Irodalmi szénaboglya

 

 

 

 

A névtelenek

A költő az érzelmek szakembere. Mesterségem gyakorlása során úgy tapasztaltam, hogy az úgynevezett érzelmeknek legalábbis kétféle rétegük van. Az első réteg hordozza az ismert és elismert érzelmeket; ezeknek nevük van: öröm, rémület, szerelem, felháborodás. A közmegegyezés nagyjából ugyanazt érti rajtuk, múltjuk van, tudományuk, irodalomtörténetük. Ők a szívünk honpolgárai.

A második réteg a névtelenek senkiföldje. Ha este hatkor megállok a Kékgolyó utca sarkán, s látom, amint a Várra egy bizonyos szögben esik a napfény széle, és a Vérmező olajfái egy bizonyos módon vetik az árnyékot: mindig és újra megrendülök. Ennek az indulatnak nincs neve. Pedig mindenki állt egy-egy Kékgolyó utca sarkán.

Hányszor vagyok kénytelen a névtelen emóciónak konvencionális nevet adni! És nemcsak azért, hogy a közmegegyezés srófra járó logikáját olajozzam. Nem. Én magam rontom el értetlen zavaromban a dolgot, s loccsantom bele a Kékgolyó utcai Névtelent egy tócsányi őszi mélabúba vagy egy kád történelmi lelkesedésbe. No persze, hiszen az őszi mélabú meg a történelmi lelkesedés már a szívünk honpolgára.

Azt hiszem, a költő kötelességei közé tartozik, hogy minél több Névtelennek polgárjogot szerezzen.

 

 

 

Hajózni szükséges

Ha néhány címszót kellene megírnom egy „Mi is a versírás” című kislexikonba, a következő egy-két megjegyzéssel járulnék hozzá a vállalkozáshoz.

 

A versírás öröme. Mindenki kétségbe vonja a mestersége értelmét egyszer-kétszer életében. Azt hiszem, aki ír, állandóan kétségbe vonja. De persze ír tovább, mert mit tehetne mást, azért ír, amiért a szél fúj. Hiszen nem célból ír az ember, hanem okból.

Legfőbb bizonyság erre a gyerekkor. Az úgynevezett primitív népek költészetét nem tartanám kifogástalan érvnek. De minek, ugyan minek fabrikál egy gyerek verset, mondókát, miért kántál, ugrál, értelmetlen és értelmes szavakat hadarva; gyakorolja nyilván a beszélőkéjét, akárcsak az izmait, mert a ritmikus motyogás nyilván életfunkció. Azt hiszem, minden későbbi ritmikus beszédnek is életfunkciónak kell lennie elsősorban. Azt hiszem, mégiscsak boldog, aki ír, mert eggyel több érzékszerve van, eggyel több kaccsal nyújtózhat a világba, mert megmentett egy elfelejtett, gyerekkori gyönyört: az első szavak örömét. Aki ír, mindennap beszélni tanul.

 

A versírás nehézsége. De hát olyan nagy öröm az? Minden reggel újrakezdeni a gyerekkori dadogást? Bizony boldogtalan, aki ír, mert állandóan alapvető létműködéseit teszi kérdésessé, kormányozza és korlátozza a még meg nem született szavakat, mintha valaki minduntalan beleavatkoznék a saját vegetatív idegrendszerébe, s a lélegzését vagy a szíve-dobogását vezérelné. Mert valami efféle történik, amikor az ősi, gyermeki ritmusba kezd beleszólni a felnövő tartalom, s az ember megrendülten, szíve közepéig feldúltan jön rá arra, hogy azt kell írnia, amit gondol. Azt kell írnia, éppen azt és csak azt. Nem csekély követelmény.

Mert milyen jó volna úgy verset írni, ahogyan a gyerek mondja a rigmust labdázás közben, vagy ahogy a névtelen néger költő kiált fel – egyetlen tagolatlan skála –, mert gyönyörűnek találja a halászsast a fán. Erre mi, 20. századiak amúgy is hajlamosak vagyunk. Bizony jó volna, igaz volna dadogni, dobolni és nem törődni a szubjektív evidenciák objektiválásával, vagyis azzal, hogy az ember mondjon is valamit.

 

Erkölcs. De hát az író erkölcse mégis a közlés. Az igaz közlés természetesen. Félelmét vagy szerelmét vagy életbölcsességét óhajtja átnyújtani a közösségnek. Hisz benne, hogy ez fontos, neki is meg a közösségnek is. Örök játék: volna-e irodalom, írna-e az ember egyedül, egy magányos szigeten? Kissé túl bátran szokták erre felelni: dehogy írna. Arra vetemedem, hogy ellentmondjak. Ezt kipróbáltam, az én magányos szigetem a gyerekkor volt. Úgy gondolom, az ember egyedül is író. De ez csak a dolog eleje, a közepe az, hogy másoknak ír, tehát igyekszik „kifejezni magát”. Természetesen nem mindig a szavaival, a soraival teszi ezt; többnyire a sorközeivel. Meg a formával vagy a formátlansággal, a zenével vagy a konstrukcióval, világossággal, homállyal – ahogy csak bírja. Minden vers harc a megnevező és a névtelen között. Kis híján képtelenség. Ez a „kis híján” a költészet.

 

Navigare necesse est. Vagyis hogy hajózni szükséges dolog – állították a latinok. Szükséges, mert tengerre szállni öröm és felfedezés – és szükséges, mert tengerre szállni veszélytudat és erőfeszítés.

Azt hiszem, verset írni szükséges.

 

 

 

Megnevezés

Azt mondják, a költő megnevező. Igaz. Ebből az következnék, hogy a szókincs és a megnevezés ténye szorosan összefügg. Minél nagyobb szókincs, annál több megnevezési lehetőség, annál nagyobb költő. Nem egészen így van. A tudomány is megnevez, méghozzá pontosan. Azt mondja például: alifás halogénvegyületek. Vagy azt mondja: odvas keltike. Vagy azt mondja: parerga és paralipomena. De valahogy a versben mégsem erről van szó. A szókincs ajánlatos, de nem döntő költői tulajdonság.

Úgy látszik, a versben nem megismertetni kell, hanem ráismertetni.

 

 

 

Szó és hangzás

A szavak hangzása. A hangzás milyensége. Ez a mi örökös, titkos manipulációnk. A versíró úgy csörgeti markában a szavakat, mint a gyerek szokta a kavicsot, és teljesen tőle függ, hogy briliánsok csörgését hallja-e, vagy folyami sóderdarabokét. A szavak hangzása szép. A szavak hangzása csúnya. (Ami bizonyos szempontból egyre megy.) A hangzás kifejező értéke nemzetközileg is magasan jegyzett. Mélységesen megértem én a lettristákat, a konkrét költőket, az „értelmen túli” nyelv művelőit, a zenére vagy zörejre törekedők bármilyen ambícióját. A hangzási eszperantó micsoda reménye, a mélytudat földi egyezségének micsoda hite vezérli őket. Csak hát…

Ezek a folytonos méltánytalanságok. Mért volna szebb szó a menny, mint a genny? Mért szebb a lángoló, mint a felséges mángorol? És így tovább, a húr és a búr, a hang és a gang, a lehellő és a le-ellő, csupa expresszivitás mindegyik. És ha már a leheletnél tartunk, ugyan mért választja el egy világ a „lehel” igét a Lehel hűtőszekrénytől? A méltán híres, legszebb magyar szó, a Kosztolányi-féle „fülolaj” fényében kitetszik distinkcióink igazságtalansága.

És kitetszik a mi röghözkötöttségünk. Fájdalmasan kell beismernünk, hogy a szavaknak értelmük is van. De azért a szóhangzás a mi örökös, titkos manipulációnk.

 

 

 

Blaue Blume

A romantikus „kék virág”-ról tudjuk, hogy mit jelent. Ezzel szemben tudjuk-e, hogy mit jelent a „blaue Blume”? Tudjuk-e, hogy mit jelent a dupla alliteráció, a b zöngéje, az l folyékonysága, mit jelent az ú hosszú, sötét nosztalgiája? Bizony nem is volna szabad más nyelven említeni ezt a szót, mint a saját anyanyelvén, amelyből olyan vitathatatlanul, olyan lefegyverzően született egyszerre a hangtest és a fogalom.

 

 

 

A hasonlat

Olykor egyszerűen megeszi a hasonlítottat. És nemcsak a 20. században.

„Az ablaksor ragyog…” – kezd el Victor Hugo egy alexandrint. Most következik annak megállapítása, hogy miképpen ragyog az ablaksor. Millióféleképpen ragyoghat. Mint a gyöngysor, mint a tükör, mint a szem; élesen, mint a magnézium, idillien, mint a húsvét; mint a dél, mint a tél, a műtő, a hűtő: üveghangsor, orgonahangverseny, Balatonkiliti. A lehetőségek beláthatatlanok. Mindenhez lehet egy tertium comparationist találni. Hugo mégis meg tud lepni, mondván: „Az ablaksor ragyog, akár a csiga nyála.” Hiába, ha egy költő rosszat akar mondani valamiről, megtalálja a módját.

 

 

 

Sárga-kék

Hogy honnan veszi a versíró a motívumait? Ahonnan tudja. Egyébként ha agyonütnék, se tudná megmondani sokszor, hogy miért tartja ezt vagy azt az emlékét vagy fantáziaképét olyan fontosnak, olyan égetőnek, hogy minduntalan belegyúrja a szövegeibe (dehogy gyúrja, nem tudja kikergetni). Egy ilyen sok kérdőjeles motívum történetére véletlenül emlékszem. Tehát: gyerekkori emlék következik.

Az úgy volt, hogy tizenkét éves koromban elmentünk nyaralni. Volt valahol egy kis völgy a Buda környéki hegyekben, oldalába ragasztva néhány szép kis parasztház meg nyaralóféle, ott laktunk, szőlők és darazsak között. Sok darázs volt azon a nyáron, ették a szőlőt meg a karomat-lábamat, és sok volt a lepke is. Van egyfajta lepke, kicsi, kék színű, csapatostul jár rendszerint, senki sem tudta a nevét. Így aztán – poétikusan – katánglepkének neveztem, a színéről. Augusztusban a bolt mellett szálltak, olyan sűrűn, mint a muslincák; a pocsolyákra ereszkedtek le egy csomóban, és ha az ember fondorlatosan megközelítette őket, egyszerre csaptak föl, mint a rajzó méhek.

Tudniillik bolt is volt ott, a völgy köldökénél; poros orgonabokrok, néhány görbe szilvafa, és közöttük egy vályogputri. Az volt a bolt. A kéttenyérnyi ablakban kirakat: egy cukorsüveg keménypapírból, kétharmadig kékbe rejtve, és csak azon túl emelkedve fehér csúcsával a kékség fölé, mint jéghegy a tengerben; volt három dobozka légypapír, ó, az az arzénzöld, a falusi légyfogódoboz színe! És hullámcsat. Négy-öt hullámcsat, beletűzve szürke irkafedélbe és hívogatóan nekitámasztva a cukorsüvegnek.

Nem tudom, hogy hívták a boltost. Mindenesetre Neklesztinek vagy Markovicsnak. Neklesztinek vagy Markovicsnak öszvére volt, és talyigája. Hervadt, kicsi öszvér hozta a hervadt, kicsi salátát Törökbálintról – istenem, minek, mindenkinek megtermett a salátája. De zsírt is hozott, lisztet és málnacukrot. Málnacukrot vettem.

A málnacukor zömét, nagy önmegtartóztatással, csak otthon a kamrában fogyasztottam el. Mert kamra is volt a lakóházunkhoz ragasztva, benne fapriccs, kisasztal, szék. Ott éltem. Csodálatos volt.

A kamraajtó ugyanis egy szűk homokfolyosóra nyílt. A házhely bele volt vágva a hegybe, és a hátrafelé egyre növő dombfal itt már kétembernyi magas volt. Sierra Nevada volt ez, sivatagi szakadék, egyik oldalt a kamra és szemben, egylépésnyire, a vakító sárga homokfal. Ez a homokfal állandóan csinált valamit. Éjszaka percegett, rendkívül titokzatosan, nappal vibrált, fénylett, tele volt csillámpalával, és amint fölnyúlt az égig, éles peremmel belevágva magát az augusztusi égboltba, olyan volt, mint egy félreérthetetlen szemléltető ábra: ez a nyár.

A homokfal – homokfal volt. Tehát növénytelen. Egy kis dudorán, úgy a vállam magasságában mégis megkapaszkodott egy növényke. Ma úgy gondolom, valami héricsféle lehetett, kis virágtányér, szív alakú, sárga szirmokkal. Naponta huszonötször láttam ezt a virágot, tárgy volt már nekem, mint egy tolltartó, mégis eleven; számon tartottam a készülődő második bimbót, számon tartottam a szürkészöld aljleveleket.

Aztán egy délután, amikor megint a homokfolyosóban ácsorogtam, és rendkívül szórakoztatónak találtam, hogy a homokfalat és az eget bámulhatom, fönt a kéket, lent a sárgát – egyszerre csak belecsapódott valami a látásom szélébe. Egy lepke volt, egy katánglepke, amilyen rajokban száll a pocsolyákra a bolt előtt. És döbbenetes látványban volt akkor részem: ez a lepke fogta magát, és leült a héricsvirágra. Úgy értem: a kék lepke leült a sárga virágra. Meg is billent alatta a virágtányér. Mintha egy kis robbanás történt volna a fejemben. Hiszen eddig is tetszett nekem a sárga homokfal meg a kék ég, világos, de hogy ez megismétlődött, bár egészen másképp, az mindkét összetételt elképesztően fölerősítette. A homokfal és az ég kettősére úgy felelt ez a lenti, apró sárga-kék, ez a más formákban megtestesülő ugyanaz, mint egy valószínűtlen visszhang, mint egy kozmikus rím – ami valami váratlanra figyelmeztet.

A lélegzetem bennszakadt, ott álltam tökkelütötten. A színekben nyilvánuló absztrakció foka felülmúlta értelmi képességeimet, a velejáró emóció-csomag pedig (nyárszimbolika? öröm- vagy mulandóság-jelcsoport? közellét és távollét egybeesése?) teljességgel túlesett érzelmi felfogókészségemen. Csak álltam ott, darázscsípte lábon és darázscsípte képzelettel.

Később elmentünk a kertészetbe, vettünk egy kosár gyümölcsöt. A fiatal tanárlány, akivel odaküldtek, meg a két kertészgyakornok vidáman viháncolt a remek gyümölcsfák alatt.

– Na de Marika…

– Magvaválót adjon, csak magvaválót.

Ami engem illet, én kucorogtam a papsajtos fűben, egy napraforgót bámultam a kék ég-háttér előtt, némán, mint egy tűnődő kisállat a törzsfejlődés meghatározott fokán, mint egy elmélyült törpekecske, és kizárólag kozmikus magánügyeimmel foglalkoztam. Hiszen, természetesen, gyerek voltam.

 

 

 

Piros-zöld

A sárga-kék régi nosztalgiaszínem. De a komplementer színek közül szeretem a piros-zöldet is. Furcsamód: főleg ruhaanyagban. Ha meglátok egy piros-zöld kockás sálat, olyan skótosat, mindjárt fölkapom a fejem. A piros-zöld kocka – mint kutyából a csengetés – rögtön kiváltja belőlem azt a reflexet, ami belső életünkre oly jellemző: a névtelen, de erős emóciót. Mert ugyan mit jelent az, hogy piros? Mit jelent az, hogy zöld? Mit jelent az, hogy szeretem a kettőt együtt? Miért hat rám úgy együttesük, mint egy hármas-négyes erősségű földrengés? (Ha jelölnöm kellene ezt a hatást az emóciók földrengésskáláján.)

És csak pirosról és zöldről beszéltem. Egyszerű, tiszta, mindenki által ismert színekről. Miért? Mert emberi nyelvünk teljesen alkalmatlan arra, hogy akár csak hozzávetőlegesen is jelölni próbáljam azt a végtelenül sok színösszetételt, ilyen-olyan árnyalatot vagy kombinációt, ami nekem, X. Y.-nak, itt a 20. században fontos, érdekes vagy jelentékeny volt, s ami napjaimat állandóan befolyásolja. Hát még ha hozzávenném a formákat is! Vagy a hangokat. A tapintási érzeteket és a filozófiákat. Életemet úgy fordítom le az emberi nyelvre, mintha magyarról szuahélire fordítanék.

Azt mondom tehát szuahéliul: piros. Azt mondom: zöld. Azt mondom: skót kockás sál. Kénytelen vagyok ezt mondani, mert ezek a szavak vannak. Ha tetszik, ha sem, ezekkel kell, mint süketnéma jelekkel, hírt adnom egy beláthatatlanul óriás, megrendítő világról – ez esetben éppen a színekéről –, amelyben élek.

Hát! Barátaim. Ez az emberi nyelv csakugyan nevetséges tákolmány.

