Szó és hangzás

A szavak hangzása. A hangzás milyensége. Ez a mi örökös, titkos manipulációnk. A versíró úgy csörgeti markában a szavakat, mint a gyerek szokta a kavicsot, és teljesen tőle függ, hogy briliánsok csörgését hallja-e, vagy folyami sóderdarabokét. A szavak hangzása szép. A szavak hangzása csúnya. (Ami bizonyos szempontból egyre megy.) A hangzás kifejező értéke nemzetközileg is magasan jegyzett. Mélységesen megértem én a lettristákat, a konkrét költőket, az „értelmen túli” nyelv művelőit, a zenére vagy zörejre törekedők bármilyen ambícióját. A hangzási eszperantó micsoda reménye, a mélytudat földi egyezségének micsoda hite vezérli őket. Csak hát…

Ezek a folytonos méltánytalanságok. Mért volna szebb szó a menny, mint a genny? Mért szebb a lángoló, mint a felséges mángorol? És így tovább, a húr és a búr, a hang és a gang, a lehellő és a le-ellő, csupa expresszivitás mindegyik. És ha már a leheletnél tartunk, ugyan mért választja el egy világ a „lehel” igét a Lehel hűtőszekrénytől? A méltán híres, legszebb magyar szó, a Kosztolányi-féle „fülolaj” fényében kitetszik distinkcióink igazságtalansága.

És kitetszik a mi röghözkötöttségünk. Fájdalmasan kell beismernünk, hogy a szavaknak értelmük is van. De azért a szóhangzás a mi örökös, titkos manipulációnk.