Tárgyaim

Nincsen nekem semmiféle tárgyam. Rengeteg tárgyam van. Ha jobban meggondolom, olyan bőségével rendelkezem a ritka, bár sajátos szépségeknek, hogy hirtelenében nem is tudom, hová kapjak, melyiket mutassam be először. Kénytelen leszek csoportosítani a műtárgyaknak ezt a tömegét és az egyes alosztályokban csak a nagyobb jelentőségűekre rámutatni.

Például kavicsaim vannak. Fölösleges is mondanom: egyik szebb, mint a másik. Mennyiségük változó, de a tény, hogy kavicsaim vannak, marad. Duna és Tisza, Erdély és Balaton, a földkerekség, valamint a Bertalan Lajos utca mind nekem adózik. Nem mintha gyűjteném a köveket. Csak úgy összejönnek. Az ember néz, ugye, használja a szemét, és olyan csodálatos darabokra tehet szert, amelyeket valóságos őrültség volna otthagyni. Így tehát található nem gyűjtött gyűjteményemben egyszerű, kerek folyami kavicstól szikladarabig, cseréptől kagylóig, csigahéjig mindenféle, kisebb-nagyobb kupacokban. A szódásüvegcserép egy időben nagyon vonzott, de mióta nincs olyan kék üveg, valahogy elfásultam iránta. Egyébként is be kell vallanom, hogy kőszedő szenvedélyemből hiányzik a mindent átfogó, átható alapgondolat, mondhatnám, a metafizikai vagy tudományos mag, a magasabb vezetőeszme. Van úgy, hogy puszta, meddő esztéticizmusból szedek föl egy követ, máskor a nevezetes hely vagy alkalom indít rá, néha a kő sajátos belbecse. De fölszedem. Nincs rá mód, hogy föl ne szedjem. Különben: ki nem szed követ? Van olyan? Nehéz elhinnem. És fájdalommal tölt el az a pillanat, amikor kincseimből ki kell dobnom időnként egy-két kilóra valót. De hát lássuk a medvét.

Fölemelek egy szép, élénkzöld követ. Könnyebb, mint az ember gondolná, és közelről nézve lyukacsos is meg kristályos is. Ezt egy gejzír mellől törték le Izlandban. Ajándékba kaptam. Mert – szégyen ide, szégyen oda – szívesen veszem az effajta ajándékot, egyetlen óhajom, hogy a kő minél kisebb legyen. Erre a megalkuvásra körülményeim kényszerítenek. Lakásom alkalmatlan arra, hogy sziklaszálakat vagy görgetegeket helyezzek el benne, bármekkora örömmel tenném. – A gejzírkő mellé kaptam egy fehér bolyhos bogáncsfélét is; ezt odaát (Izlandon) kanócnak használják olajmécsesbe. Ültek, ültek a vikingek sziklába vájt kunyhójukban, gejzírkő padon, és sötét-nagy ábrándjaikat bámulták bele a szöszös virág kisded kanóclángjába, míg odakünn – odakünn süvöltött az északi szél, fehér tarajosra korbácsolva a fekete óceánt, és a gejzírek, a nagy-nagy gejzírek, ezek a forró, fehér kísértetek ide-oda hajlongtak a szélben, óriás gőzruháikat lobogtatva, mint egy fehér alvilág kiszabadult gőzzászlóit. Ó, Vörös Erik, Leif Eriksson, Scott kapitány! (Ez utóbbi hely- és időtévesztés miatt törlendő.)

Aztán itt van ez a vízicsikó, szomszédjával, egy csigahéjjal; csigavonaluk szépen összerímel. Ez már csakugyan szép, ezt már senki sem tagadhatja. Igaz, van a vízicsikóban valami képtelen. A vízicsikó ugyanis nem állat. Vagy ha igen, akkor az „ilyen állat nincs” kategóriájába tartozó állat. Gyönyörű, fura formácskájával még így, megkövesedett állapotában is megnevettet szegényke, abszurd geológiai humoreszk.

Válogassunk ki most lassan, élvezettel néhány délszakibb követ. Itt látható mediterrán kagylókkal együtt két márványdarabka. En-kezemmel kotortam ki őket Rómában, a Testaccio oldalából. A Testaccio másod-harmadrangú római nevezetesség. Hogy is lehetne nagyobb rangú Rómában. Semmi különös. Csak éppen ókori amforacserepekből keletkezett hegy a protestáns temető mellett (sok-sok angol, germán sírkő, oldalt Keatsé térdig érő perjefűben, ezek nem a hódítók, ezek északi délmániások, csupa anglikán, lutheránus, kálvinista, istenem, mit is lehet tenni az ilyenekért, szívességből eltemetettek, vendég-halottak), de a temető fölé magasodó hegyhát nyugodtan mérkőzhet a híres hét halommal, óriási, antik szemétdomb. Lehajolsz, és fölszedsz egy krétai korsófület. Lehajolsz, és fölszedsz egy márványmorzsát. A lyukas biciklipumpát mellőzöd. Lehajoltam, és… nem tudtam többet szedni. Tudniillik egy öszvér volt ott. Jókora öszvér, látszott, hogy lóanyától származik. Legelt. Nyugodt, bölcselői öszvérarcával ráhajolt a poros, szúrós Testaccio-fűre, rágta, nyelte. De valahányszor én hajoltam le kotrási célból, felém fordította sovány nyakát, és lassú, hosszú pillás tekintetét jelentősen rám vetette. Ez valahogy kínos volt. Elvégre én is északi vagyok, és… szóval az öszvér feszélyezett. Maradtam a két márványmorzsánál.

