Egy verskötet előszava

Az itt következő versek egy magyar költő versei.^* Annyit jelent ez, hogy eléggé sajátos közegben keletkeztek, a magyar líra közegében. Mert bár a 20. századi világköltészetet én, e versek írója többé-kevésbé egységesnek tekintem, mégis tisztában vagyok vele, hogy az egyes nemzetek, illetve költői csoportok lírája úgy tekintendő, mint ennek az egységes költői világnyelvnek egy-egy dialektusa.

Semmi sem áll tőlem távolabb, mint az, hogy irodalomtörténeti fejtegetésekbe bocsátkozzam, mindössze két megjegyzést kívánok tenni a magyar költészet egészéről.

Az egyik az, hogy a magyar líra – az ég bocsásson meg nekem a szóért – fontos.

Fontos? Csakugyan? A magyar líra? – Tisztában vagyok a kijelentés meghökkentő mivoltával. Bár nem meghökkentés céljából és nem is dacos eredetiség okából írtam le. Nem véletlenül mondta nekem egy kanadai újságírónő valamilyen nemzetközi összejövetelen: Ön költő? Igazán? Azt mondják, itt a költők fontos emberek. Muszáj volt elmosolyodnom, olyan tökéletesen foglalta össze ez a mondat a magyar költő szociográfiai helyzetét, és azt is, amit erről általában gondolnak. Méltatlan hordozójaként egy kedvező előítéletnek, annyit fűznék hozzá a témához, hogy e szociográfiai fontosság történelmi képződmény nálunk, és talán nemcsak nálunk, magyaroknál, hanem más, nehéz történelmű nép körében is, ahol a nemzeti tudat és a nemzeti lét eléggé gyakran vált kérdésessé. A magyar irodalom az újkor küszöbétől kezdve az életveszély irodalma. Történelmi szerep, társadalmi, politikai feladatvállalás, a költő mint hadvezér, agrárpolitikus, hősi halott, miniszter, börtönlakó: mindezt természetesnek tartják a magyar irodalomban évszázadok óta. A költő fontosságának tehát megvan a személyes kockázata, nem is beszélve arról a hátrányról, amit ez az exponált szerep magára a költészetre jelenthet, szereppé változtatva vagy azzal pótolva a voltaképpeni kiindulópontot, a költői minőséget.

Azért nem állunk rosszul a költői minőséggel sem. Azt hisszük, hogy a költészet az, amit irodalmunk vezető műfajának tekinthetünk – hélas. Bizony, sajnálatos tény ez, lévén a vers a legkevésbé fordítható minden irodalmi műfaj között. És ehhez kívánom fűzni azt a második megjegyzést, amit a magyar költészet egészére nézve lényegesnek tartok. A nyelvi kérdésre szeretnék utalni tudniillik. Bizonyos fokig összefügg ez is a költészet fontosságával s e fontosság hátrányaival; legalábbis éppolyan szétválaszthatatlanul vegyül benne előny és hátrány, mint az exponált társadalmi szerep esetében.

