Kedves Ágneske,

visszaélve eddigi szíves ügybuzgalmával, további szívességeket kell kérnem. Úgy volt, hogy egynapi szabadságot kapok, és magam elintézhetem ezeket a dolgokat, de nem sikerült a szabadságot megkapnom, és most Magában van minden bizalmam. A köv. versek eredeti szövegére lenne szükségem:

Lafordue: L’hiver qui vient

Poe: Ulalume

Ez eddig nem nehéz, ezt könnyen megtalálja az Egyetemi Könyvtárban. Na de most jön a nehéz: keresse meg a köv. versek eredetijét, melyeket én csak Kosztolányi fordításában ismerek:

V. Hugo: Az éj, az éj, az éj (bent van az Illyés-féle antológiában is)

Carducci: Ritornel

(Így hangzik:

– ez az egész.)

Kedves Ágneske, és mindez ráadásul elég hamar kellene nekem. Ha szép kis írásával leírja a verseket, azt hiszem, nem is kell legépelni, csak arra kérném, hogy a papirosnak csak az egyik oldalára írjon.

Amennyiben valami nehézség merül fel, hívjon fel telefonon; talán péntek este is otthon vagyok, de szombat délután minden valószínűség szerint, továbbá vasárnap délelőtt.

Egyébként úgy hírlik, és nagyon bízom benne, hogy rövidesen leszerelnek bennünket.

Ágneske, tudom, hogy nagy és unalmas feladatot rovok Magára, röstellem is, de mit csináljak… Elnézését kérem és

Budapest, 1943. X. 6.

kezét csókolom

Szerb Antal

Kedves Ágnes,

képzelje: e percben megtaláltam Az éjt, az éjt, az éjt – saját könyveim közt a La Légende des Siècles II. kötetében, a Ténèbres c. sorozatban, mit szól?

Bp. 943. X. 24.

kezét csókolom

Szerb Antal

Édes Ágnes lelkem, nagyon örültem a lapotoknak, csak az a baj, hogy elkerülünk, ha mégis úgy döntöttetek, egymástól. Olyan leszek, mint a szőlőtőke szüret után, ami vékonyságomat illeti, bizonyosan. – Most, hogy hirtelen kész vegyész lettem, senki sem veszi észre, ez most nem „cikk”. Minden munka áll, talán azért az Orsz. Kémiában felvesznek, de itthon nem akarják, hogy állásba menjek, mert akkor ki lesz a Mädchen für alles. Roppant sok az adminisztráció is, légóügyekben nagyobb szerepet töltünk be, és mindent nekem kell intézni. Ágnesem, a rossz híreimet, mik bőven vannak, nem részletezem, mert ez nem a ti hangulatotoknak való. Pesten pocsok az élet, de különösen a hitsorsosoknak. – Rohanok most fogat húzatni (míg van miből), csókollak igaz szeretettel

1944. IV. 26.

Panni

Budapest, 1944. május 12.

Kedves Ágnes,

(az egyszerűség kedvéért, s cserébe kérem Maga is hagyja el a szigorú megszólítást, amitől mindjárt fogorvosnak érzem magam) ez aztán a meglepetés! Amíg én azon iparkodtam, hogy az Irodalommal boronáljam össze, ezzel az öreg Rouéval, Maga az Életet választotta és a fiatalságot; igazán női megoldása a Dichtung und Wahrheitnek! Gratulálok. Közben persze az irodalom sem maradt el; hiszen az ura is tollforgató, és Szabó Zoliéknál emlékszem, mennyire imponált óriási verstudásával. S remélem, Maga is kitart világot felforgató szándékánál!

S még házasságuk is milyen „irodalmi”; hadrakelt sereggel nászútra menni, ilyet csak múltszázadi regényekben olvastam. Többen is vannak ott feleségek? s hogy élnek? Írjon róla, ha ugyan ez nem „hadititok”…

S az az igazán jó a nőkben, hogy egy hangsúlyban, egy árnyalatban önmagukat adhatják, nem kell magyarázkodniok, mint a férfiaknak, sőt Isten ments, hogy magyarázók és pedánsak legyenek. (Mint például én most.) Persze a legtöbbször férfi ábrázolja őket ilyennek, s nem önmaguk. Kell nőiesebb gesztus, mint ezekben az elioti sorokban (A lánytól most távozott a kedvese):

(A vers maga is úgy zenél, mint egy céltalanul forgó lemez.) Ismeri Eliotot? Talán Rilke és Verlaine mellett, sőt azok ellenére is szeretné.