Most egy üres ceruzabéltartó következik, maga is ceruzát formáz. Amennyire képes vagyok megállapítani, hazai iparunk remeke. Azt mondtam, üres? Dehogy üres. Tele van igazi, de igazából igazi szaharai homokkal. Az egyik piramis alján lapátolták bele. Mihelyt módomban volt néhány homokszemet tenyerembe tölteni a drága anyagból, azonnal felismertem, hogy a Krisztus előtt való 14. századból ered, bizonyos Ekhnáton fáraó idejéből. Ezt a fáraót kedvelem. Mondhatnám: gyöngéd szálak fűznek hozzá. És lám, nemhiába írtam róla egy csomó verset, nemhiába tapogattam meg furcsa kőlábát egyszer egy szobortalapzaton, most viszonozta is üdvözleteimet, homokceruzával firkantva a levegőbe aláírását. Oly bensőségesen tette ezt, hogy nem is vettem észre azt az ezernégyszáz esztendőt, amennyivel megint mélyebbre szaladtam az időben, a latin-görög kövektől az egyiptomi homokig.

De ez semmi. Ó, semmi! Háromezer év ide-oda, mit számít. Köveim között látható három őskagyló. A legnagyobb, az a széles, domború, amelyik egy kisebb előhegységre emlékeztet, az… (most közelebb húzódom az olvasóhoz, hogy halkabban mondhassam) szóval az az őskagyló negyven… millió… éves. Ha jól emlékszem, akkor haltak ki a sárkánygyíkok. Még szerencse, hogy ha homályosan is, de emlékszem rájuk. A hétfejű sárkányokra, a lángot lehelőkre. Azonosak. A saurusok végül is gyermekkori ismerőseink. Mert ha, tegyük fel, nem negyvenmillió évről volna szó, hanem egymilliárdról, akkor… de hagyjuk ezt. Ami sok, az sok. Bőségesen elég nekem, hogy negyvenmillió esztendővel élek egy szobában. Gyönyörű kavicsaim jóvoltából.

Van kirakodófalam is. Használhatatlan falrészletek, könyvespolcoldalak kiválóan alkalmasak e célra. Ide rajzszögezem ki, ami éppen adódik. Újságkép, levelezőlap, reprodukció – megnézem őket félrehajtott fejjel, haránt, és már látom is, látnoki tekintettel, hogy milyen remek volna ez rajzszögön lógva, lent, baloldalt. Ezt a kitűzős, kiakasztós szokást egyébként a mai tizenévesektől örököltem. Nem mintha nem csináltam volna egész életemben, de mióta látom, hogyan tűzködik ők tele falaikat, kuckóikat ellenállhatatlan bolondságaikkal – valahogy öntudatosabban csinálom. Ha megunom a garnitúrát, leszedem. Mint aki évszak, hangulat, röpke szeszély szerint bútorzatot cserél, lakást, várost, földrészt. A kirakodófal segítségével aránylag könnyen elutazom Melanéziába. Részt veszek egy nem túl jelentős provence-i tassista kiállításon. Hiszen van itt mindenre mód, van itt minden kirakva és nem kirakva, fiókban, polc alatt, itt van Imperiál, a dicső magyar versenyló, van álutcatábla, antik villamosjegy, és van egy jelentékenynek nevezhető bőr cipőpertli. Ez fontos. Ez a cipőpertli. Attól a lábatlan, első világháborús hadirokkanttól vettem a Múzeum körúton, Pest nevezetességétől, akit harmincöt éve ismerek. Ő a nagyváros kisvárosiassága, az otthonosság, a biztos pont, amely körül a csillagóra jár, az utolsó pertliárus. A cipőfűző tőle való. És ha meggondolom, mi minden lógott már ezen a bőrpertlin, Buda középkori látképe, Ugocsa megye állatvilága, fenyőtoboz, marokkói papucs, cintányér – akkor be kell látnom, hogy a kirakodófal átrendezései bőrpertli nélkül nem csupán fizikai, hanem lélektani nehézségekbe is ütköznek.

Mert van, ami cserélhetetlen. Babits például. Egyáltalán az íróképmások. Lehet őket idébb-odébb rakni, de azért maradnak.