Minden nyelv „sajátos”; a magyar nyelv még sajátosabb. Ha nyelvész volnék, reggeltől estig örvendeznék, hogy magyarnak születtem, és készen hozom magammal az oly különleges finnugor nyelvek egyikét. Költőként nem mondhatom el magamról, hogy állandóan örvendezem. A magyar nyelv elszigetelt, a magyar nyelv világirodalmi halál. De: a magyar nyelv költészetre kiemelkedően alkalmas. Ha paradoxul akarnék érvelni merész véleményem mellett, azt állítanám, hogy éppen azért alkalmas a magyar nyelv különösképpen költészetre, mert elszigetelt, mert világirodalmilag életveszélyes, mert lényegéhez tartozik bizonyosfajta kilátástalanság, amely persze a végső, emberi kérdésekre való kilátást jelenti, a lét, az egzisztencia határhelyzeteinek állandó, sok évszázados (évezredes?) átélését. De nem kívánom ezt az érzelmi érvfutamot rákényszeríteni az olvasóra, önként elállok a bizonyítás személyes jellegétől. Fönntartva annak lehetőségét, hogy a (minden-értelmű) egzisztenciális tapasztalatok beszüremkedhetnek egy embercsoport gondolati kifejezőeszközeibe, most pusztán csak a magyar nyelv néhány tulajdonságára utalok, például agglutináló jellegére. Messzemenő következményei vannak ennek a költészetben, különösen a 20. századiban. Ennek (is) tulajdonítható, hogy a 20. századi magyar líra – kihasználva nyelvének ragozó mivoltát, vagyis asszonantikus rímgazdagságát – sokkal nagyobb mértékben rímelő, mint az a világirodalomban szokásos. Ami pedig a ritmikát illeti: a magyar nyelv szótagjainak éles elkülöníthetősége tette lehetővé, hogy a magyar költészetben 3 ritmikai rendszer éljen egymás mellett: egy hangsúlyos, egy rímes-időmértékes és egy klasszikus időmértékes. Olyan extrasága ez a magyar nyelvnek, amely – többek között – jól bizonyítja alapos verstani megműveltségét, sokrétű poétikai lehetőségeit.

És ez az, ami alig fordítható. Itt áll a magyar költészet extra nyelvéből (és művelődéstörténeti helyzetéből) következő extra jellegzetességeivel, amelyek nagyrészt fordíthatatlanok, és ha fordíthatók, sem fontosak a mai világlírában. Minden vers fordíthatatlan, a magyar vers még fordíthatatlanabb.

Az itt következő versek – remélni szeretném – egy költő versei. Közegük, amelyben keletkeztek (a magyar nyelv, a magyar líra), bizonyára jellemzi, de nem meríti ki őket. Remélni szeretném, hogy fordíthatatlanságuk foka nem haladja meg az általános emberi kommunikáció – elég súlyos – nehézségeit. Hogy van olyan területük, amely más nyelvbe átnyúlhat, vagy – ez volna aztán a nagy szerencse – átnyúlhat az emberi tudat nyelv előtti vagy nyelven túli birodalmába, amely mindnyájunkban hasonló, bár még névvel nem nevezett jelenségek dimenziója. Ez a sáv amúgy is jelentős, nekem talán a legjelentősebb, ha költészetről van szó. Ha olykor megkérdezik, mit tartok leglényegesebbnek a költői mesterségben, akkor – nagyjából – ezt szoktam válaszolni:

„A költő az érzelmek szakembere. Mesterségem gyakorlása során úgy tapasztaltam, hogy az úgynevezett érzelmeknek legalábbis kétféle rétegük van. Az első réteg hordozza az ismert és elismert érzelmeket; ezeknek nevük van: öröm, rémület, szerelem, felháborodás. A közmegegyezés nagyjából ugyanazt érti rajtuk, múltjuk van, tudományuk, irodalomtörténetük. Ők a szívünk honpolgárai. – A második réteg a névtelenek senkiföldje. Ha este hatkor megállok a Kékgolyó utca sarkán, s látom, amint a Várra egy bizonyos szögben esik a napfény széle, és a Vérmező olajfái egy bizonyos módon vetik az árnyékot: mindig és újra megrendülök. Ennek az indulatnak nincs neve. Pedig mindenki állt egy-egy Kékgolyó utca sarkán. Hányszor vagyok kénytelen a névtelen érzelemnek konvencionális nevet adni! S nemcsak azért, hogy a közmegegyezés srófra járó logikáját olajozzam. Nem. Én magam rontom el értetlen zavaromban a dolgot, s loccsantom bele a Kékgolyó utcai Névtelent egy tócsányi őszi mélabúba vagy egy kád történelmi lelkesedésbe. No persze, hiszen az őszi mélabú meg a történelmi lelkesedés már a szívünk honpolgára.

