Hajózni szükséges

Ha néhány címszót kellene megírnom egy „Mi is a versírás” című kislexikonba, a következő egy-két megjegyzéssel járulnék hozzá a vállalkozáshoz.

 

A versírás öröme. Mindenki kétségbe vonja a mestersége értelmét egyszer-kétszer életében. Azt hiszem, aki ír, állandóan kétségbe vonja. De persze ír tovább, mert mit tehetne mást, azért ír, amiért a szél fúj. Hiszen nem célból ír az ember, hanem okból.

Legfőbb bizonyság erre a gyerekkor. Az úgynevezett primitív népek költészetét nem tartanám kifogástalan érvnek. De minek, ugyan minek fabrikál egy gyerek verset, mondókát, miért kántál, ugrál, értelmetlen és értelmes szavakat hadarva; gyakorolja nyilván a beszélőkéjét, akárcsak az izmait, mert a ritmikus motyogás nyilván életfunkció. Azt hiszem, minden későbbi ritmikus beszédnek is életfunkciónak kell lennie elsősorban. Azt hiszem, mégiscsak boldog, aki ír, mert eggyel több érzékszerve van, eggyel több kaccsal nyújtózhat a világba, mert megmentett egy elfelejtett, gyerekkori gyönyört: az első szavak örömét. Aki ír, mindennap beszélni tanul.

 

A versírás nehézsége. De hát olyan nagy öröm az? Minden reggel újrakezdeni a gyerekkori dadogást? Bizony boldogtalan, aki ír, mert állandóan alapvető létműködéseit teszi kérdésessé, kormányozza és korlátozza a még meg nem született szavakat, mintha valaki minduntalan beleavatkoznék a saját vegetatív idegrendszerébe, s a lélegzését vagy a szíve-dobogását vezérelné. Mert valami efféle történik, amikor az ősi, gyermeki ritmusba kezd beleszólni a felnövő tartalom, s az ember megrendülten, szíve közepéig feldúltan jön rá arra, hogy azt kell írnia, amit gondol. Azt kell írnia, éppen azt és csak azt. Nem csekély követelmény.

Mert milyen jó volna úgy verset írni, ahogyan a gyerek mondja a rigmust labdázás közben, vagy ahogy a névtelen néger költő kiált fel – egyetlen tagolatlan skála –, mert gyönyörűnek találja a halászsast a fán. Erre mi, 20. századiak amúgy is hajlamosak vagyunk. Bizony jó volna, igaz volna dadogni, dobolni és nem törődni a szubjektív evidenciák objektiválásával, vagyis azzal, hogy az ember mondjon is valamit.

 

Erkölcs. De hát az író erkölcse mégis a közlés. Az igaz közlés természetesen. Félelmét vagy szerelmét vagy életbölcsességét óhajtja átnyújtani a közösségnek. Hisz benne, hogy ez fontos, neki is meg a közösségnek is. Örök játék: volna-e irodalom, írna-e az ember egyedül, egy magányos szigeten? Kissé túl bátran szokták erre felelni: dehogy írna. Arra vetemedem, hogy ellentmondjak. Ezt kipróbáltam, az én magányos szigetem a gyerekkor volt. Úgy gondolom, az ember egyedül is író. De ez csak a dolog eleje, a közepe az, hogy másoknak ír, tehát igyekszik „kifejezni magát”. Természetesen nem mindig a szavaival, a soraival teszi ezt; többnyire a sorközeivel. Meg a formával vagy a formátlansággal, a zenével vagy a konstrukcióval, világossággal, homállyal – ahogy csak bírja. Minden vers harc a megnevező és a névtelen között. Kis híján képtelenség. Ez a „kis híján” a költészet.

 

Navigare necesse est. Vagyis hogy hajózni szükséges dolog – állították a latinok. Szükséges, mert tengerre szállni öröm és felfedezés – és szükséges, mert tengerre szállni veszélytudat és erőfeszítés.

Azt hiszem, verset írni szükséges.