 

 

 

Stílus

El szeretném mondani a nyulakat.

Elemista voltam, talán másodikos. Egyszer valamilyen lyukasórán, más osztálybeliekkel együtt, a szertárban üldögéltünk. Nyolcan-tízen a szertárban.

A szertár. Egy elemi iskolának nincs valami bőséges vagy differenciált szertára. Együtt van minden. Képek: Az ősember, A közlekedés fejlődése, Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt, és kemény viaszból vagy festett papundekliből a szétszedhető repcevirág. (Keresztesvirágzat.) Még tornaszerek is akadnak, egy sor fekete buzogány, fölállítgatva a fal mellett, mint elhagyott kis sörösüvegek.

Húsvét jön. Néhány ferde napcsík esik be a légypiszkos ablakon, az iskolaudvar, a Mányoki út felől; az orgonabokrok már zöldek, de még átlátszók. „Rajzoljatok valami húsvétit, kislányok” – mondja az idegen tanító néni, és boldogan merül a dolgozatjavításába.

Rajzolunk, mi is boldogan, füzetlapra. A gyerekkori rajzolás. Ilyen jó talán nincs is több a világon. Színes ceruza, festék, radír. Nyomkodni, vacakolni. Ezt most kiszínezem. Olyan furcsa a füle. Ide virágokat. Kicsit nagyok, nagyobbak, mint a ház. Nem baj. Repcevirág, repcevirág. Nem lehet abbahagyni. Istenem, mi a csodát lehetne még rárajzolni?

Aztán mégis kész. Na mutasd. Kicseréljük műveinket a szomszédommal. Ő barna, nyúlképű, emlékszem a fehér sapkájára, abban járt télen. Hát persze hogy nyulakat rajzolt. De milyeneket! Sose fogom elfelejteni. A háttérben dombok. Ezeket egyenletes, erős fűzöldre kente. Elöl pedig a nyulak. Miféle nyulak, istenem! Fehéren hagyta a helyüket, a nyulak a hiányukkal világítottak, a meg nem rajzolt körvonalukkal, és mégis rájuk lehetett ismerni. Ez volt a fülük helye, az meg az orruké. Nyulak voltak, kétségtelen.

Megrendültem. Ilyesmit el sem tudtam képzelni. Hogy valaminek ne rajzolja meg az ember a körvonalát. Lelkes rajzolók voltunk mindketten, talán nem is volt a rajzom rosszabb az övénél, csak az övé – más volt. Olyan gyökeresen más, hogy leesett az állam. Mert persze a gyerekrajzok. Fontosak a maguk módján, de hát típusosak. Olyanok, mint a múlt századi szállodák ikerképei, az egyiken jobbról jön a vadász, és baloldalt várja az eprészleány, a másikon balról jön, és jobboldalt üldögél szíve hölgye. Talán nem is különbözött annyira az a rajz az enyémtől. De hogy kihagyta a nyulak helyét, az mégis…

Szóval ez a kislány – hogy is hívták? Erzsi? Nyúl? Repcevirág? – megtanított valamire. Jobb híján azt mondhatnám, hogy a stílus fogalmára. A különbözőségre. Később, fiatal költő koromban ezen csodálkoztam legtöbbet. Jön egy fiatalember, egyívású velem, körülbelül ugyanazt írja, magyarul ír – és mégis. Kihagyja a nyulak helyét, vagy fűzöldre keni a dombokat. Hát nem minden úgy van, ahogy én látom? Megrendült a szubjektív evidenciám.

Mindebből két tanulságot lehet levonni.

1. A stílus fogalmát nemcsak a klasszikusoktól tanulhatjuk meg. Az egykorúak eltérései, ha kisebbek is, meghökkentőbbek.

2. A stíluskülönbség félelmes és gyönyörűséges, mint minden, ami az individuum ineffabiléból ered.

 

 

 

Összehasonlító verstan

Föl kellene már találni az „összehasonlító verstan” nevű tudományt. Nem mintha nem volna már föltalálva, de a magunk számára kellene föltalálni, tudomást véve róla. Mert van jó néhány összehasonlító tudomány, például összehasonlító nyelvészet – hogy mit köszönhet neki az általános nyelvtudomány, a történelem, a politika, a régészet, a nyelvtanítás, a művelődéstörténet, arra fölösleges szót vesztegetni. Összehasonlító verstant azonban nem adnak elő az egyetemen. Fogalmam sincs róla, mit lehetne belőle szüretelni. De hogy sokat, az biztos. Tudományágakat, filozófiákat pillantok meg mögötte, a nyelvi-versi önkifejezés lélektanát, a szóbeli esztétikum forrásvidékét.

Persze sokan űzik az összehasonlító verstant – ám azok, akik minden különösebb elmélet nélkül naponta gyakorolják, azok a műfordítók, a költők. És még itt, a mi joggal sokra tartott műfordítás-kultúránkban is mennyi titkos és titokzatos félreértéssel.

„Á” – üdvözöl mosolyogva a francia költő-műfordító valahol Párizsban. „Á” – mondja azzal a kimondhatatlan boldogságot, élénkséget, elragadtatást intonáló francia á-val, ami nem jelent semmit. „Örülök, hogy látom. Maga most is jambusokat kutat?” – Ő volt az a műfordító, aki olyan szépen tolmácsolta franciául Balassát, és ő küldött el a délfrancia katedrálisok kiállítására, amiért örökre hálás vagyok neki. Ezért nem válaszolok semmit, csak pirulva lesütöm a szemem. Legszívesebben magyarul mormolnék olyasféle szöveget, amely sem koromhoz, sem helyzetemhez nem illő. Elkeseredésemhez a műfordítónak semmi köze, ellenkezőleg, segített nekem tövises utamon, amelyet a francia jambus körül megtettem. A téma az, ami elszomorít. Megpróbáltam ugyanis kipuhatolni francia költők közt – ma, a szabadvers állapotában – a francia alexandrin némely rejtelmét, főleg azt, hogy éreznek-e valami nagyon-nagyon távoli jambikus sejtést ősi versformájukban – amit mi, mióta világ a világ, mindig is jambusnak éreztünk és fordítottunk. Az eredmény katasztrofális volt. Közben igyekeztem megtanulni a francia verstant.

Ma már – vagy tíz éve – szokás finom műfordítói körökben úgy tenni, mintha mindezt (a francia és a magyar versforma alapvető eltéréseit) mindig tudtuk volna. Lehetne erről beszélni. Mert mi tudjuk a magyar verstant. Az első magyar disztichon óta, a „Próféták által szólt rígen níked az Isten” óta ebben a verstani nyelvjárásban szól hozzánk anyanyelvünk. De ami a más nyelvű verstanokat illeti, azokra nemegyszer rálátjuk a magyar verstant, hályogkovács módjára gyakorolva magyar elődeinktől átvett műfordítói módszereinket. És ma sincs komoly okunk rá, hogy változtassunk rajtuk, legfeljebb itt-ott (talán a pair és impair forma esetében). De ha „formahűség”-ről beszélünk, a magyar műfordítás büszkén hangoztatott követelményéről, akkor nem árt tudnunk, hogy többé-kevésbé délibábról van szó. Vagy egyszerűen: versfordítói közmegegyezésről.

Ellenben ha volna összehasonlító verstan… ha volna, ha lett volna, ha lenne, vagy ha ismernénk is, nemcsak gyakorolnánk, akkor kevesebb meglepetés érhetné négyszáz éves magyar műfordításunkat. Amely – igenis – irodalmunk büszkesége. És amely megéri a minél egzaktabb tájékozódást. Mert a verstan – és ez benne a lenyűgöző – nem szépséges idea, költői ábránd, megérzés és meglátás. A verstanban minden mérhető, pontos, ujjon számlálható, kimutatható. A verstan a költészet fizikája. Nem is bírom eltitkolni: bizonyos mértékig lelkesedem érte. Valami módon feloldja azt a kisebbségi érzést, amit a humaniórákkal foglalkozó 20. századi ember érez a természettudományok előtt, de főképp: izgalmasnak találom. Remek játéknak, látszólag önkényes (és önkéntesen elfogadott!) szabálygyűjteménynek, amely mögött – minden bizonnyal – hatalmas és alig kutatott lélektani-nyelvi törvények állnak. Ezeket veszi célba más kiindulásból nem egy új nyelvészeti iskola is. Összefügg-e az indiai szlóka és a görög hexameter? Miért lett egyeduralkodóvá az európai verselésben a hangsúly? Mik a szabadvers statisztikai törvényei? Erre és sok minden másra talán-talán olyan pontos szabályt találhatunk, mint szláv jövevényszavaink középső, rövid magánhangzójának kiesése a magyarban. Hogy a szép borokinából ugyanolyan szép berkenye lesz. Hogy ami a bosnyákban és a csa-horvátban így meg így volt, az a magyarban úgy meg úgy alakul. Mert mi következik ebből? Egy világ. A magyar nép bonyolult történelmének pontos nyelvi vetülete, vándorlásaink és találkozásaink, gazdasági helyzetünk és lelki alkatunk keresztmetszete-hosszmetszete.

És mi következnék az összehasonlító verstanból? Egy világ. A nyelvi esztétikum Föld-léptékű kutatásának egyik fejezete. Törvények. Kivételek. Átcsapások. Az európai „nyolc szótag” döbbenetes karrierje. A hangmagasságokon alapuló, például ókínai verselés európai elmével meg sem közelíthető földerítése (mármint a magunk európai elméje számára).

Szép, nagy tudományt szeretnék. Intézetekkel. Kutatókkal. Részterületekkel. Nemcsak egy-egy könyvet, tanulmányt, mint eddig. Nemcsak egy-egy tündöklő, költői tréfát a tárgyban, mint Babits versformahasználat példái, mondjuk, Vörösmarty és Tibullus összefényképezése. Bár ki tudja, ezek a költői tréfák nem látszanak-e majd nosztalgikusnak, amikor az összehasonlító verstan genfi intézetének palotáját avatják?

 

 

 

Anyanyelv

De hát miért is van annyiféle nyelv a világon? A költő csak néz és csodálkozik. Nem, nem gondol a nyelvek kialakulásának oly homályos őstörténetére (vagy élettanára? lélektanára, filozófiájára?), csak a saját mesterségére gondol. Hiszen ő – a versíró – érzi legerősebben a nyelvvel élők között egy-egy kifejezés másképp-nem-lehet-jét, mozdíthatatlan evidenciáját, szavakba horgonyzottságát. Mindig újra kínos tapasztalat rájönnie, hogy a költői evidencia anyanyelvi határig tart. Mért is hívhatják az asztalt table-nak, ha asztalnak hívják? Mért hívhatják másképp a hattyút, a vért, a jobbra csavaró borkősavat? Hány nyelv férhet el az emberiség tudatában? Vagy ne kérdezzük ezt? Ne kérdezzük, hogy hány angyal férhet el egy tű hegyén?

Jó, ne kérdezzük. De azért a költő gyakran, gyakran fog gondolni effélére, megakadályozhatatlanul (nem éppen az angyalra, hanem a nyelvre vagy talán a nyelvek angyalára), mert mindennapi kenyere a nyelvi evidenciák felismerése. Különösen kínosan merülnek föl benne az ilyen bölcs kérdések, például fordítás közben, ebben a lehetetlen, nyelvek közötti állapotban, amikor is borúlátó pillanataiban nemegyszer jut arra a következtetésre, hogy amit egy versből le lehet fordítani, azt nem érdemes lefordítani. Versírás közben az ilyen kételyekre megsüketül – a versírás nem a kételkedés perce –, de utólag végigtapogatva frissen írott versének szavait, valósággal égnek áll a haja döbbenetében, hogy anyanyelve milyen beláthatatlan mélységekig tölti ki tudatát. Mert persze, az ember tudatát általában a nyelv tölti ki (ezért is szokták egyes filozófiai irányok a gondolkozást a nyelvvel azonosítani), de az egyes ember és főleg a versíró tudatát a saját anyanyelve telíti, az számára a nyelv, elébe szabott síneivel, végtelenbe futó asszociációival, hangalakjaival, őskőzetként leülepedett irodalmi emlékeivel és felszínként hullámzó napi szóvicceivel. Különösen nyilvánvaló ez, ha a költőnek esze ágában sincs anyanyelve specialitásait keresni, ha nem kutat ízes fordulatokat, ha a nyelvi „szépség” nem célja. Ellenkezőleg: valami nyelven túlit keres, a saját legbelső s így valószínűleg általános tapasztalatát kívánja megírni, híven látomásához, amelyben, úgy érzi, nyelv-előtti képek gomolyognak. S mi áll rendelkezésére ehhez? Az anyanyelve. Magyar szavakat, képzőket, ragokat ráncigál elő tudatából, hogy fölforrósítva és összeolvasztva őket, létrejöjjön az a vegyület, amelyik még aránylag legjobban hasonlít az élményhez. Lehet (elvileg föltételezhető), hogy más nyelven az a bizonyos élmény jobban volna kifejezhető. De mentől kevésbé találja meg az ismert fordulatok közt a megfelelőt, annál mélyebbre kell szállnia gondolatai (szavai) közé, hogy a kellőt felhozza. Minden jó magyar vers egy – alapjában véve átkódolhatatlan – új magyar gondolat.

Nagy csapás ez. Nagy kincs. Mármint a nyelvi megosztottság. Néha egy új, kozmikus pünkösdre gondolok, amikor mindenkire leszállanak a tüzes nyelvek, és megértjük egymást. És megszűnnek a nyelvi elszigeteltség kínjai.

Vagyis akkor nem lesz anyanyelvem? Nem. Azt… nem.

 

 

 

Arabella

Arabella az űrpók. Mint azt minden szorgos újságolvasó tudja. Lélegzetfojtva figyeltem a híreket róla: tud-e hálót szőni súlytalanságban, űrhajón, vagy sem. Az első kettő, ugye, nem sikerült. A harmadik már… És a negyedik, az igen. Bravó, Arabella! Mintha csak idelenn, az öreg Földön szőtte volna.

Csak ne volnál olyan szimbolikus, Arabella. Szenvedélyes érdeklődésem dolgaid iránt messze túlmutatott pókszemélyiségeden. Lángolóan szurkoltam neked, mint minden űrhajósnak, sőt. Hiszen olyan kicsi vagy. Mi vagy te? Egy egyszerű pók, semmi más. Csak éppen megint és újra és ismét nekifogtál, hogy megsződd a…

Kétségbeejtően hasonlítasz egy egyszerű költőre, Arabella. Aki érthetetlen okból bizonyos formájú hálót akar szőni, súlytalanságban, tűzvészben, nagymosásban, búvárnaszádon. És még legyet se fog vele.

Vagy mindenkihez hasonlítasz? Azért vagy olyan szívdobogtató? Mindenkihez hasonlítasz, aki elkezdi, újrakezdi, és mégis? Mindenesetre mi, földi űrpókok sohasem feledjük példamutató, fáradhatatlan tevékenységedet, szegény kis Arabella. Sok sikert, sok gyönyörű, jelentékeny pókhálót!

 

 

 

Csend

De minek is annyit beszélni? Mire való ez az egész irodalom, lelkiéletünk örökös feszegetése, teregetése? Megmondta már világosan a francia romantikus: A hallgatás a nagy, a többi gyöngeség. Teljesen igaza van. A baj csak az, hogy szavakkal mondta.

 

 

 

Gólyafészek

Mert két gólyafészek van. Az egyiket Petőfi írta, még iskoláskorunkban, délibábos éggel és sok kövér gulyával együtt. A másik a valódi gólyafészek.

Mindenkinek merném ajánlani: nézzen meg egyszer egy gólyafészket, ha módja van rá. Úgy hat, mint a villámcsapás. A szemle után esetleg évekig eltarthat, míg az ember némi hasonlóságot fedez fel rajta a Petőfi-félével. Pedig Petőfi csodálatosan megbízható.

Kevés dolog elképesztőbb, mint a tárgy és a vélemény szembesítése.

 

 

 

Olvasási módok

Vegyünk két nagy olvasót a magyar irodalomból. Babitsot és Kosztolányit. Eléggé elütő olvasói arcélek.