Azt hiszem, a költő kötelességei közé tartozik, hogy minél több Névtelennek polgárjogot szerezzen.”

Nagyjából, körülbelül, megközelítőleg ilyesféléket szoktam mondani a költészet mibenlétéről, mert nagyjából, körülbelül, megközelítőleg ezt is gondolom. De hát – mint a fentiekből is kitűnik – nem olyan könnyű dolog akár csak felismerni is saját gondolatainkat, emócióinkat, nemhogy megtalálni rájuk a megfelelő szavakat. Azért, úgy gondolom, nem árt közelebbről szemügyre venni, netán kiegészíteni a fent írtakat. Ahogy a vasutasok időnként kis kalapácsaikkal végigkopogtatják az egész hosszú vasúti szerelvény alvázát, nem árt néha végigkopogtatni, ellenőrizni saját meggyőződésünket.

Vélekedésemnek mindjárt az első mondata komoly gyanúra ad okot. Azt állítom itt, hogy a költő az érzelmek szakembere. Vajon? Szakember-e és az érzelmeké-e? Hogy szakembernek nevezi magát, azt hagyjuk rá a szegény költőre; ha mindenki szakember, éppen ő ne legyen az? Hiszen van bizonyos kézügyessége, létre tud hozni nyelvi trükköket, tudja, mi az az anapesztus, sőt sokkal bonyolultabb görög verslábak sorát is elő tudja állítani anyanyelvén, ha az erre alkalmas, tíz- meg tízezer sornyi verset tud fordítani, ha kell, antik és modern költőtársaitól stb. stb. Mondjuk, ért annyira a vers nyelvéhez, mint műbútorasztalos a fához. De hogy az „érzelem” szó alkalmazható-e mindezek mellé kísérőül, az bizony megfontolandó. Már maga a szó is tabu, már régóta használhatatlan; semmitől sem félünk jobban, mint az érzelem karikatúrájától, az érzelmeskedéstől. A 20. századi világköltészet, az avantgárd és az azóta új meg új hullámokban felelevenedő avantgárdok, divatok, iskolák nemcsak az értelem ellen támadtak, megkérdőjelezve a líra racionális rétegét, hanem kevésbé látványos módon az érzelem ellen is, a líra legsajátabb karakterisztikuma ellen, amelynek döntő mivolta az alanyi költészetben a 19. század végéig ősidők óta kétségbe nem vonatott. De bizony kétségbe vonatik ma. Már idestova 80-100 éve annak, hogy szavainkat semmitől sem féltjük jobban, mint a pátosztól. Nem mintha nem szivárogna vissza különféle címeken és álarcokban az emóció a versbe: magánérzelem helyett kollektív érzelem, manifeszt érzelem helyett rejtett érzelem, „szép” érzelem helyett „csúnya” és „igaz” érzelem, egybefüggő érzelmi ívek helyett töredékek, utalások, víziók; pátosz helyett irónia stb. stb. A legkülönfélébb költői iskolák a világ bármely részén adnak némi helyet vagy lehetőséget az emócióra; valahogy úgy, ahogyan az iskolamester elnézi a kisebb rakoncátlankodást vagy illetlenséget. Illetlenné vált az érzés a versben, ahogyan korunk nagy devalvációinak folyamatában az érzés ténye, fogalma, megnevezési módja általában is devalválódott. Mélységes okai vannak annak az antiemocionális antilírának, amelyet mi, 20. századi költők űzünk, s ezek az okok messze túlmutatnak a líra területén.

És mégis: nem félek a költőt az emóciók szakemberének nevezni. A líra birodalmát mindennek ellenére hasonlatosnak tartom például az antilopok elterjedési területéhez a Földön. Messze elkóborolhat egy egyed vagy egy-egy antilopcsapat eredeti élőhelyétől, de ahol statisztikailag legsűrűbben élnek, az a hazájuk. A líra hazája az emóció.

