépcsőzetes feszültsége – és mégis elkapja valahol a végtelenség csücskét.

Történelmi példa persze van rá: olyat kell csinálni, mint a görögök. Csak ezt most kéne megcsinálni. Most, a 20. század közepén, ezzel az irtózatos témaanyaggal. Mindazt, amit látunk, úgy emelni fel, hogy kupolába foglaljuk az abszurditást.