Piros-zöld

A sárga-kék régi nosztalgiaszínem. De a komplementer színek közül szeretem a piros-zöldet is. Furcsamód: főleg ruhaanyagban. Ha meglátok egy piros-zöld kockás sálat, olyan skótosat, mindjárt fölkapom a fejem. A piros-zöld kocka – mint kutyából a csengetés – rögtön kiváltja belőlem azt a reflexet, ami belső életünkre oly jellemző: a névtelen, de erős emóciót. Mert ugyan mit jelent az, hogy piros? Mit jelent az, hogy zöld? Mit jelent az, hogy szeretem a kettőt együtt? Miért hat rám úgy együttesük, mint egy hármas-négyes erősségű földrengés? (Ha jelölnöm kellene ezt a hatást az emóciók földrengésskáláján.)

És csak pirosról és zöldről beszéltem. Egyszerű, tiszta, mindenki által ismert színekről. Miért? Mert emberi nyelvünk teljesen alkalmatlan arra, hogy akár csak hozzávetőlegesen is jelölni próbáljam azt a végtelenül sok színösszetételt, ilyen-olyan árnyalatot vagy kombinációt, ami nekem, X. Y.-nak, itt a 20. században fontos, érdekes vagy jelentékeny volt, s ami napjaimat állandóan befolyásolja. Hát még ha hozzávenném a formákat is! Vagy a hangokat. A tapintási érzeteket és a filozófiákat. Életemet úgy fordítom le az emberi nyelvre, mintha magyarról szuahélire fordítanék.

Azt mondom tehát szuahéliul: piros. Azt mondom: zöld. Azt mondom: skót kockás sál. Kénytelen vagyok ezt mondani, mert ezek a szavak vannak. Ha tetszik, ha sem, ezekkel kell, mint süketnéma jelekkel, hírt adnom egy beláthatatlanul óriás, megrendítő világról – ez esetben éppen a színekéről –, amelyben élek.

Hát! Barátaim. Ez az emberi nyelv csakugyan nevetséges tákolmány.