(Azt mondtam: nem félek hódolni az emóciónak? Dehogyisnem félek. Nagyon félek, vacog a fogam a riadalomtól, hogy félreértenek. Nem arra az emócióra gondolok, hanem erre, nem a kételytelenre, hanem a vitatottra, nem az előttire, hanem az utánira. Dezillúzió utáni érzéscsomagokra, jellegzetes 20. századiakra, ahogyan verseinkben megjelennek, mert mégiscsak – malgré tout – meg kell jelenniük. Amellett nagyon valószínű, hogy egyáltalán nem is érzelemre gondolok. Azt, amire gondolok, a „dezillúzió” szó tartalmilag színezi csupán, de a kétely magva nem ebben a korhoz kötött színárnyalatban van, hanem magában a fogalomban. Ha azt a létfeszültséget, amiből a vers létrejön, s amit hordoznia kell, érzésnek nevezzük, akkor ám legyen érzés, akkor akár meg is tarthatjuk az ősi „emocionális” jelzőt a líra jellemzőjeként.)

Még szerencse, hogy az ilyen módon megvédett vagy bizonytalan tollal körülrajzolt „érzelem”-fogalomnak több rétege van. Ez levegősebbé teszi a dolgot. Igen, kétségkívül hiszek benne, hogy érzelmeinknek legalább két rétegük van, ismert és nem ismert, lakott és meghódítandó tartományok. A 20. századi költészet egyik legfontosabb tendenciájának tartom – amely oly sok költői iskolában megnyilvánul – azt a szándékot, amely a (bármifajta) névtelenek háziasítására irányul. Ha helyesen értem saját törekvéseimet, nekem a mai és a mindenkori költészetben az az ismeretelméleti hadjárat a leglényegesebb, amelyet saját ismeretlenjeink birodalmába vezetünk, emberi tudatunk szélesítésére. Ahogy a késői Rilke fogalmazza: „Határainkon megvetjük a lábunk, – S a Névtelent magunkhoz tépjük át.” Nem mintha lebecsülném ismert, többé-kevésbé kezünkben tartott tudattartalmaink fontosságát. Csak némileg keveslem őket. Századunk, ez a gyötrelmesen bonyolult század, többek között arra is megtanított minket, hogy legfontosabb, életünket eldöntő dolgainknak egy jó része érzékeinkkel fel nem fogható tartományokban történik, atomok és napkitörések, nukleinsavak és ózonpajzsok között. Mérhetetlenül megnőtt annak a jelentősége, amit létünk antropomorf síkján nem tudunk, és ez éppúgy vonatkozik a tudományos világismeretre, mint a művészetek által (is) szerezhető önismeretre. Kettőjük – világismeret és önismeret – közös parancsa rendeli ki a költészetet nehéz, századunkra jellemző kutatóútjaira, a névtelenek országába.

De azért nem tévesztem össze a lírát az ismeretelmélettel. Megismerésen természetesen érzelmi megismerést értek, feszültséget, megrázkódtatást, ráébredést, ha szerencsénk van, akkor katarzist – mindazt, amit művészetek nyújtani tudnak. S ha ezt nem tudják nyújtani, semmiféle indoklás, ideológia meg nem menti őket.

Azt a név nélküli erőközpontot, ami a vers lényege, sokféle úton-módon lehet megközelíteni. Más módot ajánl erre a célra a szürrealizmus, mást a látomásos líra, mást Rimbaud és mást Eliot, mást a hosszú soros, hangerősítős evokációk, mint a minimumra csökkentett versi jelzés. A magam részéről a tárgyak útmutatását szeretem követni. Úgy gondolom, a tárgyakban „hír” van, sunt existentiae rerum; ha egy tárgynak a létét, amely megérintett minket, megpróbáljuk úgy, amint van, belezárni a versbe, akkor – talán – belezárhatjuk egy egész Ding an sich-világ csücskét is. És hogy honnan veszi ehhez a tárgyait a költő? Akárhonnan. Például a Kékgolyó utcából.