Babits erudíciója híres. Szélességben is, mélységben is akkora, hogy minduntalan a „tudós” szót juttatja eszébe a babitsi műveltség élvezőinek és használóinak. Azt hiszem, van ebben valami pontatlanság. Meg akarjuk vele tisztelni a költőt (vagy talán szidni akarjuk? nem is tudom), mindenesetre nem a megfelelő medáliát tűzzük ki a hajtókájára. Azt hiszem, inkább a „tudás” szót kellene használnunk, ha róla gondolkozunk. Babits tudásban jó néhány egyetemet zsebre vág, innen az örökös félreértés tudósi mivoltát illetőleg, és így természetesen tudós is, ha úgy tetszik neki; bármikor kiterjesztheti és sokszor ki is terjeszti kultúráját a tudomány tárgyai és eljárásai felé. Tájékozódási módja mégis lényegesen más. Az ilyen típusú olvasó nem azért olvas elsősorban, hogy tudományos tárgyát minél alaposabban dolgozhassa fel. És nem is azért olvas, hogy „műveltségét gyarapítsa”. A műveltség itt melléktermék, mint az aranycsinálásban a porcelán. Az ilyen olvasói alkat nem teszi az olvasást feladattá, meg tudja tartani gyönyörűségnek. Legelsősorban azért olvas, mert szeret olvasni. És rendszerint sokfélét. Van ugyanis egy titkos képessége arra, hogy bármit olvas is – krimit, ókori filozófiát, szakkönyvet, legmaibb verset –, ki tudja vonni belőle, ami neki fontos. A legképtelenebb dolgokat is fel tudja használni saját belső elevensége, ide-oda kanyarodó érdeklődése, mély és nem-mély lelki rétegei – röviden: élete – táplálékaként. Az ilyen olvasóra az jellemző, hogy bükkfalisztből is tud kenyeret sütni.

És beteg lesz, ha elvonják tőle a könyvet. Mintha ételtől-italtól fosztanák meg. Rájött egyszer, élete egy pillanatában, hogy a könyv, az úgynevezett kultúra sűrített élet, mégtöbb élet, és úgy is használja az írott betűt, mint élete egy részét. Kultúrélményeit hozzácsapja létélményeihez. Ez annyit jelent, hogy nagy az élményképző ereje. És ez persze meglátszik élete minden rétegén, nemcsak az olvasási módján.

Babitsban erre az elemi erejű, természetté vált olvasási módra rakódik rá az írói érdeklődés. A mesterségbeli. Arra pedig – most már kimondhatjuk újra – a tudósi érzék. A kritikusi, esszéírói, irodalomtörténészi. De azért legbelül – szerencsére – ott van benne a civil. Az, aki minden lehetséges szakmai ártalom ellenére meg tudta őrizni magában az olvasás örömét.

Kosztolányi más. Ő sem élhet könyv nélkül persze. De bizony – sokszor – kevéssé érdekli, amit olvas. Az érdekli, amit ő fog írni az olvasott anyagról. Ha Babits közvetve, a létélményen át és objektiválási szándékkal reagál a kultúrélményre, Kosztolányi válasza rögtönös, közvetlen, látványosan szubjektív. Ha a Babits-esszé egyszerű, tárgyra koncentrált, stílusban majdnem hanyag, a Kosztolányi-karcolat tündöklő, alanyra koncentrált, sokszor ironikus. A mások könyve fügefalevél itt az önkifejezésen. Akárcsak a műfordításban: az eredeti örvén Kosztolányi saját verset csinál. Sportot űz abból, hogy minél jelentéktelenebb, semmi-anyagból hozza létre a valamit. Ennek az Esti Kornél-magatartásnak mély, tragikus vonásait sokszor aláhúzták már. Talán nem árt aláhúzni az ironikusakat sem. A mi kevés humorral megáldott irodalmunkban a Kosztolányi-humor, a játékosság és a dühös vagy rejtett irónia ritka csemege.

Mellesleg tudjuk, hogy ez a szuverén anyagkezelés, ez a szélsőséges stíluselegancia, ez a százszor fülünkbe zenélt „a megírás minden, a téma semmi” nóta mélységes és nagyon szerencsés hatást tett a magyar prózára. Kosztolányi programszerű „felületessége” kolera elleni oltás. A csakis szándékra tekintő dilettantizmus, a magasztos írástudatlanság fontos orvossága.

Nem mintha osztanám Kosztolányi esztétikai véleményét. Annál kevésbé, mert igen sok művében ő sem osztja a saját véleményét. A legprimitívebb hiba az irodalmi gondolkodásban kétségtelenül az, ami ellen ő küzdött: összetéveszteni a szándékot a művészi megvalósulással. De a második számú hiba: összetéveszteni a megvalósulást a szándékkal. Vagyis azt írni, amire a tollunk képes, függetlenül attól, hogy mi a kifejezendő. Ez a második hiba főleg a virtuózoké, akik úgy érzik, hogy mindent meg tudnak csinálni, és nem veszik észre, nem is törődnek vele, hogy éppen azt nem csinálják meg, amit akarnak. Mert nem is akarnak igazán semmit. És minduntalan cserbenhagyják benső látomásukat azért, ami a kifejezésben tetszetős. De ez már persze nem Kosztolányi. Legföljebb egyik álarca.

De visszakanyarodva az olvasáshoz: sokszor volt az a benyomásom, hogy a tudósnak nevezett Babits igenis civil olvasó a profi olvasó Kosztolányihoz képest. Babits először az életét táplálja a betűvel, másodszor az irodalmi gondolkodást; Kosztolányi először és másodszor a saját művét. Babits nem tud nem-olvasni; Kosztolányi célra olvas.

És most már nagyon igazságtalan vagyok. Sikerült úgy kisarkítanom a tételt, hogy már nem igaz. Ahhoz még jogom van, hogy belevonjam a játszmába Babits esszéírói művét, hiszen abból következtetek olvasási módjára, de az már jogtalan, hogy Kosztolányi irodalmi karcolataival megütköztetem. Az, ahogy Kosztolányi olvasmányaival bánik, egész írói magatartásának tüköre. És sokszor megtévesztő is, mint írói magatartása. Amit ő irodalomról ír, az álesszé. Nem arról szól, amiről szól. Legtöbbször nem olvasmánybeszámoló, nem kritika, nem szellemi életének megfogalmazása. Hanem széppróza. Mindegy, hogy mi a tárgya. Tehát nem következtethetünk belőle Kosztolányi igazi viszonyára a könyvhöz. Ez olyan volna, mint egy novella alakjait egyenesen vezetni vissza az életbeli modellekre.

Kosztolányinak az olvasmány is (igen sokszor) téma, mint bármi más, mint egy szaladó kutya az utcán. De ha ebből arra következtetnénk, hogy kevésbé érdekli, mint Babitsot, tévednénk. Másképp érdekli.

Mindkettő szenvedélyes olvasó.

 

 

 

Klasszicizmus, romantika

Corneille-t fordítok. Ezért kénytelen vagyok gondolkodni a francia drámán. Mit szeretek én voltaképpen Corneille-ben, Racine-ban? Shakespeare-rel fertőzve, mért nem szakadok el tőlük? És újra meg újra eszembe jut a Fritz Strich-féle meghatározás: a klasszicizmus jegye a Vollendung, a tökéletesség, a romantikáé pedig az Unendlichkeit, a végtelenség. Valljuk be: csoda szerencsés meghatározás. Mert nem elég okosnak lenni, németnek is kell születni hozzá. A közös szótőnek ez a remek belső rímelése még jobban meggyőz, mint a logikum – sőt az győz meg igazán.

Nos hát: nem tudok lemondani a klasszikus tökéletességigényről a shakespeare-i vagy bármilyen más, romantikus végtelenség kedvéért. Persze, a végtelenségről még kevésbé tudok lemondani, hiszen „modern” vagyok, vagyis romantikus. Az angol filozófust segítségül kiáltva, azt mondhatnám, hogy a Vollendung nekem Unendlichkeit nélkül üres, az Unendlichkeit Vollendung nélkül vak.

Azt mondja Victor Hugo (ki hinné róla?), hogy az újkori építészet utolsó nagy tette az volt, amikor Michelangelo a Parthenon falaira rátette a Pantheon kupoláját, és így létrehozta a Szent Péter-templomot. Hát igen. Valami effélét kellene csinálni. Valami nagyszabású, eklektikus gesztust, vagy ha tetszik, szintetikusat. Az Unendlichkeitet megkupolázni a Vollendunggal.

Vagyis olyan drámát kellene írni, ami tökéletes szerkezetű, benne van a franciák nagyszerűen megcsinált, lépcsőzetes feszültsége – és mégis elkapja valahol a végtelenség csücskét.

Történelmi példa persze van rá: olyat kell csinálni, mint a görögök. Csak ezt most kéne megcsinálni. Most, a 20. század közepén, ezzel az irtózatos témaanyaggal. Mindazt, amit látunk, úgy emelni fel, hogy kupolába foglaljuk az abszurditást.

 

 

 

Zsirárdikalap, realizmus

Mit is jelent az a félelmetes nevű tantárgy, hogy: képzőművészeti stílusgyakorlat? Gondolom, ma is többé-kevésbé ugyanazt, mint a mi diákkorunkban. Nem is volt annyira félelmetes. Inkább olyan volt az egész, mint egy találóskérdés-sorozat. Fölvetítették a fehér vászonra a szóban forgó festmény diaképét, és a tanár sejtelmes sötétben szólította fel az éppen sorra kerülő diákot a kép meghatározására. Így történt abban az esetben is, amelyet örök tanulságul megjegyeztem magamnak – bár a tanulság némileg eretnek természetű.

– Nos, mikor keletkezhetett ez a kép? – tette fel a kérdést a tanár akkor is, és hosszú nádpálcájával rámutatott a képen ringó csónakra, a benne ülő nőre és az evezőlapátot megmerítő férfira.

– A századvégen – válaszolta gyorsan a növendék.

– Helyes – mondta a tanár. – És most, kérem, indokolja a véleményét. Mik a kép stílusjegyei? Miért éppen akkor festették, és nem máskor?

– Azért, mert… – A növendék most habozott, aztán mégis elszánta magát: – Mert az evezősön zsirárdikalap van. – A kirobbanó nevetés nagy volt, és talán igazságtalan. Mert persze megtanultuk így, hogy a tárgyat ne tévesszük össze a stílussal, hogy kalapot – akár zsirárdikalapot is – sokféleképpen lehet festeni, de azért az a lapos tetejű, lobogó fekete szalagos szalmakalap mégiscsak ott virított a képen, félreérthetetlenül.

Azt hiszem, a zsirárdikalapot egyetlen műből sem lehet kihagyni. Úgy értem: nem hagyhatjuk ki környezetünket, a tárgyakat, létünk elemeit és megjelenési formáit akkor sem, ha eszünk ágában sincs leltárművet készíteni, s ha mindezt pusztán anyagnak és építőkockának tekintjük is. Sőt – úgy érzem – akkor sem hagyhatjuk ki, ha ki akarjuk hagyni. A zsirárdikalap – valamilyen sanda módon – még a legbonyolultabb áttételben is jelentkezik.

Sohasem kívántam például tájképeket írni arról a városról, amelyben lakom. És látom – látnom kell –, hogy igen sok tájképet írtam róla. Nem kívántam elmesélni, hogy milyen egy útjavítás, vagy milyen a Krisztinaváros, hogy milyen egy tölgyfa a Zugligetben, vagy milyen a városi ember természetvágya – és lám, mégiscsak belekerültek a verseimbe. Mindezek jelek, jelzések voltak csak előttem (valami másnak a jelei), no de hát jól tudjuk, hogy a versbeli motívum sem véletlen. És hogy továbblépjek, talán azért van ez így, mert nekem a város, ez a hatalmas emberi képződmény mindig folytatása volt annak, amit természetélményemnek nevezhetnék, s amely valamiképpen egyforma erővel terjedt ki a búzakalászra és a neonlámpára. Egyik sem tudta elhomályosítani a másikat. Amivel nem akarom azt mondani, hogy mindig békességben éltek bennem. Össze-összevesztek egymással, hol az egyik volt nosztalgikus avagy tűrhetetlen, hol a másik. A természetes és a mesterséges környezet nagy tájélménye felváltva követelt helyet bennem, mint minden 20. századi emberi tudatban.

De ugyanakkor, úgy hiszem, a városi tájképek, a városi évszakok nemcsak arra jók, hogy természetélményünk ellenpontjai vagy meghosszabbításai legyenek. Szülőföldünk, a város nemcsak a földrajzi hely műfaja, hanem az időé is. A mindennapos változások, a fájdalmasak vagy a kellemesek, az épülő vagy lebomló falak, a rombolások emlékei, a szüntelenül máshová kanyarodó úttestek, a terek, az utcák tegnapi és mai és holnapi arca mind sokkal erősebben idézik az időtényezőt, semhogy megfeledkezhessünk róla. A város órája gyorsan jár.

És már csak ezért is alkalmas arra nem egy perce, hogy műbe, képbe, versbe belekerüljön, mint a változandóság időből kiemelt jelcsoportja – akárcsak az a lobogó szalagú zsirárdikalap egy századvégi képen.

 

 

 

Anti-hattyú

„A szent Poézis néma hattyú, – Hallgat örökre hideg vizekben.” Ilyen csodálatos Berzsenyi-szavakkal hallgat az örök romantika hattyúja a magyar irodalomban. Irigylésre méltó hattyú. Bár a mi anti-hattyúink is így tudnának hallgatni, itt, a 20. században. Mert mi – nagy apparátussal – kitaláltuk az anti-hattyút, a költőietlen költészetet. Ezt célozza sok-sok költői iskolánk, szenvedélyesen irtva a költőiséget (vagyis az érzelmeket), ezt célozza, az egyszerű prózaiságtól kezdve a szószeletelésig, a lóugrás szerint olvasandó versig terjesztve eszközeit – ami természetesen nem más, mint az emóciók új megfogalmazásának keresése. És sokszor megtalálása.

Érzelmi szótárunk szembetűnően kiüresedett. Utoljára a szimbolizmus használta saját árfolyamán ezt a századvégi szósort, hogy: szív, lélek, szépség, bú, mámor. Egyelőre rajtuk is ragadt a századvég jellegzetes íze. Amíg ezt le nem smirglizzük róla és társaikról, addig csak nagy stilisztikai lélekjelenléttel használhatók. Más szavak kellenek tehát, más szövegösszefüggés, más konstrukció, más üres helyek a versben. De azért ne higgyük, hogy a hattyú és az anti-hattyú úgy függ össze, mint az anyag és az antianyag, hogy tudniillik megsemmisítik egymást; inkább úgy, mint egy fénykép pozitívja és negatívja ugyanarról a tárgyról.

Mert a tárgy – a fent említett érzelem, amely ugyancsak tabuszó – marad, lévén a költészet alaptárgya. Akár innen nézzük, akár túlról, akár haránt vagy sehogy. Vagyis az érzelemnélküliség írói fogás. Arra való, hogy az emóciókat újra hitelesítse. Különben miért is találtuk volna ki?

 

 

 

A költők titkai

Ha a modern vers (vagy ha tetszik: az antivers) némely tulajdonságán tűnődöm, az úgynevezett homályosságon például, mindig újra megállok Eliotnál. Mintha ő, a modern klasszikus, az első törvényhozók egyike nem illenék bele teljesen a már irodalomtörténetileg is többé-kevésbé felgöngyölített tényekbe és tendenciákba, mintha nagy, rejtett emocionális anyaga vagy akár nagy, rejtett műveltséganyaga másképp volna összeforradva költői eszközeivel, mint kontinentális kortársaié. De hát hogy merhetnék én ehhez akár egy szóval is hozzászólni? Hogy merhetnék a világ egyik legtöbbet kommentált, magyarázott költőjére megjegyzéseket tenni? Hiszen, mint a viktoriánus angol regényekben mondják: illetlen dolog bármiféle megjegyzéseket tenni. Visszariadok hát, aztán megint nekibátorodom, egyetlen hozzávetés erejéig.

A hozzávetés nem a szövegre vonatkozik, inkább a versszöveg és az alkat kapcsolatára. Vannak költői alkatok, akiknek egyik erős, atmoszferikusan érzékelhető törekvésük, hogy ne csak kifejezzenek, hanem egy csomó dolgot „beletitkoljanak” a verseikbe. Az ilyen költő boldog, ha elrejthet valamit a műben, amiről soha senki sem fogja megtudni, hogy voltaképpen miről van szó, és hogy ez vagy az a jelző, vonatkozás neki mit jelentett. Nem úgynevezett szeméremről van szó, olyan szemérmetlen mesterségben, mint a költészet, sem pedig mély, olykor szinte fájdalmas rejtvényjáték ösztönről – bár talán ezek is belejátszhatnak a dologba –, inkább arról, hogy az ilyen költők igen erősen érzékelik az individuum ineffabilét, a kimondhatatlan egyéniséget, és gyakran jutnak a ki-nem-fejezhető veszélyes határszélére. Ezt a kifejezhetetlent fejezik ki úgy, hogy elrejtik.

Mit ér a versben a ki-nem-fejezett? Ér-e egyáltalán valamit? A költő oldaláról nézve a dolgot: mindegy, hogy ér-e. Ezt nem azért csinálja, hogy költői hasznot húzzon belőle. Ez az ő legbelső magánügye, ne is lássa senki; olyan spontán lelki cselekvés, mint kölyökállatnak az ugrándozás (bár elég furcsa hasonlat ez Eliottal kapcsolatban). Ezért van bizonyos öröme az eltitkolásoknak, még akkor is, ha netán ártalmakat, sérüléseket titkol el a versszöveg.