Küldje el az írásait minél előbb; igazán kíváncsi vagyok reájuk. S írjon, ahogy a fentiekben megegyeztünk (vagy nem?): Magáról.

Az urát üdvözli s Magának kezét csókolja híve

Halász Gábor

…Férjhez meneteledhez sok szerencsét kívánunk. Úgy én, – mint gyermekeim mindegyike – lelkünk mélyéből óhajtjuk, légy megelégedett, nagyon nagyon boldog. Hallgassa meg a jó Isten a békéért könyörgő imádságainkat, s akkor – úgy hiszem – a Te, a Ti boldogságotok is megkétszereződik.

Szatmárnémeti, 1944. V. 5.

Xandrin néni

…megvallom, mégiscsak meglepetés volt számomra a házassági híradás. Tudod, olyan más világban élünk ma már, és főleg talán mi, hogy nem is jut gondolataink között arra hely, hogy új dolgok kezdetében, otthonok építésében hinni tudjunk… Elvetélt, torz, gyűlölködő, Isten igazságos haragját joggal kihívó korban élünk, és nagyon sok jót kell cselekedni, hogy ezzel a mi magunk lelki nyugalmát csak valamennyire is megnyerhessük – a többi, az irgalom és a kegyelem aztán Isten dolga. Emberileg bizony kilátástalan a Ti próbálkozástok, nemcsak azért, mert az ellenség ágyúinak dörgése csöndes éjtszakán felhallatszik az Ünőkőre, Reményik nagy barátjához, hanem azért is, mert ugyanakkor, amikor kívülről a világ hatalmas erői végső roppantásra készülnek, belül pedig irtózatos vér- és könnyáradattal, igazságtalanul ártatlanok halálra kínzásával hívja ki maga ellen Isten ítéletét, játssza el a magyarság és humanizmus nagy örökségkettősét egy őrült, gyáva, vérszomjas minoritás. – Mi, akik tudjuk, hogy igenis van kollektív felelősség, és hogy az Úr megbünteti az atyák vétkét a fiakban harmadíziglen, bízunk az ígéretben, mely szerint a megbocsátásnak mégis nagyobb a hatalma, a szeretetnek nagyobb az ereje, mint a vak gyűlölködésnek…

Szamosújvár, 1944. május 1.

Igaz szeretettel

Miklós

Kedves Ágneske,

hogy van? Emlékszik-e még rám? Mi most nem-igen tudunk elmozdulni hazulról, Klári a gyermeket őrzi, én meg Klárit, de nagyon-nagyon kedves lenne, ha eljönne hozzánk, kies remetelakunkba, amelyet egyelőre még lakunk. Akármikor; a nappal és az éjszaka minden órájában itthon talál, de mégis inkább a nappal óráit ajánlanám, illedelem szempontjából is, meg légiveszedelem miatt is.

Kérésemet mindazonáltal ne fogja fel keserű kötelességnek.

Budapest, 1944. IV. 18.

Kezét csókolja híve

Szerb Antal

…Hogy tárgyilagos legyek: becsaptál: most két fogkefém is van otthon, s itt egy sem. Kérlek, hogy az egyiket feltétlen hozd magaddal… Máskülönben jól utaztam, a vonat nem is késett, Nagykanizsán vacsorázni is tudtam, s itt rendben van minden… A posta undorító rapszodikusan érkezik. Így alig merek bizakodni abban, hogy ezt a lapot idejében megkapod. Az íróasztalomon levő gratuláló iratokat, valamint az ott levő napszemüveget is hozd még magaddal s ami a legfontosabb, írógép-papírt… Gondolkozom azon, hogy ne vitázzak-e Örleyvel, mert írásban sokkal tisztábbá lehet tenni a gondolatokat. Persze várni foglak vasárnap és hétfőn is, de várlak, ha kell, kedden, sőt szerdán. A biciklit Piri adja fel címünkre.

