Olvasási módok

Vegyünk két nagy olvasót a magyar irodalomból. Babitsot és Kosztolányit. Eléggé elütő olvasói arcélek.

Babits erudíciója híres. Szélességben is, mélységben is akkora, hogy minduntalan a „tudós” szót juttatja eszébe a babitsi műveltség élvezőinek és használóinak. Azt hiszem, van ebben valami pontatlanság. Meg akarjuk vele tisztelni a költőt (vagy talán szidni akarjuk? nem is tudom), mindenesetre nem a megfelelő medáliát tűzzük ki a hajtókájára. Azt hiszem, inkább a „tudás” szót kellene használnunk, ha róla gondolkozunk. Babits tudásban jó néhány egyetemet zsebre vág, innen az örökös félreértés tudósi mivoltát illetőleg, és így természetesen tudós is, ha úgy tetszik neki; bármikor kiterjesztheti és sokszor ki is terjeszti kultúráját a tudomány tárgyai és eljárásai felé. Tájékozódási módja mégis lényegesen más. Az ilyen típusú olvasó nem azért olvas elsősorban, hogy tudományos tárgyát minél alaposabban dolgozhassa fel. És nem is azért olvas, hogy „műveltségét gyarapítsa”. A műveltség itt melléktermék, mint az aranycsinálásban a porcelán. Az ilyen olvasói alkat nem teszi az olvasást feladattá, meg tudja tartani gyönyörűségnek. Legelsősorban azért olvas, mert szeret olvasni. És rendszerint sokfélét. Van ugyanis egy titkos képessége arra, hogy bármit olvas is – krimit, ókori filozófiát, szakkönyvet, legmaibb verset –, ki tudja vonni belőle, ami neki fontos. A legképtelenebb dolgokat is fel tudja használni saját belső elevensége, ide-oda kanyarodó érdeklődése, mély és nem-mély lelki rétegei – röviden: élete – táplálékaként. Az ilyen olvasóra az jellemző, hogy bükkfalisztből is tud kenyeret sütni.

És beteg lesz, ha elvonják tőle a könyvet. Mintha ételtől-italtól fosztanák meg. Rájött egyszer, élete egy pillanatában, hogy a könyv, az úgynevezett kultúra sűrített élet, mégtöbb élet, és úgy is használja az írott betűt, mint élete egy részét. Kultúrélményeit hozzácsapja létélményeihez. Ez annyit jelent, hogy nagy az élményképző ereje. És ez persze meglátszik élete minden rétegén, nemcsak az olvasási módján.

Babitsban erre az elemi erejű, természetté vált olvasási módra rakódik rá az írói érdeklődés. A mesterségbeli. Arra pedig – most már kimondhatjuk újra – a tudósi érzék. A kritikusi, esszéírói, irodalomtörténészi. De azért legbelül – szerencsére – ott van benne a civil. Az, aki minden lehetséges szakmai ártalom ellenére meg tudta őrizni magában az olvasás örömét.

Kosztolányi más. Ő sem élhet könyv nélkül persze. De bizony – sokszor – kevéssé érdekli, amit olvas. Az érdekli, amit ő fog írni az olvasott anyagról. Ha Babits közvetve, a létélményen át és objektiválási szándékkal reagál a kultúrélményre, Kosztolányi válasza rögtönös, közvetlen, látványosan szubjektív. Ha a Babits-esszé egyszerű, tárgyra koncentrált, stílusban majdnem hanyag, a Kosztolányi-karcolat tündöklő, alanyra koncentrált, sokszor ironikus. A mások könyve fügefalevél itt az önkifejezésen. Akárcsak a műfordításban: az eredeti örvén Kosztolányi saját verset csinál. Sportot űz abból, hogy minél jelentéktelenebb, semmi-anyagból hozza létre a valamit. Ennek az Esti Kornél-magatartásnak mély, tragikus vonásait sokszor aláhúzták már. Talán nem árt aláhúzni az ironikusakat sem. A mi kevés humorral megáldott irodalmunkban a Kosztolányi-humor, a játékosság és a dühös vagy rejtett irónia ritka csemege.

Mellesleg tudjuk, hogy ez a szuverén anyagkezelés, ez a szélsőséges stíluselegancia, ez a százszor fülünkbe zenélt „a megírás minden, a téma semmi” nóta mélységes és nagyon szerencsés hatást tett a magyar prózára. Kosztolányi programszerű „felületessége” kolera elleni oltás. A csakis szándékra tekintő dilettantizmus, a magasztos írástudatlanság fontos orvossága.

Nem mintha osztanám Kosztolányi esztétikai véleményét. Annál kevésbé, mert igen sok művében ő sem osztja a saját véleményét. A legprimitívebb hiba az irodalmi gondolkodásban kétségtelenül az, ami ellen ő küzdött: összetéveszteni a szándékot a művészi megvalósulással. De a második számú hiba: összetéveszteni a megvalósulást a szándékkal. Vagyis azt írni, amire a tollunk képes, függetlenül attól, hogy mi a kifejezendő. Ez a második hiba főleg a virtuózoké, akik úgy érzik, hogy mindent meg tudnak csinálni, és nem veszik észre, nem is törődnek vele, hogy éppen azt nem csinálják meg, amit akarnak. Mert nem is akarnak igazán semmit. És minduntalan cserbenhagyják benső látomásukat azért, ami a kifejezésben tetszetős. De ez már persze nem Kosztolányi. Legföljebb egyik álarca.

De visszakanyarodva az olvasáshoz: sokszor volt az a benyomásom, hogy a tudósnak nevezett Babits igenis civil olvasó a profi olvasó Kosztolányihoz képest. Babits először az életét táplálja a betűvel, másodszor az irodalmi gondolkodást; Kosztolányi először és másodszor a saját művét. Babits nem tud nem-olvasni; Kosztolányi célra olvas.

És most már nagyon igazságtalan vagyok. Sikerült úgy kisarkítanom a tételt, hogy már nem igaz. Ahhoz még jogom van, hogy belevonjam a játszmába Babits esszéírói művét, hiszen abból következtetek olvasási módjára, de az már jogtalan, hogy Kosztolányi irodalmi karcolataival megütköztetem. Az, ahogy Kosztolányi olvasmányaival bánik, egész írói magatartásának tüköre. És sokszor megtévesztő is, mint írói magatartása. Amit ő irodalomról ír, az álesszé. Nem arról szól, amiről szól. Legtöbbször nem olvasmánybeszámoló, nem kritika, nem szellemi életének megfogalmazása. Hanem széppróza. Mindegy, hogy mi a tárgya. Tehát nem következtethetünk belőle Kosztolányi igazi viszonyára a könyvhöz. Ez olyan volna, mint egy novella alakjait egyenesen vezetni vissza az életbeli modellekre.

Kosztolányinak az olvasmány is (igen sokszor) téma, mint bármi más, mint egy szaladó kutya az utcán. De ha ebből arra következtetnénk, hogy kevésbé érdekli, mint Babitsot, tévednénk. Másképp érdekli.

Mindkettő szenvedélyes olvasó.