Összehasonlító verstan

Föl kellene már találni az „összehasonlító verstan” nevű tudományt. Nem mintha nem volna már föltalálva, de a magunk számára kellene föltalálni, tudomást véve róla. Mert van jó néhány összehasonlító tudomány, például összehasonlító nyelvészet – hogy mit köszönhet neki az általános nyelvtudomány, a történelem, a politika, a régészet, a nyelvtanítás, a művelődéstörténet, arra fölösleges szót vesztegetni. Összehasonlító verstant azonban nem adnak elő az egyetemen. Fogalmam sincs róla, mit lehetne belőle szüretelni. De hogy sokat, az biztos. Tudományágakat, filozófiákat pillantok meg mögötte, a nyelvi-versi önkifejezés lélektanát, a szóbeli esztétikum forrásvidékét.

Persze sokan űzik az összehasonlító verstant – ám azok, akik minden különösebb elmélet nélkül naponta gyakorolják, azok a műfordítók, a költők. És még itt, a mi joggal sokra tartott műfordítás-kultúránkban is mennyi titkos és titokzatos félreértéssel.

„Á” – üdvözöl mosolyogva a francia költő-műfordító valahol Párizsban. „Á” – mondja azzal a kimondhatatlan boldogságot, élénkséget, elragadtatást intonáló francia á-val, ami nem jelent semmit. „Örülök, hogy látom. Maga most is jambusokat kutat?” – Ő volt az a műfordító, aki olyan szépen tolmácsolta franciául Balassát, és ő küldött el a délfrancia katedrálisok kiállítására, amiért örökre hálás vagyok neki. Ezért nem válaszolok semmit, csak pirulva lesütöm a szemem. Legszívesebben magyarul mormolnék olyasféle szöveget, amely sem koromhoz, sem helyzetemhez nem illő. Elkeseredésemhez a műfordítónak semmi köze, ellenkezőleg, segített nekem tövises utamon, amelyet a francia jambus körül megtettem. A téma az, ami elszomorít. Megpróbáltam ugyanis kipuhatolni francia költők közt – ma, a szabadvers állapotában – a francia alexandrin némely rejtelmét, főleg azt, hogy éreznek-e valami nagyon-nagyon távoli jambikus sejtést ősi versformájukban – amit mi, mióta világ a világ, mindig is jambusnak éreztünk és fordítottunk. Az eredmény katasztrofális volt. Közben igyekeztem megtanulni a francia verstant.

Ma már – vagy tíz éve – szokás finom műfordítói körökben úgy tenni, mintha mindezt (a francia és a magyar versforma alapvető eltéréseit) mindig tudtuk volna. Lehetne erről beszélni. Mert mi tudjuk a magyar verstant. Az első magyar disztichon óta, a „Próféták által szólt rígen níked az Isten” óta ebben a verstani nyelvjárásban szól hozzánk anyanyelvünk. De ami a más nyelvű verstanokat illeti, azokra nemegyszer rálátjuk a magyar verstant, hályogkovács módjára gyakorolva magyar elődeinktől átvett műfordítói módszereinket. És ma sincs komoly okunk rá, hogy változtassunk rajtuk, legfeljebb itt-ott (talán a pair és impair forma esetében). De ha „formahűség”-ről beszélünk, a magyar műfordítás büszkén hangoztatott követelményéről, akkor nem árt tudnunk, hogy többé-kevésbé délibábról van szó. Vagy egyszerűen: versfordítói közmegegyezésről.

Ellenben ha volna összehasonlító verstan… ha volna, ha lett volna, ha lenne, vagy ha ismernénk is, nemcsak gyakorolnánk, akkor kevesebb meglepetés érhetné négyszáz éves magyar műfordításunkat. Amely – igenis – irodalmunk büszkesége. És amely megéri a minél egzaktabb tájékozódást. Mert a verstan – és ez benne a lenyűgöző – nem szépséges idea, költői ábránd, megérzés és meglátás. A verstanban minden mérhető, pontos, ujjon számlálható, kimutatható. A verstan a költészet fizikája. Nem is bírom eltitkolni: bizonyos mértékig lelkesedem érte. Valami módon feloldja azt a kisebbségi érzést, amit a humaniórákkal foglalkozó 20. századi ember érez a természettudományok előtt, de főképp: izgalmasnak találom. Remek játéknak, látszólag önkényes (és önkéntesen elfogadott!) szabálygyűjteménynek, amely mögött – minden bizonnyal – hatalmas és alig kutatott lélektani-nyelvi törvények állnak. Ezeket veszi célba más kiindulásból nem egy új nyelvészeti iskola is. Összefügg-e az indiai szlóka és a görög hexameter? Miért lett egyeduralkodóvá az európai verselésben a hangsúly? Mik a szabadvers statisztikai törvényei? Erre és sok minden másra talán-talán olyan pontos szabályt találhatunk, mint szláv jövevényszavaink középső, rövid magánhangzójának kiesése a magyarban. Hogy a szép borokinából ugyanolyan szép berkenye lesz. Hogy ami a bosnyákban és a csa-horvátban így meg így volt, az a magyarban úgy meg úgy alakul. Mert mi következik ebből? Egy világ. A magyar nép bonyolult történelmének pontos nyelvi vetülete, vándorlásaink és találkozásaink, gazdasági helyzetünk és lelki alkatunk keresztmetszete-hosszmetszete.

És mi következnék az összehasonlító verstanból? Egy világ. A nyelvi esztétikum Föld-léptékű kutatásának egyik fejezete. Törvények. Kivételek. Átcsapások. Az európai „nyolc szótag” döbbenetes karrierje. A hangmagasságokon alapuló, például ókínai verselés európai elmével meg sem közelíthető földerítése (mármint a magunk európai elméje számára).

Szép, nagy tudományt szeretnék. Intézetekkel. Kutatókkal. Részterületekkel. Nemcsak egy-egy könyvet, tanulmányt, mint eddig. Nemcsak egy-egy tündöklő, költői tréfát a tárgyban, mint Babits versformahasználat példái, mondjuk, Vörösmarty és Tibullus összefényképezése. Bár ki tudja, ezek a költői tréfák nem látszanak-e majd nosztalgikusnak, amikor az összehasonlító verstan genfi intézetének palotáját avatják?