Stílus

El szeretném mondani a nyulakat.

Elemista voltam, talán másodikos. Egyszer valamilyen lyukasórán, más osztálybeliekkel együtt, a szertárban üldögéltünk. Nyolcan-tízen a szertárban.

A szertár. Egy elemi iskolának nincs valami bőséges vagy differenciált szertára. Együtt van minden. Képek: Az ősember, A közlekedés fejlődése, Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt, és kemény viaszból vagy festett papundekliből a szétszedhető repcevirág. (Keresztesvirágzat.) Még tornaszerek is akadnak, egy sor fekete buzogány, fölállítgatva a fal mellett, mint elhagyott kis sörösüvegek.

Húsvét jön. Néhány ferde napcsík esik be a légypiszkos ablakon, az iskolaudvar, a Mányoki út felől; az orgonabokrok már zöldek, de még átlátszók. „Rajzoljatok valami húsvétit, kislányok” – mondja az idegen tanító néni, és boldogan merül a dolgozatjavításába.

Rajzolunk, mi is boldogan, füzetlapra. A gyerekkori rajzolás. Ilyen jó talán nincs is több a világon. Színes ceruza, festék, radír. Nyomkodni, vacakolni. Ezt most kiszínezem. Olyan furcsa a füle. Ide virágokat. Kicsit nagyok, nagyobbak, mint a ház. Nem baj. Repcevirág, repcevirág. Nem lehet abbahagyni. Istenem, mi a csodát lehetne még rárajzolni?

Aztán mégis kész. Na mutasd. Kicseréljük műveinket a szomszédommal. Ő barna, nyúlképű, emlékszem a fehér sapkájára, abban járt télen. Hát persze hogy nyulakat rajzolt. De milyeneket! Sose fogom elfelejteni. A háttérben dombok. Ezeket egyenletes, erős fűzöldre kente. Elöl pedig a nyulak. Miféle nyulak, istenem! Fehéren hagyta a helyüket, a nyulak a hiányukkal világítottak, a meg nem rajzolt körvonalukkal, és mégis rájuk lehetett ismerni. Ez volt a fülük helye, az meg az orruké. Nyulak voltak, kétségtelen.

Megrendültem. Ilyesmit el sem tudtam képzelni. Hogy valaminek ne rajzolja meg az ember a körvonalát. Lelkes rajzolók voltunk mindketten, talán nem is volt a rajzom rosszabb az övénél, csak az övé – más volt. Olyan gyökeresen más, hogy leesett az állam. Mert persze a gyerekrajzok. Fontosak a maguk módján, de hát típusosak. Olyanok, mint a múlt századi szállodák ikerképei, az egyiken jobbról jön a vadász, és baloldalt várja az eprészleány, a másikon balról jön, és jobboldalt üldögél szíve hölgye. Talán nem is különbözött annyira az a rajz az enyémtől. De hogy kihagyta a nyulak helyét, az mégis…

Szóval ez a kislány – hogy is hívták? Erzsi? Nyúl? Repcevirág? – megtanított valamire. Jobb híján azt mondhatnám, hogy a stílus fogalmára. A különbözőségre. Később, fiatal költő koromban ezen csodálkoztam legtöbbet. Jön egy fiatalember, egyívású velem, körülbelül ugyanazt írja, magyarul ír – és mégis. Kihagyja a nyulak helyét, vagy fűzöldre keni a dombokat. Hát nem minden úgy van, ahogy én látom? Megrendült a szubjektív evidenciám.

Mindebből két tanulságot lehet levonni.

1. A stílus fogalmát nemcsak a klasszikusoktól tanulhatjuk meg. Az egykorúak eltérései, ha kisebbek is, meghökkentőbbek.

2. A stíluskülönbség félelmes és gyönyörűséges, mint minden, ami az individuum ineffabiléból ered.