A Kékgolyó utca rendkívüli utca. Házak vannak benne. Kisebbek is, nagyobbak is. Amíg benne laktam, meg voltam győződve róla, hogy hatalmas erők metszéspontjában terül el. Lehet, hogy ebben tévedtem. Lehet, hogy nem tévedtem. Amennyiben az utóbbi eset a helytálló, akkor bizonyítottnak kell tekintenünk, hogy a világ minden (Kékgolyó) utcája hatalmas erők metszéspontjában terül el. Elmondhatom, hogy valóban bámulatos dolgokat találtam, tapasztaltam a világnak ezen a földrajzi pontján. Az utca egyik oldalán volt egy neonreklámos eszpresszó, a másik oldalán egy kovácsműhely. A műhely gazdája patkoló- és kocsikovács volt, talán az utolsó a városban (a világon), hozzá hozták patkolni az utolsó lovakat a városból (a világból). Ott vonultak a nehéz, szőke sörényű szódáslovak a modern, magas házak között, hogy beforduljanak egy 18. századi, mállatag kőkerítés kapuján egy 18. századi majorság udvarára, amely úgy ragadt meg itt a nagyváros építményei közt, mint fészek egy betonviharban. Öt kis földszintes ház, amint a nagy kőkerítéssel együtt körbefogja a saját, külön intimitását, közepén a kovácsműhely tüzével – ezt láttuk mi, körös-körül lakók a nagy házakban, felülről és kicsinyítve, mint egy Brueghel-képen. És láttuk ezenkívül a Vérmezőt, volt kivégzőhelyet, ma parkot, fölötte a Várral, hogy egy percre se feledkezzünk meg a mindenkori emberi történelem forgandóságáról. Csakhogy ez éppen a mi történelmünk volt, itt-lakóké, nehéz közép-európai történelem; igen, mi láttuk égni a Várat, láttuk a Vérmező tálját színültig tele háborús roncsokkal. És még, mennyi minden volt még; szólni kellene a kis pályaudvarról, amely egy macskaugrásnyira van, s ahonnét Velencébe lehet utazni sötét, esős hajnalokon; a platánfákról, a villamosokról, a felhőkről, a budai hegyekről a láthatáron.

Szóval: a Kékgolyó utcában sok minden volt található, és sok mindent láttam térben és időben, ha este hatkor megálltam a sarkon. Még a Kék Golyó is megtalálható volt itt, a hajdani kocsma címere egy új kocsma előtt. Gyakran nézegettem ezt a régi kocsmacímert, ha ugyan azt nézegettem. Mert az az igazság, hogy a kék golyó már több ízben elveszett. Aztán újra megtalálták, ha ugyan azt találták meg, és kirakták a kocsmabejárat fölé, mint egy középkori labdajáték jelvényét, ha ugyan annak a jelvénye. Mindenesetre szép kékre van pingálva, itt-ott arannyal. Ha az ember összehunyorított szemmel nézi, akár óceánszínűnek is tarthatja, itt-ott arany földrészekkel. Lehetségesnek tartom, hogy az elveszett és újra megtalált Kék Golyónak ez a helyes megtekintési módja.

Ha tehát az ember a világ egészéből fölvesz egy kavicsot, egy falevelet, egy eldobott T-dugót, környezete fontos vagy nem fontos részletét, megtörténhet, hogy ez a valami mikroadóvá válik a kezében, amely váratlan műsort sugároz. Sugározza a világot, amit ismerünk, és azt is belőle, amit nem ismerünk, ami az ismeret mögött van. Ez utóbbi sávot rosszul értjük, vagy nem értjük, nehezen is halljuk meg, mint rádiócsillagokat a földi rádiózás zajában. De a költészetben mégiscsak erről van szó, első- vagy utolsósorban erről; a verset nem merítik ki tartalmi vagy formai jellemzői. Marad benne valami, amitől verssé lesz, s amit – úgy gondolom – pszichikai létünk nem ismert tartományaiból tép ki magának. A vers sugárzóképességét ismert anyagai nem indokolják.

