Sárga-kék

Hogy honnan veszi a versíró a motívumait? Ahonnan tudja. Egyébként ha agyonütnék, se tudná megmondani sokszor, hogy miért tartja ezt vagy azt az emlékét vagy fantáziaképét olyan fontosnak, olyan égetőnek, hogy minduntalan belegyúrja a szövegeibe (dehogy gyúrja, nem tudja kikergetni). Egy ilyen sok kérdőjeles motívum történetére véletlenül emlékszem. Tehát: gyerekkori emlék következik.

Az úgy volt, hogy tizenkét éves koromban elmentünk nyaralni. Volt valahol egy kis völgy a Buda környéki hegyekben, oldalába ragasztva néhány szép kis parasztház meg nyaralóféle, ott laktunk, szőlők és darazsak között. Sok darázs volt azon a nyáron, ették a szőlőt meg a karomat-lábamat, és sok volt a lepke is. Van egyfajta lepke, kicsi, kék színű, csapatostul jár rendszerint, senki sem tudta a nevét. Így aztán – poétikusan – katánglepkének neveztem, a színéről. Augusztusban a bolt mellett szálltak, olyan sűrűn, mint a muslincák; a pocsolyákra ereszkedtek le egy csomóban, és ha az ember fondorlatosan megközelítette őket, egyszerre csaptak föl, mint a rajzó méhek.

Tudniillik bolt is volt ott, a völgy köldökénél; poros orgonabokrok, néhány görbe szilvafa, és közöttük egy vályogputri. Az volt a bolt. A kéttenyérnyi ablakban kirakat: egy cukorsüveg keménypapírból, kétharmadig kékbe rejtve, és csak azon túl emelkedve fehér csúcsával a kékség fölé, mint jéghegy a tengerben; volt három dobozka légypapír, ó, az az arzénzöld, a falusi légyfogódoboz színe! És hullámcsat. Négy-öt hullámcsat, beletűzve szürke irkafedélbe és hívogatóan nekitámasztva a cukorsüvegnek.

Nem tudom, hogy hívták a boltost. Mindenesetre Neklesztinek vagy Markovicsnak. Neklesztinek vagy Markovicsnak öszvére volt, és talyigája. Hervadt, kicsi öszvér hozta a hervadt, kicsi salátát Törökbálintról – istenem, minek, mindenkinek megtermett a salátája. De zsírt is hozott, lisztet és málnacukrot. Málnacukrot vettem.

A málnacukor zömét, nagy önmegtartóztatással, csak otthon a kamrában fogyasztottam el. Mert kamra is volt a lakóházunkhoz ragasztva, benne fapriccs, kisasztal, szék. Ott éltem. Csodálatos volt.

A kamraajtó ugyanis egy szűk homokfolyosóra nyílt. A házhely bele volt vágva a hegybe, és a hátrafelé egyre növő dombfal itt már kétembernyi magas volt. Sierra Nevada volt ez, sivatagi szakadék, egyik oldalt a kamra és szemben, egylépésnyire, a vakító sárga homokfal. Ez a homokfal állandóan csinált valamit. Éjszaka percegett, rendkívül titokzatosan, nappal vibrált, fénylett, tele volt csillámpalával, és amint fölnyúlt az égig, éles peremmel belevágva magát az augusztusi égboltba, olyan volt, mint egy félreérthetetlen szemléltető ábra: ez a nyár.

A homokfal – homokfal volt. Tehát növénytelen. Egy kis dudorán, úgy a vállam magasságában mégis megkapaszkodott egy növényke. Ma úgy gondolom, valami héricsféle lehetett, kis virágtányér, szív alakú, sárga szirmokkal. Naponta huszonötször láttam ezt a virágot, tárgy volt már nekem, mint egy tolltartó, mégis eleven; számon tartottam a készülődő második bimbót, számon tartottam a szürkészöld aljleveleket.

Aztán egy délután, amikor megint a homokfolyosóban ácsorogtam, és rendkívül szórakoztatónak találtam, hogy a homokfalat és az eget bámulhatom, fönt a kéket, lent a sárgát – egyszerre csak belecsapódott valami a látásom szélébe. Egy lepke volt, egy katánglepke, amilyen rajokban száll a pocsolyákra a bolt előtt. És döbbenetes látványban volt akkor részem: ez a lepke fogta magát, és leült a héricsvirágra. Úgy értem: a kék lepke leült a sárga virágra. Meg is billent alatta a virágtányér. Mintha egy kis robbanás történt volna a fejemben. Hiszen eddig is tetszett nekem a sárga homokfal meg a kék ég, világos, de hogy ez megismétlődött, bár egészen másképp, az mindkét összetételt elképesztően fölerősítette. A homokfal és az ég kettősére úgy felelt ez a lenti, apró sárga-kék, ez a más formákban megtestesülő ugyanaz, mint egy valószínűtlen visszhang, mint egy kozmikus rím – ami valami váratlanra figyelmeztet.

A lélegzetem bennszakadt, ott álltam tökkelütötten. A színekben nyilvánuló absztrakció foka felülmúlta értelmi képességeimet, a velejáró emóció-csomag pedig (nyárszimbolika? öröm- vagy mulandóság-jelcsoport? közellét és távollét egybeesése?) teljességgel túlesett érzelmi felfogókészségemen. Csak álltam ott, darázscsípte lábon és darázscsípte képzelettel.

Később elmentünk a kertészetbe, vettünk egy kosár gyümölcsöt. A fiatal tanárlány, akivel odaküldtek, meg a két kertészgyakornok vidáman viháncolt a remek gyümölcsfák alatt.

– Na de Marika…

– Magvaválót adjon, csak magvaválót.

Ami engem illet, én kucorogtam a papsajtos fűben, egy napraforgót bámultam a kék ég-háttér előtt, némán, mint egy tűnődő kisállat a törzsfejlődés meghatározott fokán, mint egy elmélyült törpekecske, és kizárólag kozmikus magánügyeimmel foglalkoztam. Hiszen, természetesen, gyerek voltam.