Hogy aztán az olvasó, a felvevő oldaláról nézve van-e értelme, haszna a rejtett tartalomnak? Amit nem tud, amit nem ért, amit nem vesz észre? Meggyőződésem, hogy van. Ez az észre nem vett befolyásoltságok témaköre. A túl rövid vagy túl homályos és így nem appercipiált benyomásoké, a századmásodpercnél rövidebb képeké. Amelyek oly fontosak. De sokat tudnánk, ha mindazt tudnánk, amit tudunk!

Ha pedig megpróbálnánk levetkőztetni ezeket a „költői titkokat”, mi is derülne ki belőlük? Minden bizonnyal egy nyári nap, egy katángkóró, egy szerelmi gesztus, gyerekkori rémület, néhány szó egy téli pályaudvaron, örömök és bántalmak rejtjelei, pirított kenyér, jódtinktúra, evezőlapát – az a nagyon egyszerű, nagyon általános léttartalom, amely minden emberben a lelki egzisztencia alapja, és amely oly végtelenül jelentős, miközben látszatra teljesen jelentéktelen.

Fejtsük meg a költők titkait? Ám fejtsük. Lehetnek köztük hallatlan érdekesek. De ne felejtsük el, hogy érdekességük mindig a költő, a személyiség koordináta-rendszerében, és csak ott vagy elsősorban ott válik igazán jelentőssé.

 

 

 

Antigoné

„Nem gyűlöletre, szeretetre születék” – mondja Antigoné. Mennyit bajlódtam és milyen régóta ezzel a verssorral. Át akartam tenni mai nyelvre, elhagyva a félmúltat (amelynek kihalását egyébként szívből fájlalom, mint minden épelméjű költő). Nem sikerült. De azért Antigonét néhány évtized alatt mégiscsak sikerült jobban megértenem.

Pedig már diákkoromban, első olvasásra is a nagy, a megrendítő élmény szélsebességével csapott le rám. Antigoné volt az első találkozásom a görög drámával. A görög szoborral már találkoztam valamicskével előbb, a Diszkoszvető volt az – rossz, homályos kis reprodukció egy könyv bal alsó sarkában. Lerajzoltam-lemásoltam vagy százszor, irkalapra, tankönyvfedélre, koszos kis cédulákra, lassacskán már emlékezetből; így hódoltam, letört hegyű ceruzáimmal, a görög szellemnek. És az Antigoné fő verssorán is rögtön elkezdtem fúrni-faragni. Mintha bizony rám várt volna, hogy ezt a megoldhatatlan fordítói feladatot megoldjam. De igazából nem is azt akartam. Sejtelmem sem volt ambícióm meredekségéről. Csak nagyon vágytam rá, hogy titokban, a magam örömére, az Antigoné-nak legalább egy sorához hozzáérhessek.

Mondom, Antigoné rögtön elragadott. Pedig a felét se értettem. Kreónt nemcsak aljas zsarnoknak tartottam, hanem agyalágyultnak is, afféle füle-nyála folyós idiótának, aki érthetetlen dolgokhoz köti magát – hát mért nem engedi azt a szegény fiút eltemetni? Haimónról, a vőlegényről is megvolt a véleményem: mi lett volna, ha egy kicsit gyorsabban szalad Antigoné sziklabörtönéhez, és megmenti a lányt? Mit fecseg annyit atyjával, a zsarnokkal? Mért nem cselekszik? Szóval egy krimi körvonalait vetítettem rá a szophoklészi cselekményre a happy endinggel együtt (és ebben volt is valami igazam). De nem ez volt a fő baj. Hanem a temetés. A temetés, a temetés. Azt végképp nem értettem.

Hogy mért akarja Antigoné hajlíthatatlanul, életét kockáztatva, Kreón parancsával szembeszegülve eltemetni a bátyját. Vagyis a dráma kiindulását nem értettem. Mert a halottakat el kell temetni, Kreón becstelensége, hogy nem engedi a nővérnek elföldelni csatában elesett fivérét – de hát érdemes-e, sőt szabad-e ezért az életünket kockáztatni? A Túlvilág Ura csak nem tesz különbséget a pompás szertartással útra bocsátott holtak és a magányos, összeroncsolt temetetlenek között? S ha tesz – akkor a temetetlenek javára.

Vagyis keresztény módra gondolkodtam egy görög dráma érzelemlabirintusában. Nem éreztem egyenlő súlyúnak a tétet és a kockázatot. A görög szellem őseurópai tájszólásának ezt a fordulatát még nem tudtam felfogni, semmilyen kulcs szerint. Mert sok időn át sok nyelvet kell megtanulnia az embernek, a háborúk nyelvét, a válságokét, a holttestek jelbeszédeit az utcán és a díszes vagy dísztelen vagy átvitt értelmű temetésekét, míg rájön, hogy a halottak életfontosságúak. Szükségünk van rájuk. Antigonénak igaza van: a temetés nemcsak kötelesség, hanem jog is. Jogunk van a saját halottainkhoz, például az irodalom halottaihoz. Magunkat védjük, ha őket védjük, mert – ez magától értetődik – nekünk nem halottak.

Így aztán Antigoné lassan-lassan észrevétette velem az idő egymásra épülő emeleteit. Megtanított az időemeletek összefüggéseire, a kőkorszaktól ma délután négy óráig és tovább. Azonkívül felvilágosított arról is, ő, aki egyáltalán nem gyűlöletre született, hogy az emeletépítés – akárhogy vesszük is – nem nevezhető sem könnyűnek, sem veszélytelennek.

 

 

 

Hányféle ó van?

Csodálkozva látom, hogy a mai francia költészet egy részében, egyáltalán a mai költészet némely szektoraiban vátozatlanul jelen van, virul, sőt dívik az ó, vagyis az oh, az ah, az európai költészetnek ez az ősi indulatszava. Pedig de sokszor eltemettük már, nevetségbe fullasztottuk kecseit, vagy már nem is nevetünk rajta, mint egy túlságosan elkopott anekdotán, egy mosolyt se tud már belőlünk kicsiholni az ah-versre való visszaemlékezés. Visszaemlékezés? Nono. Hiszen itt van.

Mi, magyarok, valahova Kazinczy környékére szoktuk rögzíteni az ó-ah virágkorát, ilyen mód eljegyezve a mindenkori szentimentalizmussal és valahogy elfeledkezve a szóbokor későbbi fejleményeiről. Nagyjából ugyanezt teszik más nyelvű költészetek is; a franciáknak is megvan a maguk alapvető ó-ja, a klasszikus, a corneille-i, a hősies. Ez zeng a tirádák felfelé ívelő fokain, kürtszólam, harsona, trombon; nagyária nincs nélküle. Mellesleg nagyon hasznos is; a francia alexandrin klasszikusan-komiszul megkötött 12 szótagjához bizony jól jön az a mindenhová berakható szótagocska. Az ó afféle minden-szerszám a költői mellényzsebben; sorkitöltő szerepe világirodalmi panorámában értékelhető. Talán ezért is tartja meg, virágoztatja fel újra a romantika – nem bolond indulatviharaiból kidobni egy ilyen hasznos indulatszót.

De hány fajtája van még a szócskának: ott a tűnődő-szemlehunyó, a fájdalmas változat, a szimbolistán titokzatos, a stilizáltan tündéri, az ironikus. Ami azt illeti, nekem az ó-k nagy családjából a magyar romantikáé, a reformkoré a legvonzóbb. Ezt hajlandó vagyok saját árfolyamán megvenni. Ez afféle testes, férfias ó, két lelógó bajuszvég zárójelében, berzsenyies, vörösmartys szájakon. Stilizáltsága kisebb fokú világirodalmi társainál, egyszerűbb, szinte élő. Megyegyűlések, prédikációk praxisa van mögötte, csizmás, olykor palástos ó, hozzátartozik egy nem túl magasra fölemelt kar gesztusa: egy ó, amiben hisznek. De hol van ez már a Kazinczy-félétől?

És hol van Baudelaire ó-ja az Hugóétól, és hol van más mivoltában Rimbaud-é és Apollinaire-é és fel-fel az idő lépcsőfokain kortársainkig, Pierre Emmanuel-é, Yves Bonnefoy-é? Mert óznak ők is (úgy hat ez, mint egy tájszólás: í-ző, ő-ző ejtés), óznak a spanyolok, az olaszok, még az angolok is olykor. Ez már modern változat, szürrealizmus és annyi izmus utáni, már-megint lehetséges ó. De ó. Nem pusztította el őt a szabadvers, ahol nincs rá verstechnikai szükség, nem a prózavers, a köznapi beszéd divatja, a pátosztalanság fogadalmai, az argó, az őszinteség új meg új forradalma (Herbert Readtól véve a szót), a szétbontott, elrágott vers annyi meg annyi irányzata. Történjék bármi a világköltészetben, úgy látszik, az ó mindig-újra feltámad, elpusztíthatatlanul, mint a biológiai létrán a legkisebb organizmusok.

Az ó halhatatlan, mint az izé. De gazdag izé, lelki életünk alapizéje, olyan töltelékszó, amit meg lehet tölteni. Meg is tölti minden kor, minden stílus, majdnem minden költő a maga külön izé-tartalmával. Mert hiába számlálgatjuk, tipizálgatjuk, az ó variációszáma végtelen. Annyiféle, ahányszor leírják.

Azért, közép-európai költő, ne fogadkozz, ne esküdözz, hogy te nem, hogy te soha. Hogy nem fogod leírni, ha megtetted netán, az tévedés volt, hogy – homéroszian – ezentúl nem fogod kiejteni fogaid rekeszén. Itt üldögélve a magad pillanatnyi stíluseszményei között, mit tudhatod, melyik percben lesz szükséged a Nagy Izére? Talán már holnap.

 

 

 

Hányféle kék van?

Kezdetben volt a gombfesték. Rácsöppentett az ember egy kis vizet, esetleg egy kis nyálat az ecset hegyéről, s máris ki lehetett festeni vele az eget meg a virágokat meg a királylány szemét. Természetesen kékkel kellett kifesteni azt, ami csakugyan kék; ez nagyon realista dolog volt. Tudtam tehát, hogy mi a kék és mi kék, itt nem volt helye félreértésnek. Egészen addig, amíg meg nem hallottam véletlenül, hogy családom egyik tagjának szemét kéknek nevezték. Ez meglepett. Önellenőrzésképpen több ízben, hosszan megbámultam azt a kék szemet, és egyre jobban zavarba jöttem. Kevés, nagyon kevés összefüggést találtam a kék szilárd fogalma, bennem leülepedett, mélységes eredendősége és a kéknek nevezett szempár között. Nem, nem vontam le nyílegyenesen azt a hebehurgya következtetést, ami tűnődéseim szélén kísértett, hogy tudniillik a felnőttek hülyék. Hogy összevissza beszélnek. De gyanakodni kezdtem.

Gyanakvásom lépcsőfokain pedig lassan, keservesen kezdtem el lépdegélni. El kellett távolodnom valami egyszerű-evidenstől, és közelednem valami összetetthez, valami fakóbbhoz. Mennyi időbe telt, mennyi lemondásba került, míg megtanultam kéknek látni az emberi szemet. Mennyire más volt minden. Milyen színtelen volt a világ saját, belső képeskönyvemhez mérve. Mert természetesen elemi színekben láttam, amit láttam, gyerek módra, pirosnak, sárgának, élesnek, vakítónak. És aztán ez a szürkeség, ez a vegyítettség, ezek a fokozatok és lefokozódások, ez a semmi sem az, semmi sem úgy. Elvesztettem a színek paradicsomát.

Igaz, nyertem helyette valami mást. Ma sem szűnő gyanakvásom gyümölcseként megnyertem az árnyalatot. Megtanultam a kék sok-sok fajtáját festőktől és divattervezőktől, a természettől és az univerzumtól; tudom már jól, mi a pávakék, az azúrkék, a fakókék, a tengerészsapkaszín vagy a levendula, tudom, mi a különbség a türkizkék és türkizzöld között, mi a lilás, mi a sárgás, mi a szürkés, milyen a bundás kökörcsin színe, és milyen jónéhány égé, a trecento kékje vagy Picassóé, a háromnapos véraláfutásé, a majomhátsóé, no meg a berzencei szilváé – amivel semmit sem tudok. Elvégre a kék (is) kimeríthetetlen. De ha még hétszázszor annyi kékfélét ismernék is, mint amennyit ismerek, gyanakvásom akkor sem aludna el. Mert itt voltaképpen nem a kék árnyalatairól, skálájáról van szó. Nem a gombfesték fertőzte meg tapasztalatlanságomat annak idején, egyedülikékké tolva fel magát tudatomban, hogy fel ne ismerjem a másféle kéket – ez valóban csak árnyalati különbség volna. Hanem a mindnyájunkban élő gombfestékgyártó hajlam hozta létre magát a gombfestéket, „a kék” ideáját, bár konkrét formában ugye, fogható, kenhető, szétpancsolható, sőt megkóstolható alakban, mégis az absztraktumot, az elvontat formázva, a natúrban – így – sosem találhatót. Egy platóni ideát tartottam koszos kezemben, azt nyomkodtam bele a festékesdobozba, ha „kék” festéket vettem.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy szüntessük meg a vízfestékgyártást. Sőt sok-sok festéket a gyerekeknek, minél több gombfestéket, temperát, színes ceruzát, krétát, minél több maszatolnivalót. A gyerekkori festés boldogságát bizonyára nem fogja megzavarni, hogy – mellesleg – filozófiai alapfogalmakat kennek rá a papírra. Mert még sincs millióféle kék, csak kétféle, az elvont és a tényleges, a „képzelt” és az „igazi”, a benti és a kinti, mindkettő sok-sok árnyalatban – és kettőjük szembesítése egzisztenciális meghökkenés. Isten őrizze azt a személyt, azt a gondolatmenetet és főleg azt a művészetet, amelyik a szembesítést elmulasztja. Vizsgálnunk kell kékjeinket gyanakvón és fáradhatatlanul, mert becsapjuk magunkat, mert hajlamosak vagyunk rá, hogy saját külön gombfestékünkkel fessük kékre a világot. Nem azonosak. Nem azonos a festékszín és a világszín. Másságban élünk, sőt felemásságban és két felünknek, a fogalminak és a tapasztalatinak a távolsága olykor-olykor magunkba szállásra int, intellektuális pirulásra késztet.

De azért… de azért néha emlékszem. Visszaemlékszem arra a kékre, ami nincs is, ami egy fogalom teste volt csak, valamilyen igazolatlan létezés. Átcsap a fejem fölött az a fajta kékség, formája nincs, csak színe és szuggesztiója. Átcsap fölöttünk az engedetlen evidencia. Mit is csinálnánk nélküle?

 

 

 

Hányféle rét van?

Kénytelen vagyok folytatni a „hányféle kék” témáját. Elháríthatatlanul jutott ugyanis eszembe a rét. A képeskönyvek rétje, tudatunk rétje, amelyen virág nyílik, amely fölött pillangó repdes, madár csattog, és a valódi rét, amelyen ugyancsak virág nyílik, amely fölött ugyancsak pillangó és madár ügyködik, a különbség mégis szembetűnő. Hajlamos vagyok rá, hogy ezen a különbségen még ma is fönnakadjak. Különösen, ha tunya közönyömből felver valami megrendítő esemény.

Mert mi történt? Nemrégiben megnéztem egy rétet. Nem egy egész rétet, nem a rétet an sich, csak egy részét, egy olyan négyzetméternyi darabkáját. Mellőzöm most a rét állatvilágát, flórájára szorítkozom csupán. Ha az ember leül a rétre, és vizsga szemmel átfürkészi az előtte lévő területkét, akkor a következőket látja: mindenekelőtt füvet. Fű, az van a réten, ezt tanúsíthatom. Bár korántsem annyi, amennyit feltételeznénk. Mindenesetre van, szokásos és felmagzott állapotában egyaránt, továbbá gyepszerűen és csomókban is. Ezek a csomók vaskosabb szálakat hajtanak, azt a bizonytalan érzést keltve, hogy ez talán másfajta fű. De ez hagyján. Van a réten ezenkívül cickafark; ez gyönyörű növény, csipkeszerű, csodálatosan jó szagú levélkékkel (ajánlatos egy darabkát lecsípni, megmorzsolgatni), fehér virággal. Van kakukkfű, alig látható lila virágos, de ugyancsak remek szagú. Van lóhere, szép három levelével, mint egy-egy mór boltív, továbbá vadrozs. Egy tő bogárvendéglő is, nagy fehér tányér. Aztán cickafark, jó szagú… hja, ezt már említettem.

Ezeken kívül pedig, a fenti néhány – ha jól számolom, hat – növényen kívül be volt nőve a rétdarab sűrűn, hézagtalanul, mindenféle mással. De mivel? Mivel? Mik ezek itt, szorosan egymás mellett, számlálhatatlan mennyiségben? Kis zöld, nagyobb zöld, kerek levél, keskeny levél, ez a kis sárga… virág. Persze virág. Növény. Plánta. Milyen jó, hogy tudom.