Csókollak: Balázs

…E percben kaptam leveledet, a vonatról, azt hiszem Arlát és még egy honvéd hozta. Tisztára Anyunak köszönhető, hogy sikerült a tranzakció, mert az ő tippje volt, hogy menjünk ki a vonathoz, hátha megjössz. Így. Holnap megyek tehát s kedden este nálad leszek. Csak kedden várj, ne fáraszd magad hiába. Ügyeidet igyekszem elintézni. Örley címe: Molnár utca 30. Hívjuk meg. Írjunk együtt neki. Mit szólsz hozzá? A keddi viszontlátásig csókollak: Ágnes

Ágnesem, édes, vagy két-három hete semmit sem tudok rólad… Ez az utolsó pár hét valóban felejthetetlen lesz egy életen át. Nem túlzás s nagyzolás, ha azt írom, 15–20 évet öregedtem. Sok-sok tragédiát ilyen közelről látni s átélni nagyon nyomasztó. Csabai rokonságomból hat személy megy a biztos halálba. Gondolj rám, hiszen oly rettentő egyedül vagyok, fiatalság és öröm nélkül… Vannak percek, mikor azt hiszem, megpattanok vagy elájulok. Borbáláékról nem tudok semmit, hogy hová kerültek.

…A vasárnapi bombázás igen komoly méretű volt. Hétfőn végig is kutyagoltam az Andrássy sugárúton többek között. A Hitler tértől a Hősökig egyetlen rendesen kinéző ház sincsen. A mellékutcákban pedig rengeteg ház pusztult el teljesen, csak a Bajnok utcában öt ház. A Műcsarnoknak a nagy aulája teljesen. Vajdahunyad is megsérült… De erősen bombázták, és főleg hatásosan, a külső Váci utat is. Én éppen a Dunára készültem, s szerencsémre bent rekedtem a Horthy Miklós úton… Jaj, Ágnesem, rettenetesen pocsék az élet. Nem is annyira az élet, mint egy ilyen fiatalság. Írjál gyakrabban és kimerítőbben az életetekről. Ha csak egy lapot is, de tudjam, hogy élsz, s még lesz valaki jóbarát a jövőben … Borbáláékhoz is felrohantam egyszer titokban, megtudni új címüket. Az új címre írtam, de eddig már van vagy tíz napja, még semmi hírt sem kaptam tőlük. Borbálával kapcsolatban azt hallottam, hogy az ilyen esetek már régen nincsenek Magyarországon. Jaj, csak viszont lássuk még egymást. Ezért is nagyon örülök, hogy most legalább meglátogattuk, s ha ne adj’ Isten úgy történik, az ismeretlen Borbálából is marad nekünk valami. Nem is jó ilyesmire gondolni, de lehet-e vajon másra. …Nagyon késő van, nagyon álmos vagyok, nagyon sokszor csókollak:

Budapest, 1944. VII. 5.

Panni

Egy tábori lap:

Kedves Balázskám, kies Lengyelhon, fenyők, faházak; „harapni friss a levegő”. Sajnos bridgepartit eddig még nem tudtunk összehozni, így passzianszot rakok ki. Piri megírta, hogy vitorlázni voltatok. Fájó irigység fogott el, mert itt legfeljebb ha hegyet mászni lehet. Máskülönben semmi újság. Jancsi kopasz fejét simogatja, Kossa sisakkal a fején mászkál egész nap, én meg célbalövök. – Ölel barátod:

Ellenőrizve, 1944. VI. 17.

Dezső

Budapest, 1944. július 5.

Kedves Ágnes,

levelét teljes egy hónapi késedelemmel vettem kézhez, miután Jászberényt, Monort megjártam munkaszolgálatos minőségben, és most Pesten gyarapítom a Lehel utcai katonai raktárt. (Egy mondatba így, remélem, belesűrítettem életrajzom legutóbbi fejezetét…)

Bármilyen önzőn hangzik, örülök, hogy most kaptam meg levelét; ebbe a „férfias” világba úgy repült be, mint az ewig weibliche üzenete, az elfelejtett magánéleté. Irodalom, női finomságok, a szonettben szerelem – Herz was wünschst du noch mehr?

(Ez utóbbi sorokat már 7-én légiriadó közben írom, egy városligeti híd alatt, ahol, mint a francia filmeken, meghúzódtunk. S most térjünk vissza az irodalomra.)