A kirakodófal jelenlegi látványosságai közül felhívom a figyelmet egy chartres-i üvegablakra, Petőfi-arcképekre (hála és köszönet a Corvina Könyvkiadónak ezért a szép újévi üdvözletért, nem veszett kárba), egy röpke oldalra a Képes Krónikából, Mihály arkangyalra. Az aradi vértanúk képe legújabb szerzeményem. Néhány hete ollóztam egy képeslapból. Legújabb? Egyik legrégibb. Már gyerekkorom albumaiban is így sorakoztak egymás mellett. Arcmásukat családi fényképnek tekintem.

És most vegyünk nagy lélegzetet. Jön a földgömb, és jön a csillagtérkép. A földgömb fatalpon áll, forgatható, vannak rajta földrészek, valamint óceánok. Olyan gömbölyű. Régóta élek együtt a földgömbbel. Bár őszintén szólva, az egy másik földgömb volt, amelyikkel régóta együttéltem. Igaz, a mostani is hasonlít az előbbire. Akár így, akár úgy, a földgömb akkor tett szert igazi jelentőségére, akkor nyerte el voltaképpeni helyét, súlyát, milyenségét, amikor sikerült végre megszereznem mellé a csillagtérképet is. Ez nem volt könnyű. Szaladgáltam fűhőz-fához, kerestem itt meg ott, sehol sem volt található. Már hosszú-hosszú ideje küzdöttem a sorssal a csillagtérképért, mert egyre világosabban éreztem, hogy nem élhetek nélküle, amikor végre egy amatőr csillagász megsúgta – legyen szép az élete, mint a Cirrus-köd a Hattyú csillagképben –, hogy most, ebben a szent percben kapható a térképboltban. Vágtattam a térképboltba. Megvettem. Gyönyörű. Nagy, fényes, sötétkék. Talán túlságosan is nagy. Mintha egy kissé eltúlzottak volnának a méretei. Én olyan csinos, aranyos kis világegyetemre gondoltam, olyan dekoratívra, amelyik jól hat a könyvespolc szélén, amelyikhez nem kell létrára állni. És most úgy fordult a dolog, hogy két hatalmas, sötétkék lepedő lóg bele az életembe, nappal és éjjel, ébren és alva, villognak az F, G, M típusú napok, mint a színes üveggombostűfejek, cúgban pedig hullámzik az egész Galaktika.

Hullámzik, jelen van. Déli égbolt, északi égbolt. Milyen nagy. Milyen sötétkék. Milyen fekete. A mindennapra kirendelt néhány száz fényévet kénytelen vagyok újra meg újra megtekinteni. Mi következik ebből? Talán csak egy szerény áruellátási tanulság: aki igazán óhajtja az univerzumot, meg is kapja.

Tárgyaimnak ezt a csoportját csak mintegy félve, vonakodva említem. A szőttest, a hímzést. Jó az olykor, ha egy-egy szellemi hullám egybeesik hajlamainkkal, máskor meg rossz. Néha úgy csap bele a divat az ember régi mániájába, mint a villám. Idegesen kapkodja a fejét az ember, és magához karolva régi vackait, igyekszik elrejteni őket. Hiszen voltaképpen jó az, hogy ma mindenki népi holmit gyűjt, rokkát, tükröt, járomszeget, hiszen én is úgy tanultam meg másoktól, hozzáértőktől meg régi-régi öregasszonyoktól, hogy mi a különbség a kendervászon, a lenvászon és a kócvászon között (mert olyan is van, Isten bocsássa meg). Mégis mindig bágyasztó látvány az az elnyúlt pillanat, amikor egy szenvedély lassan, szinte észrevétlenül, üzletté válik.

De mit számít. Mit számít mindez az én kis szarvasos kályhacsempémhez, néhány darab, itt-ott rongyosodó erdélyi szőttesemhez képest. Megfogom. Megemelem. És érzem azt a jellegzetes súlyát. Ez gyapjúszőttes, ezt szeretem legjobban. Ez székely, az kalotaszegi. Kalotaszentkirályon volt egy kuglipálya is. A Kalota hídján pedig egy bivaly vonult át, nagy, hindu fejét lógatva a negatív folyó fölött, mert a Kalota időnként nincs is, néhány kis ér mindössze a kavicstengerben, csak hatalmas medre, csak a híd hossza utal mintegy idézőjelben, a levegőbe rajzolva, arra a sodrásra, amit voltaképpen a Kalota jelent. Mint ennek a fonalnak a sodrása, kanyargása az ingvállhímzésen, meg-megtorlódva, fokozhatatlan tömörséggel. Sajnos nemcsak nekem, a molynak is tetszik.

(Tessék. Itt vannak a tárgyak. El lehet kezdeni a fényképezést.)

Mindezeken kívül garantáltan Böszörményi úti port is tudok mutatni az ablakközben, és eredeti, hamisítatlan, Corvin áruházi tréningruhát. (De úgy látszik, az a fényképészfiúnak nem kell.)