Nem a növényhatározót nélkülöztem én a réten. Amit nélkülöztem, azt nem határozza meg a Jávorka-Csapody. A szót nélkülöztem, méghozzá a világ minden szavát, hirtelen feltámadt riadalommal, elvégre mi ez itt, néhány rokonszenves dudva, és lám, máris szamárfület mutat nekem a leveleivel. Mert végül is hogyan, mi módon válasszam ki a kellő szót a világ bármely tárgyára, ha nem áll rendelkezésemre mind? A „mind” nélkül (no persze) ugyan mi módon lehetne mondatmodellem – életmodellem – méretarányos? Csak ültem ott a fűben, a tudatomat mérhetetlenül felülmúló gizgazban, a „rét”-en, emberi elmém alaptapasztalatával – bár elismerem, kivételesen hathatós, tevékeny tapasztalatával –, a hiánnyal.

(Hiánypótlás: Egy lényeges dolgot elfelejtettem megemlíteni. Perjefű is volt a réten. Lolium perenne.)

 

 

 

Jácint

Egy cserép kék jácint áll az ablakomban. Megérkezett tehát újra kisded budai lakásomba a télutó növénye. Az idei példány ugyan nem tartozik a tökéletesek közé. A virágszár hajlamos rá, hogy oldalt dőljön, meg kell kötözgetni, óvatosan egy barkaághoz közelítve, és maga a tömött virágzat is itt-ott kihagyásos, mint egy molyrágta plüsspárna. De ha valaki azt képzelné, hogy mindezzel együtt nem gyönyörű, az tévedne. Mert gyönyörű. A színe, az a kéknél kékebb, amelybe csak azért vegyül egy leheletnyi sötétebb árnyalat, hogy elválassza az égszínkéktől. A szaga, az a letaglózó. A pompázása, tartásának az a fejedelmisége egy ablakközben. Mindenképpen veszedelmes szépség. Jellegénél fogva erősen hasonlít egy tengeri naplementére, egy várkastélyra, egy alpesi kilátásra, vagyis kényesen közel van a giccshez. De mit számít az; a természetben nincs giccs, a giccs emberi termék. Egy csöppet sem zavartatom hát magamat a növény szépségének túlzott mivoltától, bolond is volnék, ha zavartatnám, annál inkább, mert ennek az esztétikai túlzásnak fontos funkciója, mondhatnám, világirodalmi jelentősége van.

Már gyerekkoromba beleszövődött az a személyiség, akit úgy hívtak, hogy jácintfürtű Apolló. Görög regékből, idézetekből, verstöredékekből állt össze mesefigurává, csillagszemű juhászok és Hófehérkék szomszédjává. Később megtudtam, hogy a „jácintfürtű” eposzi jelző, és tulajdonképpen nem is Apollóhoz, hanem Odüsszeuszhoz tartozik, s ugyanakkor, amikor e büszke tudás birtokába jutottam, már nézegettem is a görög atléták, istenek, héroszok szobrait csúnyácska fényképeken, tankönyvoldalakon. De szépek is voltak azok a csúnya, régi fényképek, de különös volt például a szobrok haja. Jól emlékszem: szorosan fejhez tapadó, göndör hajsisakjuk volt, egy szabályos-mintás hajsapka azon a pompás fejükön, amely úgy hasonlított egymásra mindegyik szobortesten, mint egyik tojás a másikra. Ritka volt köztük a lebegő hajú. De mindez – eposzi jelző, szobor, mese, miegyéb – valahogy nem ugrott össze a fejemben egészen addig, amíg meg nem néztem egyszer egy jácintot. Egy valódi, hamisítatlan, minden irodalomtól tökéletesen mentes jácintot, amint szépen kibújt a hagymájából, és sudárul mutogatta tömött virágzatfejét. Mert természetesen tömött jácintfejről van szó, nem a másikfajta, lazán lebegőről; arról van szó, amelyben olyan sűrűn másznak egymás nyakára a kék virágcsillagok, mint a kék fácáncsibék etetéskor, amely olyan, mint egy virágból készült prémsapka, láthatatlan istenfejeken. Amint végre-valahára az agyamig ért, hogy milyen is a jácint, azt is megértettem, hogy ezzel egy, körülbelül 3000 éves táviratot olvastam el, amelyet világirodalmi ügyben intéztek hozzám. Kissé sajátos kód szerint fogalmazott távirat ez, növény formája van ugyanis (a szemiotika boldogan sorolná legritkább példái, legféltettebb kincsei közé); minden tavasszal megpróbálja közölni magát, aztán vagy le tudják kódolni, vagy nem. Értelme pedig sem több, sem kevesebb, mint az, hogy némely homéroszi szereplőnek csakugyan jácintszerű haja van, és viszont, a jácintnak homéroszi haja van, aki nem hiszi, megnézheti az ablakomban. Hogy nem hazudott az a 3000 év előtti görög, aki először bökte ki egy hajnövésfajtára: jácinthajú, dehogyis hazudott, nagyon is röghöz kötött volt a fantáziája. Akármilyen gyönyörűt akart mondani, csak azt tudta mondani, amit látott. Szeme viszont volt neki, micsoda szeme, harminc évszázadra érvényes pillantása.

Ennek a röghöz kötött képzeletnek köszönhetem, hogy egy visszatestesült hasonlatot öntözgethetek két ablaktábla között, így tél utolján.

 

 

 

Jácint, aggályokkal

Aggályok gyötörnek. Ha azt állítom, hogy egy homéroszi vagy még régebbi hasonlat, a jácintszerű haj, mind a mai napig megszemlélhető, szemmel tapintható bármelyik virágzó jácinton itt helyben, például a Sasad téesz valamelyik virágkirakatában – az igazat állítom. Igenis, görög haj az a jácintvirágzat, számtalan antik ábrázolás tanúsága szerint. És mégis aggályok gyötörnek. Aggályaim ugyan nem esztétikai, hanem kertészeti jellegűek. Semmi kétségem sincs felőle, hogy Homérosz (ha ugyan Homérosz) hasonlata, a haj és a jácint összekapcsolása világítóan pontos, klasszikusan szabatos, zseniálisan hiteles, csak azt nem tudom, hogy a jácint maga hiteles-e. Ugyanazt a jácintot látom-e én ma, amit ógörög szaktársam látott annak idején? Ugyanazt a színt, ugyanazt a formát? Mert a hasonlat előállításának mechanizmusa, lelkünk kreatív tényezői a művészetekben lényegesen kevesebbet változtak, mint az agrártudományok némely fajai, például a kertművelés. Megismernénk-e a görög-római rózsát, az agyondicsértet? Alig-alig, hiszen szimpla rózsa volt, vadrózsa. Mindig is nyugtalansággal töltött el, ha erre az antik rózsára gondoltam, amelyik olyan sokáig a rózsa volt az emberi tudatban. Öröm és félelem fogott el egyszerre, mint korcsolyázás közben, hiszen azonos nevű, de a mélyben eltérő fogalmak jégpáncélján csúszkáltam, a látszatevidenciák, a látszatazonosságok szakadékony felületén. Veszélyzóna ez bizony, logikánk korszakunktól határolt hiszékenysége. S ha már a rózsa sem „a rózsa” – ugyan mennyire mást jelenthetett más-más korban, más körülmények között a szabadság, a cipő, a hit?

Csak óvatosan, csak lassan tehát a jácinthasonlattal. Itt állok, kimeredt szemmel bámulom az én remek kék jácintomat az ablakban, és halálpontosan felismerem benne a görögök gyűrűs frizuráját, felismerem a homéroszi hasonlat szédítő hitelességi fokát. Szívem dobog, pillantásom ihletetten hatol kultúránk hajnaláig, ahol ezek a nagy reményű hellének könnyed mozdulatokkal halmozták fel mindazt a szellemi táplálékot, amelyből mai napig élünk, megtanítva minket többek között a metaforák nyelvi és pszichikai struktúrájára. A jácint, mint a mesébeli vasvirág, kincses látomások ajtaját nyitja meg előttem – amíg csak ki nem derül róla, hogy nem az a jácint. Hogy egészen más jácintról van szó, a görögök egyáltalán nem ismerték ezt a kitenyésztett, sűrű fürtös, ilyen-meg-ilyen színű díszjácintot, amit mi ismerünk. Esetleg nem is formára, hanem színre vonatkozik a jelző, vagy – uram, bocsá’ – még a hyacinthusnak nevezett növény fajtája sem egyezik a maival.

Megeshetik az ilyesmi? Meg bizony. A növénynemesítés, a kertművelés történelme tele van a legcsudálatosabb kanyarokkal, a növénynevek pedig többnyire fedőnevek, mint egy zűrzavaros kémhistóriában, mögöttük a legkülönfélébb növényegyedek, növénycsoportok állnak, állandóan változó külsővel, környezettel. Ha tehát ez a jácint nem azonos azzal a jácinttal, akkor kár a szóért. Akkor én nem láthattam semmit. Nem is gondolhattam semmit, és még mielőtt belemélyedhetnék az adódó részletekbe, máris tiltóan némítja el minden próbálkozásomat az agrotechnika, a hortológia, a filológia, az episztemológia stb. stb.

Alig marad annyi időm, hogy odasúgjam a növénynek: föl a fejjel, jácint! Hiszen már Shaw is bátorkodott föltételezni: ha Shakespeare műveit nem Shakespeare írta, akkor egy másik Shakespeare írta. Ha nem téged látott Homérosz, esetleg nem-Homérosz, akkor egy másik jácintot látott egy másik Homérosz. A világirodalmi eredmény – nyugodj meg – ugyanaz.

 

 

 

Jácint, hóban

Most meg esni kezd a hó. Áll a kék jácint az ablakban, két üvegtábla közt, és mögötte egy váratlan hóesés hömpölyög. Februári hóesés, nagy pelyhű, vizes, majdnem színpadias, mintha csak markírozná a havat az időjárás: túlságosan szép, idillien kavargó. De sűrű, de zuhogó; a remek kék növény ebben a hózáporban úgy hat, mint egy szürrealista filmjelenet. A fehér háttér előtt kéken, a mozgó háttér előtt mozdulatlanul, a hóháttér előtt teljes növényi gálájában olyan kihívó kontraszt, amilyet csak nagy fejtöréssel lehetne kimódolni, ha véletlenül nem állna itt az orrom előtt.

A hó egyébként másra is jó, nemcsak arra, hogy a jácint kontrapunktja legyen. Szép okosan elfödi, fehér irgalommal takarja el azt a lövészárok-aknamező komplexust, ami fél éve még utca volt, de azóta javítják; drapériáival körülcsapkodja a teljesen elfásult bérházakat, a vaksi közértboltot odaát, amit Csemegének (pontosabban ’semegének) csúfolnak (’súfolnak). Ez a közért nyitva van az útjavítás alatt, de valahogy tétován, minden meggyőződés nélkül van nyitva. Csorba lépcsőjét egy deszkahídlásra nyújtja, mintha egy disznóóltetőt vetettek volna elébe nagy sebesen, hogy a végső katasztrófától megóvják, amely nem más, mint a tátongó szakadékba való beleomlás. Nem is omlik bele a szegény közértke, csak éppen reszketve egyensúlyoz a valahai úttest szakadéka fölött, fél lábbal a sírban. És sír és sír, szegény közértke sír, mérhetetlen szemétkupacokat árasztva maga körül.

De mit számít mindez, amikor esik a hó. Esik, zuhog, tündöklik, de legfőképpen mégis esik, villogó függönyrojtjaival folyamatosan takarva el, ami eltakarandó, és emelve ki, ami kiemelendő. Esik a hó a jácint háttereként, és ha az előbb azt mondtam, hogy a hófüggöny mozgó háttér a mozdulatlan növény mögött, akkor rosszul mondtam. A mozgás itt reciprok érték; ahogy zuhognak felülről lefelé a fehér függőlegesek, a pelyhek, a szálak, a rojtok, úgy kezd lassan-lassan fölfelé emelkedni a virágcserép, hiszen értik, hogy gondolom. Nem biztos, a szemnek egyáltalán nem biztos, hogy a hó esik; könnyen lehet, hogy ellenkezőleg történik a dolog: a virágcserép emelkedik. Szinte észrevétlenül kerül följebb, eleinte egy gondolatnyival; egy másodpercre meg is billen, mint egy sí-lift induláskor, aztán lassan, végtelen óvatossággal, filmszerű simasággal kezd fölfelé…

És itt a vége. Itt, éppen itt kell elvágni a jácint történetét. Itt kell abbahagyni mindazt, amit róla, vele, miatta gondolok, ténylegesen avagy átvitt értelemben foglalkozva meglehetősen intenzív létével. Abba kell hagyni, mert ami most történik, az már fokozhatatlan. Az tudniillik mennybemenetel.

Ki hitte volna ezt egy egyszerű (műanyag) virágcserépről?

 

 

 

Az év legszebb kertje

Láttam néhány kertet életemben. Kerestem is, igaz, a kertekkel való ismeretséget. Jóban vagyok ligetekkel, arborétumokkal, turistacsalogató kastélyparkokkal ugyanúgy, mint kétlépésnyi földsávokkal kerítés és házfal között, ahol pirosbabot futtatnak karóra. Most mégis olyat láttam, amit szívesen tüntetnék ki „az év legszebb kertje” címével.

Milyen is volt az a kert? Mindenesetre bozótos. Nem volt nagy, de dzsungelesen sokat sejtető, egy vidéki ház belső kertje, ahol minden úgy nő, ahogy akar. Illetve… nem egészen. A bozót vagy álbozót hátrébb kezdődött, félkaréjos keretbe fogva az előteret, amelynek jobb oldalán ott magasodott a növényzet döbbenetes attrakciója: egy óriási rózsabokor. Egy rózsaszín virágos valami, amely teljesen felülmúlta a rózsabokor minden kialakítható fogalmát. A bokor ugyanis felkapott a mögötte álló öreg tujafára, annyira, hogy tetőtől talpig beborította vadul csillagzó virágaival, és mert az öreg tuja magas volt, vetekedett egy kisebb jegenyével, a rózsa is az égbe mászott, fel-fel, a kéménynél is magasabbra, úgy, hogy csak hátrameredt nyakkal lehetett utánabámulni a bárányfelhők közé. De ez még semmi. Miből emelkedett ki ez a rózsa-abszurditás? Egy íriszágyásból. Az „íriszágyás” szó azonban itt sem fedi a fogalmat, nem ágyás volt az, hanem íriszmező lila-kék torlaszokban; nagy, súlyos fejükkel meg-megdőltek a virágok, s dőlésük, egyenességük ritmusával olyan kék hullámzást produkáltak, hogy az ember csodálkozva fülelt körül: hogyhogy nem hallja a hullámverés zaját? Szóval: egy vad-kék tóból egy óriás, rózsaszín szökőkút ugrott ki, a valószínűtlenség teljes realitásával.

Egy, csak egyetlenegy kicsinyke hibát lehetett találni a kert képében, azt tudniillik, hogy túlságosan szép volt. Pontosan az ilyen kertekbe pusztulhat bele az író, ha arra vetemedik, hogy leírja őket. Mert a túl szép. Mert a gyönyörű. Van-e közismerten hajborzasztóbb kísérlet, mint szavakba átemelni életünk bármifajta legszebbjeit? Legalább háromkötetes nagyregényt kell összemalteroznia az író-vállalkozónak, hogy – minden fortélyát mozgósítva – helyet teremtsen benne például egy ilyen kis édenkertnek. Hiszen még én is csaltam. De mennyire csaltam; tisztán-pusztán ismertető célzatú, szerény kertvázlatom színültig tele van hamisítással, kihagyással, csökkentéssel, lefaragással. Mérhetetlen önfegyelemmel egy hangot sem ejtettem például a berkenyefáról, mert tisztában vagyok vele, hogy ez a berkenye életveszélyes. Gondolják csak el! A rózsaszín rózsa mellett ott állt egy rózsaszín virágú berkenyefa is, jó alaposan összebonyolódva vele. Mintha azt mondta volna egymásnak a rózsa és a berkenye: „Te is rózsaszín, én is rózsaszín, fonódjunk össze.” És megcselekedték. Hát el lehet ezt viselni, tisztelt olvasó? Kétféle rózsaszín virág-micsodát egymás mellett, amikor egy is sok?