(Az ujjlenyomatokat bocsássa meg. Ez is a valóság, a munkánk jegye.)

Örülök, hogy kiváló levelezői sorába én is beléphettem; iparkodom majd jól megfelelni feladatomnak. Előadásaim tárgya irodalom és élet kapcsolata lesz, jó? Példáim az angol költők és Maga. Ahogy már levelein keresztül ismerkedni tudok egyéniségével…

(Szerb Tóni is itt van. S itt van még Sárközi Gyuri – irodalmi triumvirátus.)

Különben attól nem féltem, hogy nőiessége és ambíciói keresztezni fogják egymást. Miért ne lehetne az ambíciója, mindazt, amit érzékenységének, idegzetének és a kicsit óvatos, kicsit fölényes női okosságának köszönhet, hasznosítani az irodalomban is? Verseiről első benyomásom valami fanyar íz volt; s most, hogy levelét olvasom, látom, hogy csakugyan az egyéniségéből mentett át valamit a költészetbe…

(Jó itt a ligetben, a félórára lopott szabadságban; töményített sűrű szabadság ez, mert hosszú rabság előzte meg. Élni, úgy látszik, mégis jó dolog.)

A disszertációját eddig még nem olvastam. Este alig van időnk evésre és tisztálkodásra; Shakespearem is pihen, amit nagyképűen, de mégis szenvedéllyel magammal hoztam. Sorokat időnként kikapok belőle, múltkor is ezt az aktuális Macbeth-mondatot: „Present fears are less, than horrible imaginings.”

Falusi élete mindent egybevetve nagyon kedves lehetett. Tulajdonképpen még most is ott van, s csak látogatóba jár Pestre? Vagy visszajöttek?

(A gépek sehogy sem akarnak jönni; zúgásuk helyett csak a békák kuruttyolnak a Városligeti-tóban. Majdnem falun érzem magam én is.)

Kedves Ágnes, hírt adhatna magáról ide is. Címem: Hungária út 140. Polgári leányiskola, 701/304 munkásszázad. A leveleket természetesen cenzúrázzák. Iparkodom majd békebeli színvonalon maradni, nehogy csalódjon bennem, bár ez az élet erősen hülyít. Kezét csókolja

Gábor

Kedves Lányom, ma reggel 8^h-kor a C épület hirdetőtábláján még nincs kiírás. A portás szerint még e héten lesz, ergo szombaton is megnézem. – Naponta de. kétszer is van (már vagy tíz napja) riasztás, az ember alig tudja, sőt nem is tudja elvégezni dolgait. – Tegnap a házban összeírták a különbejáratú szobákat. Az Éva szobáját is. – Mindkettőtöket sokszor ölelünk,

édesapádék

Édes fiam, aggódva olvastam Ágnes leveléből, hogy állandóan rosszul érzed magad, és nagyon lefogytál. Mindaz, amit rosszullétedről írsz: a gyakori hányinger, az undor az ételtől, időnkénti hidegrázás és fájdalmak a gyomor mellett a jobb oldalon, azt az impressziót keltik – és orvossal is beszéltem róla –, hogy epezavarod lehet, ami megfelelő kezelés nélkül igen súlyossá válhatik. Rendkívül aggódom miattad, édes Fiam. Tudom, hogy a jelenlegi körülmények között, mindenáron helyt akarsz állni, ismerem kötelességtudásodat és kitartásod – de mégis arra kérlek, hogy kövess el mindent, hogy felengedjenek kivizsgálás végett. Hiszen erre a célra egy-két hét elég, és ha itt rendbe hoznak, megint bevonulhatsz és akkor jobban eleget tehetsz kötelességednek. Már akkor, mikor együtt voltunk, gyanús volt nekem sárgászöld arcszíned… Mindannyiunk nevében ezerszer ölel

Anyu

Hivatalos úton voltam Batyiban. Az átszállási várakozást használom ki, hogy neked írjak… A hivatalban a beosztásom a régi. Csak a munka sokszorozódott meg. A vállalat 1200 embert vett fel. Tudod, mi melót jelent ez, amíg a fiókok közt szét nincs osztva. Sok régi központi ember is szét lett szórva, alig maradunk negyvenen régiek. Összes jó haverom megy, a vezér nem ismer pardont, teljesen meg van vadulva. Én különben itt szándékozom hagyni a céget és nyugalomba vonulni, legkésőbb ősszel. De az is lehet, hogy átlépek valamelyik konkurrens vállalathoz. Már most csábítottak, de még nem volt értelme – már nagyon rám férne a nyugdíj. Förtelmesen unom… pokolian unom ezt a sok felfuvalkodott, felelőtlen és nevetségesen tehetetlen, tehetségtelen górét.

