Anyanyelv

De hát miért is van annyiféle nyelv a világon? A költő csak néz és csodálkozik. Nem, nem gondol a nyelvek kialakulásának oly homályos őstörténetére (vagy élettanára? lélektanára, filozófiájára?), csak a saját mesterségére gondol. Hiszen ő – a versíró – érzi legerősebben a nyelvvel élők között egy-egy kifejezés másképp-nem-lehet-jét, mozdíthatatlan evidenciáját, szavakba horgonyzottságát. Mindig újra kínos tapasztalat rájönnie, hogy a költői evidencia anyanyelvi határig tart. Mért is hívhatják az asztalt table-nak, ha asztalnak hívják? Mért hívhatják másképp a hattyút, a vért, a jobbra csavaró borkősavat? Hány nyelv férhet el az emberiség tudatában? Vagy ne kérdezzük ezt? Ne kérdezzük, hogy hány angyal férhet el egy tű hegyén?

Jó, ne kérdezzük. De azért a költő gyakran, gyakran fog gondolni effélére, megakadályozhatatlanul (nem éppen az angyalra, hanem a nyelvre vagy talán a nyelvek angyalára), mert mindennapi kenyere a nyelvi evidenciák felismerése. Különösen kínosan merülnek föl benne az ilyen bölcs kérdések, például fordítás közben, ebben a lehetetlen, nyelvek közötti állapotban, amikor is borúlátó pillanataiban nemegyszer jut arra a következtetésre, hogy amit egy versből le lehet fordítani, azt nem érdemes lefordítani. Versírás közben az ilyen kételyekre megsüketül – a versírás nem a kételkedés perce –, de utólag végigtapogatva frissen írott versének szavait, valósággal égnek áll a haja döbbenetében, hogy anyanyelve milyen beláthatatlan mélységekig tölti ki tudatát. Mert persze, az ember tudatát általában a nyelv tölti ki (ezért is szokták egyes filozófiai irányok a gondolkozást a nyelvvel azonosítani), de az egyes ember és főleg a versíró tudatát a saját anyanyelve telíti, az számára a nyelv, elébe szabott síneivel, végtelenbe futó asszociációival, hangalakjaival, őskőzetként leülepedett irodalmi emlékeivel és felszínként hullámzó napi szóvicceivel. Különösen nyilvánvaló ez, ha a költőnek esze ágában sincs anyanyelve specialitásait keresni, ha nem kutat ízes fordulatokat, ha a nyelvi „szépség” nem célja. Ellenkezőleg: valami nyelven túlit keres, a saját legbelső s így valószínűleg általános tapasztalatát kívánja megírni, híven látomásához, amelyben, úgy érzi, nyelv-előtti képek gomolyognak. S mi áll rendelkezésére ehhez? Az anyanyelve. Magyar szavakat, képzőket, ragokat ráncigál elő tudatából, hogy fölforrósítva és összeolvasztva őket, létrejöjjön az a vegyület, amelyik még aránylag legjobban hasonlít az élményhez. Lehet (elvileg föltételezhető), hogy más nyelven az a bizonyos élmény jobban volna kifejezhető. De mentől kevésbé találja meg az ismert fordulatok közt a megfelelőt, annál mélyebbre kell szállnia gondolatai (szavai) közé, hogy a kellőt felhozza. Minden jó magyar vers egy – alapjában véve átkódolhatatlan – új magyar gondolat.

Nagy csapás ez. Nagy kincs. Mármint a nyelvi megosztottság. Néha egy új, kozmikus pünkösdre gondolok, amikor mindenkire leszállanak a tüzes nyelvek, és megértjük egymást. És megszűnnek a nyelvi elszigeteltség kínjai.

Vagyis akkor nem lesz anyanyelvem? Nem. Azt… nem.