Elhallgattam továbbá a házat is, amelyet telefutott az ampelopszisz, olyannyira telefutotta, hogy már nem is volt hova futnia, nagy, zöld fürtökben visszaesett az ereszről, bele a tornácablakok szemébe; nem is látszott jobban az ablak, csak úgy, mint a puli szeme. Nem válna-e túlzottá ez a zöld indahalmaz? Hiszen már előzőleg is kúszó rózsáról volt szó, a sok kúszónövény nem tenné-e kuszálttá a képet? De, de, de. Bizony kuszálttá tenné. Nyilvánvaló: ki kell húzni a képből az ampelopsziszt. Ki kell húzni a berkenyét is természetesen; kiradírozni a tornác piros tégláit, a titokzatos kis ösvényeket a bokrok közt, amelyek úgy futnak hátrafelé a sűrűbe, mintha a gyerekkorba kanyarodnának, el kell tüntetni az ezoterikus fügefát, letörölni a sötét málnást, a napfényt, a délelőttöt, a be-beúszó húslevesszagot.

Így. Most már mindent kihúztunk. Mindent? Hiszen még ott maradt – kétségtelenül ott maradt – az abszurd rózsabokor a sötétkék íriszmezővel. Tudja isten: talán nem ártana azt is kihúzni. Minek esküdözzem a hihetetlenre?

Maradjunk talán annyiban: láttam egy kertet. Szívesen adományoznám neki „az év legszebb kertje” címét. A többi pedig – így a legpontosabb – néma csönd.

 

 

 

A lila fa

Szigliget hívei között is a leghívebbek közé tartozom. Létének első percétől fogva látogatom az íróházat, felkutattam a kert minden centijét, végiglaktam a kastély minden szobáját, ácsorogtam az Öregtorony shakespeare-i romjai között, húzattam fogat tapolcai fogorvossal, szaladgáltam pelék után a padláson, hallgattam Lukácsa bácsit, a mesemondó csőszt, akinek két szakálla volt: egy rövidebb, amely voltaképpen csak annyit jelzett, hogy viselője aránylag ritkán borotválkozik, és mögötte egy hosszabb, övig érő tokaszakálla, amely sárga-fehéren lengedezett a Majáliserdő remek tölgyfái alatt, útmutató zászló egy képtelen meseméhes felé. Nyújt Szigliget csöndet és társasjátékot, telet és nyarat, nyújtja mindenekfölött azt a (civilizált) természetet, amelyből sokunknak nem jutna már egy falat sem Szigliget nélkül, mert Szigliget gyönyörű, mert Szigliget kimeríthetetlen.

Bár… bár ami azt illeti, Szigliget emberi és természeti adottságai sem mentesek holmi megrázkódtatásoktól. Ott van például a lila virágú fa esete. Azt mondja valamelyikünk egy este:

– Valami gyönyörű, lila virágú fa van a kertben. Én még ilyet soha. Pedig már elég régóta… – Fölüti ám erre a fejét még két-három jelenlévő, és kórusban bizonygatják a lila fa különösségét.

– Csak nem a magnóliáról beszéltek? – kérdezem gyanakodva.

– Dehogy, dehogy. Ez odébb van, a jobb oldali úton kell lemenni.

Másnap délelőtt lementem a jobb oldali úton. És nem láttam semmit. Nem volt lila fa. Volt kis fa, nagy fa, cserje, bokor, de virágos, pláne lila virágos egy sem. Ebédnél aztán közöltem, nincs meg a fa, legalábbis ott nincsen.

– De van.

– De nincs.

Ezután rávettem a lila fa magasztalóit, hogy mondják el szép lassan, tagoltan, hogy hol is látták azt a fát. Tehát a jobb oldali úton le. Nem, nem a magnólia felé, hanem tovább a nyírfaligeten át, aztán a szelídgesztenyésen át, azután balra, a Tapolca felé. Világos? Világos. Délután lementem. Jobb oldali út, nyírfás, gesztenyés, a Tapolca felé. Nem volt lila fa. Lementem egészen a folyóig. Átmentem a konyhakertbe, bebolyongtam az egész parkot. Nincs fa, nincs lila virág. Csöndes, de annál feketébb kétségbeesés fogott el. Érett megfontolás után elvetettem azt a feltevést, hogy vak vagyok. Aztán elvetettem azt is, hogy természetrajongó társaim léha tréfát űznek velem, ők komolyan gondolták, amit mondtak. Pusztán arról van szó, hogy az emberek tökéletesen képtelenek hely-, helyzet- és tárgymeghatározásra, még érdekeiktől mentesen is, egy lila virágú fa esetében is összezavarják a tényt a képzelettel, az ismertet az ismeretlennel, a magnóliát egy cickóróval. Ez a hiányzó fa megborzongatott. Nagy-nagy, földgolyó méretű kételyek meredtek rám a szelídgesztenyés sarkán, az ember bizonyosfajta menthetetlensége, agyvelő és kozmosz viszonya, tudatunk abszurditása. De erről már nem szóltam senkinek.

Késő délután megint sétáltam egyet, most már csak úgy. Megálltam a gesztenyés sarkán, de nem a fákat néztem, a füvet bámultam elbúsult tekintetemmel, és akkor megláttam. Megláttam a fű között valami lilás kis söndörkéket, egyre többet találtam belőlük, fű közé terített szirmait egy igenis volt lila virágú fának, amely egy nap alatt kinyílt, és egy nap alatt elvirágzott. Úgy megkönnyebbültem, hogy csak enyhe parainézisben részesítettem a díszfácskát, fölemelt mutatóujjammal szelíden terhére róva a természet cselvetéseit. Mert ugye, azokról sem szabad megfeledkezni. És miközben szívből örvendeztem azon, hogy az ember mégsem menthetetlen, legalábbis Szigligetről nézve – mintegy intelemként merült föl bennem Lukácsa bácsi szakálla. Ott lobogott fölöttem ez a szigligeti szakáll, úgy értem: a meserondó második szakálla, a hosszabbik, amely úgy nő, ahogy akar. Gondosan figyelmeztetve így, nyugtalanító jelzőzászlóként, az igaz, cseles abszurditás le nem zárható ösvényeire.

 

 

 

Napóleon

Hogy a költő és a madár között lényegbevágó kapcsolat van, arra legfőbb bizonyság magyar anyanyelvünk. Messze meghaladja ez a kapcsolat a hasonlatok, a lírai metaforák léha fenségét, hogy tudniillik a költő szárnyal, miként a sas, vagy dalol, miként a fülemüle; az összefüggés ennél ősibb és háziasabb. A magyar nyelv – évezredei teljes súlyával, tekintélyével, méltóságos arcán valami halvány mosollyal – úgy döntött, hogy a költő: költő, nem készítő-csináló, mint a görögök nyelvén, nem is sűrítő, mint a németekén. A költő tehát költ, mint a madár; ezt elhiszem magyar anyanyelvemnek. Hogy a madár viszont… a madár költő, ami ugyanannak az éremnek a másik oldala, azt módomban volt megtapasztalni.

Budapest ostroma alatt ugyanis sokadmagammal laktam egy konyhában, többek között egy tojóstyúkkal. A tyúkot Napóleonnak hívják, és teljes joggal; félrecsapott, halványpiros taraja csakugyan úgy hatott, mint egy hetykén föltett Napóleon-kalap. Végtelenül rokonszenves tyúk volt, szelíd, majdnem szobatiszta. Ezenkívül pedig tojást tojt, valódi, friss tojást; a hálától elgyöngülve bámultuk ezt a tevékenységét, életfenntartásunk alapját. Nagyon rendszeresen csinálta, lehetett ágyúzás, aknatűz, utcai harc a hóban, ő két nap egymás után leült kis vackára, tojt egy-egy tojást, harmadnaponként pedig szünetet tartott. És mi kezünkbe vehettük azt a langyos, fehér héjú, remek formát, újra meg újra elámulva a természet felülmúlhatatlan csomagolástechnikáján.

Tollas állat nem szereti, ha hozzányúlnak, legfeljebb eltűri. De Napóleon olyan szelíd volt, hogy nem tudtam megállni, óvatosan hozzáértem, és megvakartam annak a félrefitult tarajának a belső oldalát, olyasféle mozdulattal, ahogy az ember egy vizsla füle alá nyúl. Napóleon eleinte csodálkozott, aztán belejött a dologba, minduntalan mellém sétált, és ferde madárnézésével felsandítva rám, kotyogással követelte a taréjvakargatást. Mi pedig odáig fajultunk Napóleon-imádatunkban, hogy amikor nagyon bombáztak – de nem, nem, akkor már nem bombáztak, inkább aknáztak –, szóval tüzérségi harcban levittük az állatot a pincébe. Mit tagadjam, a pincében Napóleon jelenléte ellenszenvvel találkozott. Ember ember hátán, csecsemők, katonaszökevények, matracok, razzia, cipőkrémdobozban faggyúmécs – valahogy nem kedvelték ott az állatot. Fent kellett hagynunk a konyhában. De Napóleon dacolt a körülményekkel, élt és virult, kotyogott és tojt – két napon át egy-egy tojás, harmadnap szünet –, még kapirgált is, csőrével, kis tyúkkörmöcskéivel halkan kopogva a konyhakövön, és tartotta a fejét, hogy vakargassam a féloldalas taréját, istenem, milyen jó dolga van Napóleonnak.

Szó, ami szó, delejes voltál, Napóleon. Titokzatos módon végbevitted, hogy egy nyári tanyaudvaron éljünk veled (némi elrajzolásokkal), egy ilyen aranybronz tyúk fölött mindig süt a nap, az ólszag pedig egészséges. És diadalmas voltál, Napóleon. Igen, igen. Hódolattal hajlok meg előtted. Madarabb voltál a madárnál, és főleg költőbb a költőnél. Te aztán végiganapesztizáltad a háborút, két tojásos nap, egy tojástalan, és a tojástalan – mondanom sem kell – hosszú volt, ti-ti-tá, ti-ti-tá, így ütemezted az életet, tévedhetetlenül.

Attól tartok, mi, költők – akármilyen jó dolgunk van is aknatűzben vagy akár tűzszünetben – sohasem fogjuk ilyen tökélyre vinni az egzisztenciális verstant.

 

 

 

Leskelődni

A jelentésátvitel nyelvünk gazdagodásának egyik forrása. A hegy lába, a hajó orra, az igazság fénye: szépen mutatják képi gondolkodásunk széles körű alkalmazhatóságát, és még akkor is, amikor az alkotórészek értelme már elhomályosodott, még akkor is pompás ívben repülhetik át az évszázadokat a szólások és szóláshasonlatok: ebek harmincadjára kerülni, kivágni a rezet, iszik, mint a kefekötő, essen beléd a fekete fene. Ám nyelvünk dús televénye megállás nélkül termi ma is a szóképeket, életerejének bizonyságaként.

Örömmel és némi mélabúval tölt el tehát a tény, hogy kis híján sikerült édes anyanyelvünket egy jelentésátvitelen alapuló szólással gazdagítanom.

A macskákkal kezdődött a dolog. Közismert emez állatok mérhetetlen kíváncsisága. Ott leskelődnek az ajtórésben, a ház sarkán, a fű között, előrenyújtott nyakkal, óvatos, de feszült érdeklődéssel bámulják tevékenységeinket, figyelik a hintát, a labdát, a betonkeverést, a főzés akciója egyenesen lázba hozza őket, benzinkutaknál a kocsik töltésére ügyelnek fel, pinceablakokból az áruszállítást ellenőrzik, éji parkokban, szerelmespárok mellett, komoly bólogatással regisztrálják az eseményeket. A legvalószínűtlenebb helyeken bukkannak elő, mióta egy zárt fehérneműs szekrényben is találtam egy méltóságteljes kandúrmacskát az ingek között, azóta lelki edzettségem nagymértékben fokozódott.

A macskák tehát leskelődnek, az emésztő kíváncsiság és az elegáns tartózkodás olyan eltéveszthetetlen vegyülékével, hogy innen a „leskelődik a kis macska” megállapítástól egyenes út vezetett más, átvitt értelmű leskelődések felismerése felé. Leskelődik a kis autóbusz, mondtam, ha a 4-es busz nem tudott kimászni egy mellékutcából, csak az orrát dugta mindig előre; leskelődik a kis torony, mondtam, ha feltűnt a háztetők mögül kibukkanva egy tévéadó. Ez idáig magától értetődő. De a szintagma nem állt meg itt, robbanóan fejlődni kezdett, tovább terjeszkedett egyre tágasabb, egyre absztraktabb területekre. Ha bármi érdekelt, ha bármihez pillanatnyilag vonzódni kezdtem, villámgyorsan fordítottam meg magamban az alany és a tárgy filozófiai viszonyát, és elégedetten állapítottam meg, hogy leskelődik a kis bugaci puszta, leskelődik a kis ismeretelmélet. Addig-addig, amíg egyszer Kazinczyval és a magyar jakobinusokkal foglalkozva, össze nem gyűjtöttem a témáról egy kisebb kupac könyvet a díványomon. Örömömben, hogy annyi érdekeset olvastam róluk, átöleltem a könyvkupacot, és felkiáltottam: leskelődnek a kis jakobinusok.

Szerencsére meghallottam a saját hangomat, egyedül, az üres szobában. És ez volt a végpont. Mindennek van határa, még a szóképek bámulatos vitalitásának is. Abbahagytam a leskelődést. Csak néha-néha sajog fel bennem az emlék, ha valami nagyon kísértőt látok, hallok, tapasztalok; ilyenkor elkezdem mormogni: leskelődik a kis… aztán rezignáltan ellegyintem. Már nem leskelődik. Nem, nem lesz a leskelődikből szilárd szólásmód, nem fogja diadalmasan átívelni nyelvünk évszázadait, még az én saját éveimet sem. Az alkotás olykor kudarcba fullad.

De azért a macska leskelődik.

 

 

 

Delfin-testvériség

Úgy látszik, szűnőben van a delfinek divatja. Mintha kevesebb cikket, ismertetést, lelkendezést olvasnánk az utóbbi évek nagy felfedezéséről, az emberhez hasonló agyvelejű tengeri csodáról, az óceánok észlényéről. Kár. Mert azért ez a tudományos legenda nagyon is meglódította a világ képzeletét. Mélységes mély, emberalatti ösztöneinkből kél fel az a paradicsomi látomás, amelyben delfinekkel játszadozunk testvériesen, egy szennyezetlenül kék tenger szélén. És újonnan fejlett homloklebenyünkből kél ki az a megjegyzés, hogy lám, nem-emberi intelligenciát keresünk a csillagok között, miközben ügyesen elszalasztjuk, ami az orrunk előtt van. Mégis: mi az, ami az emberek tömegeit olyan hevesen, olyan szenvedélyesen kapcsolja a delfinbölcsesség ideájához? Talán a szenzációvágy, talán egy ősi-új totemizmus, talán a lelkifurdalás, talán a természet hasonlíthatatlan csodatételeinek körülámulása. Delfin! – kiáltjuk valami homályos reménnyel egy világszéles tengerparton, mi, elfajzott, új Arionok.

Nekem személy szerint semmi kifogásom sincs a testvéri delfinek ellen. Talán csak az, hogy nedvesek. Ha elgondolom, hogy annak az óriási, sötét delfintestnek milyen lehet a tapintása, hátrahőkölök. Ha viszont átugrom egy delfinkoponyába, és onnan nézem az embereket, kénytelen vagyok belátni, hogy nekik jóval több viszolyognivalójuk lehetne. Afféle száraz-szikár rovaroknak tekinthetnek minket, képtelenül ízesült csápokkal, dudorokkal, kinövésekkel, mikroszkopikus, fürge körmöcskékkel; formátlan bogaraknak láthatnak, akikből tökéletesen hiányzik az áramvonalas elegancia, a monumentális, célszerű esztétikum. Ezekből a boldogtalan rovarokból mindenféle kilóg, gondolhatják a delfinek, egy csomó manipulátor nincs beléjük építve s egy pompás borító felülettel lefödve, ami pedig a „funkcionális szép” minimuma. Bonyolult lótetűnek nézhetnek minket – hogy csúnyát mondjak –, vagy kedves szöcskének hogy szebbet mondjak –, ami bizonyos szempontból mindegy. A lótetű csakugyan elég rémes állat. Főleg a gusztustalan tagoltsága miatt. És hogy mi lehet egy testi tagoltságban olyan nyugtalanító? Erre nem is olyan könnyű válaszolni. Talán a… a célszerűtlensége. Vagyis nem-értett célszerűsége. Az idegen életforma idegen testformája. Ebben pedig a szöcske is jeleskedik.

A delfin viszont szép. Ezt senki sem tagadhatja. Pedig idegen életforma idegen testformája. Miért szép a delfin? Mert elfogultak vagyunk. Nemcsak a célszerűség átlátása vezet minket az állatokhoz fűződő ősi viszonyunkban, nem csak a rokonsági fok – mert persze minél távolabb áll tőlünk egy élőlény a biológiai skálán, annál több az esélye arra, hogy idegen, hogy „csúnya” legyen –, nemcsak jól felfogott saját érdekünk, amely „hasznos” és „káros” lényekre osztja a világ faunáját, mi ezenfelül is válogatunk a természeti látványban, turkálunk benne, mint egy nagyáruház turkálópolcán, ez tetszik, ez nem tetszik. Mi a csoda vezeti a tetszésünket, miért jó nekünk a delfin, miért nem jó az indiai páncélos orrszarvú? Miért jó egy törleszkedő macska, és miért nem vágynánk egy törleszkedő vízilóra?