Sok szeretettel ölel öreg barátod – tudod, hogy milyen öreg?

Péter

Kedves Piri! – Bizonyára meg fog lepődni azon, hogy levelet kap tőlem: abban a kérdésben akarok beszélni Magával, amit már tavaly egyszer futólag megemlítettem. A tuberkulózis gyógyszerének felkutatásáról szeretnék Magával tanácskozni, s ezért megkérem, hogy legyen szíves megírni, hogy volna-e kedve ezzel a kérdéssel foglalkozni? és volna-e alkalma a problémát kikísérletezni? Ha igenlő választ kapok, akkor megírom tervemet, illetve elgondolásomat… – Miért lett ez most hirtelen aktuális s miért éppen Magát terhelem vele? Aktualitása a magyarországi zsidók sorsával függ össze. Ugyanis az a véleményem, hogy a magyar zsidók közül csak nagyon-nagyon kevés (vagy talán egyetlenegy se) fogja túlélni ezt a krízist, s én minden percben, alázatos megadással, el is vagyok készülve a halálra. Mint minden gondolkodó ember, én is sok probléma-megoldást fogok magammal a sírba vinni (vagy talán csak a problémák egyéni megoldásának balhitét) – de ezt szeretném (mármint a tbc-ügyét) egy higgadt és világosfejű ember kritikájára bízni, illetve a kezébe adni.

Magához pedig azért fordulok ezzel a kéréssel, mert jó kritikájú és nagyon képzett embernek ismertem meg, azon kevés alkalommal, amikor eddig találkoztunk. – Kezét csókolja

Dr. Surányi Ede

Sárvár, M. kir. Rendőrség Kisegítő Toloncháza

Jegyzőkönyv

Felvétetett Drávaolláron, a 103. nagyfeszültségű drótakadály szakasz irodahelyiségében 1944. évi szept. hó 5-én. Jelen vannak: Kontsér Kálmán hadapród őrm. és dr. Lengyel Balázs karp. szakaszvezető.

Alexi Terente tizedes, felvételező tisztes az 1944. szept. 4.-én felvételezett hús hiányáról a következőket adja elő. – A szakasz napi húsadagja 7,5 kg. A Kis Károly honv. és Tiglics Lajos őrvezető által közösen felvételezett szept. 4-iki húst Vida György szakáccsal együtt lemérték és megállapították, hogy a húsból egy kilogramm hiányzik. Előadja továbbá, hogy amikor a húst a zsákból kiemelte, egy külön csomagban húst talált, fél kg-tól egy kg-ig terjedhető súlyban, melyről Kis Károly honv. azt állította, hogy az az ő magántulajdona. A mai napon a hentesnél utánaérdeklődve, azt a felvilágosítást kapta, hogy a hentes a 7,5 kg húst szabályszerűen kiadta, és más húst a felvételezők nála nem vásároltak.

Alexi Terente tiz.

Demény Imre honv. a felvételező országos jármű hajtója a következőket adja elő. – Kis Károly honv.-t Csáktornyán a Zrínyi laktanya előtt vette fel a kocsira Tiglics Lajos őrv.-vel együtt. Csomag nálunk nem volt. A húsvételezés céljából a hentes előtt megálltak. Oda Kis Károly és Tiglics Lajos bementek. Kijövet Kis Károlynál volt a vételezett hús és Tiglics Lajosnál egy kis csomag, állítása szerint töpörtyű. A vételezett hús hiányáról mást mondani nem tud.

Demény Imre honv.