Ezért olyan érdekes vizsgálati anyag a vers. Ahogyan érdekes volt a szurokérc a Curie házaspár előtt, mert a szurokérc sugárzóképességét ismert anyagai nem indokolták. Nem hiszem ugyan, hogy a vers ismeretlen hatóanyagát akár a legalaposabb tudományos munkával el lehetne különíteni, mint a rádiumot, de bizonyos eredménynek tekinthetjük annak tudatosítását, amit nem tudunk. A 20. századi vers hatalmas változásai, kísérletei, gondolom, erre is irányulnak, nemcsak korunk felkutatására, hanem saját milyenségének megismerésére is. A vers (a művészet) megismerése pedig önismeretünk egyik útja. Tud valamit a vers, amit mi, akik a verset csináljuk, nem tudunk. Talán nem több ez, mint a befejezettség hatása a készülővel szemben, a rendezettség hatása a rendezetlennel szemben, az időből kiemelt hatása az esetlegessel szemben; egy arány, egy ritmus, egy lelki alak (Gestalt), amelyek azonban képesek valami eddig ismeretlent közvetíteni.

Hozzám főképp a tárgyak közvetítik ezt az ismeretlent, azért igyekszem én a tárgyakat közvetíteni az olvasónak. Egy gejzírt, egy faágat, egy szobortöredéket, egy villamost, amelyek magukkal ránthatják a háborús élményeket (a háború: ez az én nemzedékem alapvető tapasztalata) vagy a természet élményét (a természettel való együttélés: ez a mai ember egyik fenyegetett nosztalgiája), esetleg egy egyiptomi fáraó mítoszát (a modern mítosz: életérzésünk egy modellje). Könnyű volna tehát azt állítanom magamról, hogy úgynevezett objektív lírikus vagyok, olyan értelemben is, hogy a tárgyak vonzanak, és olyan értelemben is, hogy a lírai hang bizonyos tárgyilagossága vonz. Ugyanakkor azt is mondhatnám, hogy az a szenvedélyes feszültség vonz, aminek ezek a tárgyak erőművei, amint éppen kiemelkednek a veszélyeztetettség közérzetéből, annak kifejezőiként vagy talán ellenpontjaiként. Mert végül is szeretem a tárgyaimat. A baljósokat is szeretem. Máskülönben hogyan is tudnám belerakni őket a versbe? A tárgyak erőtere vigasztaló.

Itt azonban megállok. El tudok jutni ebben a tűnődésben odáig, hogy a költészetet az emberi tudatosítás, az érzelmi megismerés egyik nagy lehetőségének tartom, hogy a Névtelenek tartományába vezetett költői hadjáratainkat égetően fontosnak tekintem, mintegy hozzájárulásnak a 20. századi ember lelki fennmaradásához. Eljutok odáig is, hogy a névtelenek megtalálásában nekem főképp a tárgyak segítenek, és hogy ezek a tárgyak – már csak ezért is – vonzók, mondhatnám, sugárzók a szememben, mint a fent említett rádiumos anyagok. De tovább nem jutok. Van egy határ a költői tudatosításban. Olyan ez, mint a vidéki zsákutca. Nem a városi zsákutca, hanem a faluvégi, amikor az aszfaltos út átmegy a kövesútba, a kövesút átmegy ösvénybe, aztán az ösvény egyszerűen véget ér. Nincs út tovább. De ha nincs is út tovább, a vidék tovább tart, bokrok vannak, ligetek, dombok, szántóföldek. Szép, tágas panoráma van előttünk, és ebbe az út nélküli panorámába a legkisebb mezei nyúl vagy a szöcske is átugorhat, csak mi, kétlábúak, állunk az út végén, és nem tudunk továbblépni. Tűnődésünk nem lép tovább, de a vers természetesen továbblép. Hiszen egyenesen specialitása az úttalan terep felderítése. Engedjük lépni a verset.