Akárhogy is: szerencsénk van a delfinekkel. Mert mondjuk, ha a hiéna bizonyulna bölcsnek a modern tudomány fényében, ha a százlábú kezdene el robbanóan fejlődni, hogy néhány lábával a sok közül kezet nyújtson a homo sapiensnek, akkor valahogy zavarba jönnénk. Ott állnánk érthetetlen elfogultságainkkal, tágasan szűkös rokonszenveinkkel, ízlésünkkel, amely oly sok mindent befogad, hogy egyszer csak megránduljon és azt mondja: nem. Mert esztétikánk, lelki szabásmintánk nemcsak érdekeinket, eszünket, hanem minden belátható indokunkat is meghaladja, van benne valami bámulatosan hajlékony és valami bámulatosan makacs. Tetszésünk héja láthatatlan és áthatolhatatlan, mint egy erőtér. Örüljünk hát a delfineknek, mert tetszenek nekünk, mert képesek vagyunk magunkhoz fogadni őket, egy világkaroló, nagy-nagy humanoida mozdulattal lelki erőterünkbe vonni. A delfin nosztalgikus, a delfin legendaállat, mint a ló, mint a madár, vagy annál is több; minekünk a delfin csupa távlat, minekünk egy új világ lehetősége, veregessük boldogan azt a nedves, sóstajtékos oldalát. Hiszen hagyja, a szerencsétlen.

 

 

 

A szingaléz csodahal

Halaktól is lehet szavakat tanulni. Például én egy távolkeleti tengerlakótól olyan oktatásban részesültem – fogalomkészletem elmélyítését illetőleg –, ami párját ritkítja. Jártam ugyanis egyszer egy oceanográfiai élőmúzeumban. Olyan volt az, mint egy hatalmas barlang, falain zölden derengő üvegablakokkal, és az ablakokon át bele lehetett látni egy-egy darab óceánba. Minden ablak mögött más-más, ritka halfajta vagy halcsoport sürgött-forgott; hihetetlen formák, lehetetlen színek. Volt olyan hal, amelyik kígyó formát öltött, és a végén ugyanolyan villogó szeme volt, mint az elején; volt végtelenül elegáns, ezüstszürke raj, amely hosszú-hosszú uszonyai ezüstfátyolában lassított balettet adott elő; volt olyan, mint egy denevér, volt olyan, mint egy gázvasaló. De mindezek közt a legelképesztőbbnek egy bizonyos szingaléz csodahal mutatkozott. Irtózatos volt. Pofája leginkább egy buldogé, vadul kidülledő szemekkel, hátán végig ősgyíktaréj, fején érthetetlen dudorok: csimbókok, hideglelős kinövések. A színei sem adták alább: vad sárga, fekete, kék csíkjaival, visszataszító cirmosságával még leginkább az ókínai sárkányábrázolásokra emlékeztetett, a fantáziának ezekre a nehezen felülmúlható rémálmaira.

De ez a szörny… ez a szörny kicsi volt. Mondhatnám: icipici, pöttöm. Legfeljebb 5-6 centiméternyi; akkorka volt, mint a kisujjam. Amint belebámultunk iszonyú, liliputi sárkánypofájába, az első döbbenet után falhoz kellett dőlnünk a nevetéstől. Muszáj volt hahotázni rajta, nem lehetett ellenállni picurka őrémségének. Így, hangos derültség közepette, tanított meg a szingaléz csodahal tátogó, csúnya szájacskája egy szóra, a „groteszk” szóra tudniillik. Ismerni véltem ezt a szót eddig is. De most már csakugyan tudom, hogy az, amit eredendően groteszknek hívunk, a rémítőnek és a kicsinek olyanfajta szövetsége, amely óceáni mélyrétegeinket rengeti.

 

 

 

A szórakozottság örömei

Aki gyorsan, fél szemmel olvas – sajna, olykor megesik –, azt nem mindig büntetik meg az istenek. Néha még meg is jutalmazzák. Mintha a túlterhelt agy bamba szórakozottságán apró réseket nyitnának, hogy egy másik, fura világba lásson, ahol a napisajtó vagy bármely nyomdatermék rendszerint örökzöld meglepetései másfajta, határozottan vérpezsdítő meglepetésbe csapnak át.

Azon csak kezdetben csodálkozik, hogy valaki apróhirdetésben ajánlkozik csempészésre, aránylag hamar rájön, hogy csempézésről van szó. A közös fejvesztési alapról is gyorsan kitalálja, hogy a mondat alanya fejlesztési alap, bár ennek a fejvesztési alapnak, pláne, ha közös, már van bizonyos távlata. Később azonban, hozzáedződve az olvasás e módjához, sőt bizonyos illetlen szándékossággal növelve az esélyeket, már igaz örömmel tölti el egy külpolitikai cikk központi szava, a kazaltánc; elképzeli a nemzetközi népi táncnak ezt az új fajtáját, amit egy konzultáción ropnak. Érdeklődéssel olvassa azt a divattudósítást, hogy Zsivkov frakkba utazik, és nem bánja, ha Irakba utazik. Elmondhatom viszont, hogy komoly aggodalmat keltett bennem a műnyakigény. Ezt ugyanis elhittem. Van művese, műszív, mért is ne lehetne műnyak? És hogy a műnyakigény annyira növekszik, hogy már érdemes külön kis cikket írni róla, ez arra késztetett, hogy eltűnődjem az emberiség nyaki állapotán. A műanyag redőny szerencsére ablakon kívül rekesztette a baljós lehetőségeket. Különösen bonyolult érzelmekre indított Lukács Esztike története. Mikor szép kislánynevét kikaptam egy cikk közepéből, nem gondoltam volna, hogy nem marad más a bájos kislányból, mint Lukács Esztétiká-ja.

Vannak azonban ennek a titokzatos tótágas-világnak – amely csak egy verébugrásnyira van a lehetségestől – más típusú meglepetései is.

A nyers, mondhatnám, kezdetleges félreolvasáson túl más módozatok is megnyílnak a laza figyelem előtt, hogy a tévedés már-már új földrészeket alkotó jelentőségét reprezentálják. Azt olvastam például egy keresztrejtvény bolhabetűs meghatározásai között: „Tojásdad alakú, kétfülű görög.” Ez elgondolkoztatott. Már a „tojásdad alakú” is kissé szürrealista meghatározása volt egy testi alkatnak – ha ugyan az volt –, de a „kétfülű” jelző különösen mélyen hatott rám. Bár az olvasót kétségkívül megnyugtatja, hogy a szóban forgó személynek két füle volt, és nem egy vagy három, mégis: ki lehet az a nevezetes görög, akinek korunkig ható, lenyűgöző sajátlagossága kétfülű mivoltában csúcsosodik ki? A megoldást egy lentebbi, szememmel átugrott, nyomtatott sor rejtette: nem tojásdad alakú, nagy görög filozófusról, államférfiról, művészről avagy természettudósról volt szó (akik mind-mind kiemelkedően KÉTFÜLŰEK voltak), hanem csupán egy korsóról. És ebben volt valami elszomorító. Tojásdad alakú, kétfülű görög korsó – milyen kijózanító, milyen jelentéktelenke meghatározás ez ahhoz képest, amit a kétfülűség rejtélyesen felrémlő, lázasan új világtörténelmi látomása sugall?

A szabadkai autóbaleset históriáját viszont már nem annyira a szórakozottság, mint inkább a szakmai ártalom címszava alá lehet sorolni. Jöttünk haza Szabadkáról, vékony hóval borított, alattomosan jeges úton. Újoncok voltunk még az autózás mesterségében, vidáman szaladtunk a kis piros Fiat 500-assal. Egy váratlan pillanatban aztán gyönyörű ívben vágódtunk át a bal oldalra, és bele az árokba. Nem lett semmi baj. A kilométerkőtől fél méterre süppedtünk bele az árok mély havába, megfogott a hó, valósággal puha, fehér fészekbe ültette a kocsi hátsó felét. Csak a sligovica tört össze. Kimásztunk az útszélre, segítségért integettünk. Jött is hamar egy szép Zasztava, meg is állt, a vezető kiszállt, odaballagott hozzánk. Nagy Mahomet-ember volt, kis sötétszőke bajusszal, angol lordi hidegvérrel. Higgadtan áttekintette a helyzetet; azt mondta, húzódjunk félre egy kicsit. Aztán odaállt a kocsi farához, két nagy markával a karosszéria alá nyúlt, és egyetlen mozdulattal felrakta az autót az országútra. A hóból. Nekünk káprázott a szemünk. Úgy emelte azt a kocsit, mintha egy kutyakölyköt venne az ölébe és tenné le a négy lábára.

– De hát hogy lehet ez? – tört ki belőlem. – Hogy bírta így megemelni? – A szőke bajszos Mahomet kicsit elmosolyodott.

– Költő vagyok – mondta vállat vonva.

– Költő?? – Döbbent pillantást váltottunk útitársammal. – Hát… kérem, akkor kollégák vagyunk, mi írók vagyunk Budapestről, és hogy így… egy magyar költővel itt és így találkozunk, az… talán ismerjük is egymást… – dadogtuk eszméletlenül. A Palicsi-tónál ilyenek a költők? Kosztolányi is erős volt, az igaz, no de ennyire? Közben a szőke bajszos mosolya kissé szélesebbé vált.

– Maguk pesti írók? Nem vagyok költő. Öntő vagyok. Vasöntő.

Még néhány józan, csöndes tanáccsal látott el bennünket a havas úti autókázásra vonatkozólag, és továbbment. Hosszan bámultunk kocsija után, míg el nem tűnt a nagy fehér síkságon, a sűrűsödő forgalom színes szalagjában. Szóval öntő. Nem költő. A helyzet azonban az, hogy nekem mégiscsak egy hatalmas költő emelte ki a kocsimat Szabadkán az árokból, legalábbis néhány másodpercig ez volt a helyzet. Hogy pedig hány másodpercnyi a valóság, az viszonylagos.

 

 

 

Régi naptár

Egy bejegyzés: 1978. dec. 13. szerda. 6-kor Dávid István. Zárójelben az emlékeztető szó ügyünk mibenlétére: (kebel). Vajon ki lehet az a Dávid István? És miért jött hozzám kebel ügyében? Bár az is meglehet, hogy rosszul olvasom ki az emlékeztetőt; nem biztos, hogy kebel. Lehet például halál is. Ez esetben föltételezhető, hogy Dávid István ifjú költő, aki kebelről és (vagy) halálról ír verseket. Ismerve azonban a mai magyar költészetet, ezt a föltevést el kell vetnem. Könnyen lehetséges az is, hogy D. I. villanyszerelő; akkor viszont nem kebelről, hanem kábelról van szó. Ha mégis halál a címszó, a biztosítóintézet egy idős alkalmazottja akarhatott rábeszélni az életbiztosításra, a temetésire vagy a balesetire. Lehet a szó ezenkívül: kelés, kabát, kalász, rabat (nagy R-rel), habán, halász, Helén. Esetleg zabál vagy helvét. Meg kellene tanulnom írni. Mert így ama napom (1978. december 13-a, szerda), mely csak most volt, egy perccel előbb, oly mélyen süllyed (süllyedt) a múltba, felidézhetetlenül, mint El-Amarna, Trója, Bábel romjai. Isten veled, Dávid István. Isten veled, jelöletlen idő.

 

 

 

Azsúr, plissé

Nem tudom, szoktak-e hímnemű költőtársaim divattudósításokat olvasni. Tartok tőle, hogy ritkán, megfosztva így magukat egy olyan hatalmas szókincstartománytól – ha nem is éppen magyartól, inkább magyar-nemzetközitől –, melyet minden nőnemű lény fölényesen birtokol. Mi bezzeg folyékonyan beszélünk divatul. Már gyerekkorunktól fogva. Jól emlékszem, még abban az életkorban, amikor az ember minden feliratot kisillabizál, a Belvárosban csatangoltam anyámmal. Kézen fogva hurcolt magával, a vásárlás izgalmában nem sok ügyet vetve rám, boltba be, boltból ki. Én meg báván, de elmélyülten bámészkodva, a sok boltfelirat fölött egy magas, csúnyán vedlő tűzfalon a következő hirdetményt pillantottam meg, széttespedő, fekete betűkkel odamázolva:

 

Azsúr!
Plissé!
Endli!
Klöpli!

 

Ez lenyűgözött. Úgy hatott rám, mint egy bájoló mondóka, mint egy égi kijelentés ott a magasban, ritmusával, borzongatóan misztikus jelentésével zsigereimig hatolva. Vizuális hatása is elsöprő volt: azok az óriás, fekete betűk azon az óriás, szomorú tűzfalon. Megjegyzem, a plissét s-sel ejtettem ki magamban, nem sz-szel, plis-sé, istenem, de gyönyörű.

Nagy-nagy, életemet meghatározó versélményeim közt kell számon tartanom az azsúr-plissét, mert ma is villámélesen emlékszem rá. És ha a divatszótár nem is mindig ugrik össze ilyen kőbe véshető remekművé, gazdagsága mégis lélegzetelállító. Mi minden van benne, hány szó, hány fogalom! Mennyi nézhető, tapintható, ujj között morzsolható anyag, tárgy, kelme, bőr, kendervászon, spárga, fém, toll, szőrme, kő, porcelán, fa, üveg, zománc, a műanyagok végtelen sora, mennyi érdes és sima felület, mennyi forma, mennyi szín, mennyi absztrakt vonal a levegőbe húzva, elképzelt szabásvonalak elképzelt textúrákon. És a folyékony halmazállapotúak és a kenhetők és az illanók; levek, vizek, szagok, krémek, emulziók. Ami pedig a legtanulságosabb: ezek a hallatlan gazdagságú anyagok és formák nemcsak úgy nőnek-burjánoznak a levegőbe, mint a mezők liliomai, itt mindennek neve van, itt minden pontosan meghatározható. Szabás és szabatosság büszkén fedi fel közös szótövét: világosan meg kell mondanod, hogy húzott vagy szabott seszlit akarsz-e, sima hólt, Dior-hólt, áthajtást vagy sliccet. Aki pedig két szürkéből összetéveszti a tóbot a kékrókaszínnel, az menjen szemorvoshoz.

A divatnyelv dinamikája meg egyenesen megdöbbentő. Azok a szüntelen új szóalkotások, a kifejezések változó árnyalatai. Az haute couture világnyelve virágzik, duzzad, fejlődik, világosságában mennyi életerő, pontosságában mennyi fantázia. Milyen koldusszegény ehhez képest például az emberiség érzelmi szótára. Mert van pié, taft, trapéz, flokon, diolen, farmer, padlizsánlila. És van természetesen azsúr-plissé-endli-klöpli. De padlizsánlila barátság nincs, se körglokniban szabott ellenszenv. Emócióink kifejezésére azt a tizenöt szót szajkoljuk ötezer év óta. Hacsak a tizedét, a századát elérhetné – állítólag fontos – érzelmi szótárunk a női szabóságok nyelvi ötletességének! Vagy a szótár gazdagításához először az emóciókat kellene fölgazdagítanunk, árnyalnunk, fejlesztenünk, finomítanunk, legalább a női ruhaipar szintjéig?

Bizony mondom, a divattudósítások tanulságosak.

 

 

 

Betűjáték

Régi játék az anagrammakészítés, természetesen a görögöktől örököltük. Antik ünnepélyességgel foghat tehát minden játékos egy cédulát, felírhatja rá az alapszót, amelynek betűiből – lehetőleg minden betűjével – új szavakat kell alkotnia. Aki a legtöbbet alkotja, az győz. S ebből az is kitűnik, hogy itt is hajlamosak vagyunk a mennyiség bűvöletébe esni, a minőség kárára. Nem mindegy ám, hogy milyen az az anagramma, és nem minden szó nyújt igazán jó változatokat. Szerencse kell a betűanyaghoz. Itt van például ez a régészet, mint alapszó. Hogy ennek milyen anagrammái vannak… Szédülten figyeltem, micsoda szókapcsolatok bukkannak elő a betűkből, micsoda hallatlan távlatokat nyitó fogalmak rejtőznek az r-ben, a t-ben, a két é-ben. Novellák, értekezések, filozófiák csírái, dióhéjversek, körömregények nyüzsögtek a szóváltozatokban; a régészet anagrammái kivételesen sugallatosnak bizonyultak. Csak egynéhányat, csak egy kicsinyke gyűjteményt hadd nyújtsak át belőlük.

Tehát: RÉGÉSZET. Mit áshatunk ki a szóból?

EGÉSZ RÉT. – Kezdjük talán ezzel. Egyszerű, világos. Mit sugall az egész rét? Például ezt: Az egész rét csupa bimbó, / Nyílik már a Libapimpó. De ha valaki nem kedveli a magyar nóták sugallatát, így is felfoghatja a dolgot: A rét-egész különféle növénytársulások összessége.

RÉSZEGÉT. – Nem tagadhatjuk, hogy egy káromkodás töredékéről van szó. Fene egye a mocskos részegét. Az állítmányt, a jelzőket ki-ki ízléséhez képest változtathatja.

ÉG! EZ SÉRT! – Nyilvánvaló idézet egy Corneille-drámából. Nem árt, ha kiegészítjük egy kicsit – bár önmagában is félreérthetetlen –, ha megtoldjuk legalább egy fél alexandrin erejéig. „Nagy ég! Ez sért, uram!” A francia eredeti „Oh ciel! Vous m’offensez, Monsieur…” Amiből kitetszik, hogy a fordítónak sikerült félsorba beleszorítania azt, ami az eredetiben hosszabb. Jellemző ez a francia és a magyar szöveg viszonyára. De azért ne bízzuk el magunkat, tömörségünket fitogtatva. A magyar szöveg allúzió lehet csupán a francia verssor történelmi gazdagságára, a versailles-i udvari színház aranypáholyaira, XIV. Lajos parókáira, a szökőkutakra, páncélingekre és csipkegallérra, elefántcsont fejvakarókra, összeesküvésre és janzenizmusra stb. stb. A nagy-nagy francia klasszicizmus szól, suhog, áriázik ebben a verssorban, valamint szól az öreg, kissé csapzott Corneille is, aki köztudomásúlag motyogott, dadogott, és sohasem tudta rendesen kibetűzni a saját írását. „Nagy ég, ez… ez sírt, uram.” Bocsánat. Nem sírt, hanem sért.

GÉZÉRT SE. – Egy iskolai kiránduláson vagyunk. „Hová gurulsz, Kelemen? Mutasd csak a térded. Elég csúnya, de van nálam jód, gézért se megyek a szomszédba. Tartsd a lábad, na. Te pedig, Spronc, ne ülj a hangyabolyra.”

EGÉSZ TÉR. – Többfelé ágazó lehetőségek. A realistább: Tele volt az egész tér kofasátorral. A még realistább: Előttünk az egész tér, a világtér, az űr, az űrkutatás, lábnyomok a Holdon, kis, zöld emberkék, ha nem a Marson, akkor másutt; előttünk a feltárandó, nem-emberi intelligenciák. Ám ha a „realista” szót „érzékletes”-nek értelmezzük – ami századunkban korántsem magától értetődő –, akkor ezt a lehetőséget ajánlanám: Ungaretti az ablakban áll. Hajnalodik. Kitárul az égbolt, kel a nap. Ablaka előtt az egész tér. És íme, megszületik a világhírű egysoros: „M’illumino d’immenso.”

ÉSZ-RÉTEG. – Ha nem magyarul hangzanék a szó, akkor angolul kellene szólnia. Oxfordias kiejtéssel, némileg bocsánatkérő hangsúllyal, de felhúzott szemöldökkel. „Talán elnézik nekem a tisztelt kollégák, ha ez esetben az ész-réteg kifejezést nem elsősorban biológiailag, agyi réteg értelemben használom, hanem utalok bizonyos elkülöníthető pszichológiai rétegekre, melyek összefüggései a biologikummal…”

ÉSZT EGÉR. – Az észt egér öntudatos. Kis körmöcskéivel, csinos bajuszával félreérthetetlenül hordozza az egérjelleget, de ugyanakkor van benne valami hamisítatlan észt is. Ami annyit jelent, hogy finnugor. Büszke egér vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak. Tudom, kérem, tudom, a magyar egerek távoli rokonaim.

Folytathatnám, de elég ennyi. A távlatok. A távlatokra szeretném felhívni a betű szerelmeseinek figyelmét, akik az anagrammát netán afféle mellékes játszadozásnak ítélik. Mennyi távlat néhány betűben! Ámulatunkat az sem csökkentheti, sőt inkább további gyakorlásra buzdíthat, ha megfontoljuk, hogy 32 betűben benne van az egész volt és leendő világirodalom. Csak ki kell választani a megfelelő betűket.

 

 

 

Gyertya, gyufa, gyámpénztár

Az alliteráció szép, az alliteráció jó. Szereti is mindenki beszédünknek ezt az ősi ékességét, de legjobban talán a gyerekek. Milyen remek kis mondóka volt például ez a „gyertya, gyufa, gyámpénztár”, mennyit lehetett nevetni rajta gyerekkorunkban. Emlékeztetett arra, hogy „gólya, gólya, gilice”, de még annál is mulatságosabb volt; persze a gyámpénztár miatt. Nem mintha tudtuk volna, mi az a gyámpénztár, de hát éppen azért. A gyámpénztár ellenállhatatlan volt. Különösen, mert ezeket a bűvös szavakat elferdítve kellett mondogatni, nem gy-vel, ahogyan mégiscsak volt valami halvány értelmük, hanem ty-vel: Tyertya, tyufa, tyámpénztár. Ez volt aztán a humor teteje.

De hát mi ez a tyertya-tyufa-tyámpénztár? Van valami magyarázata, valami távolabbi értelme, vagy csak pillanatnyi sziporka, idilli idiótaság, amilyennel tele vagyunk? Lassacskán derült ki, családi faggatózások alapján, hogy igenis van értelme a tyertya-tyufának. Úgy látszik – bár megesküdni nem lehet rá –, hogy nemzedékről nemzedékre hagyományozott, Bach-korszakbeli maradvány ez, a német hivatalnokbeszéd kicsúfolására született. Amint erre rájöttem, egyszerre hosszú-hosszú hivatali folyosók nyíltak meg a gyertya-gyufa mögött, itt-ott rácsos fülkékkel, a fülkék előtt instanciázók sűrű soraival, pénztár nélküli gyámoltalanokkal. A gyertya-gyufa kanyargós packázások labirintusaiba világított bele, elvilágított egészen Világosig. Így mutatva meg, hogy csakugyan rokona a gólya-gólya-gilicének, amely tudvalevőleg így folytatódik: …mitől véres a lábad? – Török gyerek megvágta… és az optimista zárósor: Magyar gyerek gyógyítja.

A gyerekhumor kútjai mélyek. Talán túlságosan is mélyek. Ha beléjük bámulunk, úgy kell nekünk: ki is húzhatunk minden csacskaságból egy vödörnyi történelmet.

 

 

 

Stucc és spádé

Megint egy alliteráció. Az értelmét ugyan meg kellett tanulnom – puska és kard –, de egyáltalán nem kellett megtanulnom a hangalakját. Az beleette magát az emlékezetembe, kiirthatatlanul. Ráismernek, ugye? Bethlen Miklósból való, a Zrínyi halálát leíró híres részből. A vadkan már elmenekült, Zrínyi a földön fekszik. „Csuda – mondja Bethlen –, hogy oly vitéz sem nem lőtt, sem nem vágott a kanhoz, stucc és spádé lévén nála.” Csakugyan: miért nem lőtt vagy vágott a kanhoz? Ez a stucc és spádé nemcsak a tragédiát zárja magába, nemcsak a történelmi helyzetet, hanem a gyanút is, a jogos vagy oktalan, de mindmáig kisebesedő gyilkossági gyanút, a Zrínyi utáni korok, korszakok csillapíthatatlan témáját. Egy nemzeti közérzet záródott bele a stucc és spádéba, a sérelem, az életre-halálra menő becsapottság közérzete, a recrudescunt vulnera egyik szituációja. Kemény betűríme úgy őriz néhány évszázadot, mint egy mozdíthatatlan páncélszekrény.

 

 

 

Formakényszer

A formakényszer behatárolja a verset. A rímkényszer, a ritmuskényszer bizonyos szavakat kirekeszt, illetve bizonyos szavak gyakori használatára készteti a versírót; mindenki tudja ezt. Lásd: a „világ-virág”, az „éj-mély-kéj” rímcsoportok pályafutását. Franciában például a rímkényszer még nagyobb, lévén a rímkészlet sokkal kisebb, mint magyarban; bizonyos, hogy ez is hozzájárult a formabontás főleg francia eredetéhez. Tűrhetetlenné vált az „arbre-marbre”, a „voile-étoile”, az „âme-flamme”. És természetesen a ritmus is kényszerít; hexameterben nem használható a „fekete” (ezért lettek Devecseri Homéroszában a fekete hajókból barna hajók), nem használható a gyászoló, a kérdező, a beleszeret, a vitorlavászon, a dárdanyél, nincs keleti és nyugati, hexameterben nem fújhat déli szél, nem szállhatnak le éjszakák, nem lehet megszületni, eltemetni, nincs gondolkozás, befejezés, látóhatár, nem használható a mondanám, a csókolózik, a relativitáselmélet és nem használható a használható. De legfőképpen: nem használható az a névelő sor elején. Minden megoldható, már úgy-ahogy, de a névelő… Ez a magyar hexameter legkínosabb kötöttsége, mióta névelőnk megrövidült; természetességének legfőbb gátja. És így tovább: minden formának megvan a maga jellemző gátrendszere.

A versforma tehát kényszerít; kihagyat, betoldat, hamisít, ordenáré közhelyekbe vonszol, óságos konformizmusokba, önmagunk elvesztésébe. Továbbá ihlet, segít, agyba vés, elbűvöl, madárpiszokból aranyat csinál.

Ha pedig valaki – mint én is – egyaránt találkozott a versforma hasznával és kárával, nehezen tud dönteni mellette vagy ellene. Ami tapasztalataimból általánosítható, az e tapasztalatok sokfélesége. Éppúgy ismerem a hagyományos értelemben vett „formaművészet” vonzását, mint a formabontás elkerülhetetlenségét. Tényekből, gyakorlatból ismerem, nem irodalomtörténetből, kiáltványokból vagy spekulációkból. E gyakorlatból szűrtem le a formaadás szükségszerűségét, döntő mivoltát a versben, és ugyanakkor ezért kell túllépnem a forma szó „versformává” szűkítésén. Nem a versforma mellett vagy ellen kell állást foglalni, ha 20. századi költészetről van szó, hanem a forma fogalmát kell megváltoztatni a versben.

 

 

 

Császárkörte

A négysoros versszak. Egy időben, fiatalon, ez volt nekem a vers alapeleme. Pontosan négy sor, se több, se kevesebb. Konzervatív, klasszikus versképzés, a környezet iskolája alakította ki ezt bennem; mélyen átéltem szükségszerűségét. Még pontos, szellemi-testi alakját is tudtam a négysoros versszaknak: csepp formájú vagy körte alakú. Fölrajzoltam ezt a formát a levegőbe – olyan volt, mint egy törvény. Ennek a nagyon is fogható alakzatnak volt is alapja, tapasztalati tény volt. Egy négysoros akkor jó, ha aránylag kis hangsúllyal kezdődik (a körte vékony nyaka), a harmadik sorban testesedik és a negyedikben! A negyedikben kikerekedve, széles mozdulattal, súlyosan lezárul. A súlyelosztás égető: a negyediknek kell legsúlyosabbnak lennie. Ezért a körte- vagy vízcseppforma, a lefelé szélesedő. Nincs is ebben semmi különös. Érzékeli mindenki, aki négysoros versszakokat írt, vagy ilyeneket olvasóként átélt, hogy ez a súlyelosztás jellemző, és szükségszerűen jellemző bizonyos négysoros szerkezetekre.

És milyen jó volt, de milyen jó volt megcsinálni azokat a négysorokat, úgy tartottam őket a kezemben végül is, mint nagy, sárga császárkörtéket vagy ezoterikusabb, zöldbarna alexandereket, nem is csináltam őket persze, csak úgy megértek maguktól. Ám a körte nem az egyetlen gyümölcs.

 

 

 

A mérhető idő

A verstan mindig érdekelt. Valahogy úgy tekintettem rá, mint egy vadonatúj, leendő tudomány ősi kezdetére. A verstan születését, a verstől, a szavaktól való elszakadását úgy képzeltem el, mint a számtan születését mondjuk az almából. Úgy lép ki a szóból a versláb, az ütem lehetősége, ahogyan a fűben ülő egy, két, három almából lassan kilép, kiemelkedik az egy, a kettő, a három fogalma, otthagyva maga mögött a szép kerek, édes-piros almákat, hadd guruljanak tovább. Félreértések elkerülése végett: a számtan nem az alma lebecsülése. Félreértések elkerülése végett: a verstan nem a vers lebecsülése. Sem nem „teljes” magyarázata, sem nem gazdasági vagy filozófiai feldolgozása. A verstan a vers egyik vetülete, a vers testéből kiemelt egyik elvonatkoztatás, amelynek elvi jelentősége jóval nagyobb a gyakorlatinál (pedig 3000 évig az sem volt csekélység), ahogy a számfogalom megszületése, léte, hatása jóval fontosabb az összeadásnál. A versidő mérhetősége szótagszám vagy mértékelés, vagy hangsúly vagy egyéb által, a mérhetőség ideája, levonva egy különösen összetett, de főleg közmegegyezéssel nem-mérhetőnek tartott jelenségből, a versből: az emberi szellem extra teljesítménye ez.

E teljesítmény által a versidő tehát mérhetővé vált, különféle tisztázott, pontosan meghatározott, ellenőrizhető eszközökkel. Megszületett a vers számtana. Várom a vers algebráját.

 

*

 

Egyelőre hiába várom. Egyelőre nemhogy a vers algebrája megszületett volna, hanem még a vers számtanát is sikerült szétvernünk 20. századi költői gyakorlatunkkal. Hiszen értem én ezt, hogyne érteném. Ki bírja a mérőhivatalokat, amint centivel mérik a szelet? Ki bírja a vers egy mozzanatának pöfeteg illetéktelenségét, amint ráterpeszkedik a többire? De azért vad tiltakozásaink, amelyekkel verseink átlátszó ritmustestét összekaszaboljuk, egyetlen karcolást sem ejtenek a mérhető idő eszméjének méltóságos arcán. Magasan van ám ő, nagyon magasan, elvégre az idő leánya. Hogy szép leánya-e vagy csúnya leánya, az ízlés dolga. Egy biztos: fenséges anyjának, isteni anyjának nagyon is emberi leánya.

 

 

 

Az élők mértana

Az a jó a világirodalomban, hogy (majdnem) mindenre van benne idézet. Most is: egyszerre csak kezem ügyébe került a megfelelő mottó ahhoz, ami már régóta foglalkoztat. A szerkezet érdekel ugyanis, és egyre jobban; a vers, a mű rendje, tagolása, mint a kifejezés néma, de annál égetőbb jelentést hordozó eszköze. És íme, elébem ugrott egy Goethe-idézet, mintegy összefoglalva és kiegészítve mai elméleteinket, amelyekkel a szerkezet mibenlétét próbáljuk kitapogatni. Így szól: „Ami a művészt a dilettánstól megkülönbözteti, az architektonikus, a szó legnemesebb értelmében: az alkotóerő, amely teremt, formál, elrendez; nem az elszigetelt gondolatok mélysége, nem a képek gazdagsága, nem a pazar szemléltetés.”

Tehát: nem a részletek, nem az ötletek, nem a technikák. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a részlet semmi. Goethét szabadon folytatva inkább azt mondanám, hogy az irodalom, a költészet induktív, a tapasztalásból indul, nem eleve elhatározott, kiókumlált kiindulópontból – az igazán deduktív írásbeli építkezést legfőképpen a detektívregény szemlélteti. De mégsem tervszerűtlen a vers, dehogyis tervszerűtlen, mégsem hanyag halmaz, van valami nagyon is kötelező, bár fogalmilag alig követhető, felismerendő terve. A versnek terve van velünk, fel akar épülni általunk, és egy idő óta hajlok rá, hogy ezt tekintsem benne a leglényegesebbnek: szerkezetének mondanivalóját. Valahogy úgy akar felépülni a vers, ahogyan a tengeri csillag éppen öt ágat fejleszt, sem többet, sem kevesebbet. Olyan tévedhetetlenül, szinte erőszakosan alakul a vers rendje, formája, ahogyan az élő szervezetek szimmetriája. Az élő anyag mértana érvényesül benne, a balra vagy jobbra szükségszerűen csavarodó növényszárak, az ötös vagy hetes levélkaréjok formatörvénye. Csak éppen figyelnünk kell szabályozóira, csak éppen minden alakítóerőnkkel azt a szerkezetet, az érvényes szerkezetet kell kimunkálnunk.

Saját használatomra tehát úgy szabnám át Goethe mondását, hogy ami a versben legfontosabb, az az élő anyag architektúrája. Bármilyen fajta versnek önmagához hű rendezettsége, sőt egy életmű, egy élet önmagához mért (esetlegessel tarkázott) törvénye, amit nem kitalálni kell, hanem inkább felfedezni. És az sem kisebb munka.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]