Tiglics Lajos őrv. a következőket adja elő: – Tudomása szerint Kis Károlynál 7,5 kg-ra vonatkozó húskiadási cédula volt. A hentes elé érve Kis Károllyal együtt oda bement, vásárolt 25 dkg töpörtyűt. A vételezett hús állt egy combdarabból, egy oldalasdarabból, két kisebb darab húsból és egy velőscsontból. A húst papírral letakarva az ő sátorlapjába tették bele. Kis Károly honv.-nél, mikor a Zrínyi laktanyánál találkoztak, hús nem volt.

Tiglics Lajos őrv.

Kis Károly honv. a következőket adja elő: 12/2 pótzlj. gh.-tól megkapta a húskiutalási cédulát. A hentes mérését nem ellenőrizte. Hogy milyen darabokból állt a felvételezett hús, nem tudja. Amikor a felvételezett húst Drávaolláron Alexi Terente felvételező tisztesnek átadta, egy 15 dkg-os darabra azt mondta, hogy az az övé. Nem említette meg a tisztesnek, hogy az is kincstári hús, s hogy az a gondolat vezette, elkéri és kisüti magának, mert kincstári ellátásban egész nap nem volt része. Arra vonatkozólag, hogy milyen más módon csökkent a hús, nem tud felvilágosítást adni.

Kis Károly honv.

Elismervény

Alulírott elismerem, hogy a M. kir. 103. nagyfeszültségű drótakadályszakasz lovainak használatra kiadott istállót a mai napon hiánytalanul és rendben átvettem.

Alsómihályfalva, 1944. aug. 28-án

Kosztel Antal

Budapest, 1940 (sic!) szept. 13.

Kedves Ágnes,

augusztus eleje óta nincsen válasz a levelemre. Nem tudom, Magán múlott-e, vagy külső körülményeken. Mindenesetre adjon hírt, hogy van és mit csinál.

Nem volna kedve egyszer meglátogatni bennünket? Este 8-tól „itthon vagyunk” a látogatóknak. Tóni is örülne.

Kezét csókolja

Gábor

Kedves Ágnes ifiasszony,

ha nem haraxik, arra kérjük, ne fáradjon ki hozzánk pénteken, hanem inkább engedje meg, hogy mi tegyük Magánál tiszteletünket pénteken 1/2 6 óra tájban. Kezét csókolja

944. IX. 26.

Tóni       Gábor

…Azt hiszem, leveleimből láthatod, igen hullámzó lelkiállapotban vagyok, hogy hajlamom van arra, hogy összezavarjam a dolgokat. Így egyszer azt írtam, hogy napok vannak még csak hátra, majd hogy a helyzet még hónapokig elhúzódhat így. Mindez azért van, mert aki süket, az közben sok mindent félreért és hallucinál is. Az újságokat alfától ómegáig átolvasom – de nem leszek okosabb. Ha a hírekre figyelek, akkor még rengeteg idő van, ha a néha-néha érkező „rémhírekre”, akkor már napok kérdése az egész. Tehát állandóan mérlegelem, hogy mi az igazság. Szemtanú szerint Békéscsabát feladtuk, s a város polgármestere fehér zászlóval fogadta az oroszokat, mire a polgári lakosságnak semmi bántódása sem lett. De pl. Békéscsaba eleste nem volt az újságokban… Térjünk most át a realitásra. A távirat még egy hetet jelent-e? Ha igen, akkor tégy aláírásod után egy keresztet. Ha nem, akkor tudasd. Nagyon kell vigyáznunk, hogy eltávozásom után érkező írásaidban nehogy célzás legyen a dologra, de arra is, hogy gyakran írj azután is nekem ide. Úgy gondolom, hogy minden holmimat itt hagyom, csak a biciklit hozom fel, mert azzal közlekedem, és megyek a befejező kirándulásra. Azt én itt előre megtudom, hogy fenyeget-e veszély, s persze aszerint cselekszem, de például esős, sáros időben, sokkal nehezebb helyzetben vagyok, mert akkor nem lehet biciklizni. Ha van valami, nyugodtan táviratozhatsz, persze a szövegre vigyázni. Az indulást jelentse: küldj még tojást… Dezső mit szól a tervekhez? Csókollak: Balázs

Már régóta készülök írni Neked, mert jórészt Te jelképezed most azt a másik világot, a szellemi életet, az irodalmat, hajnalig tartó beszélgetéseket, s azt az izgalmat és jóérzést, amelyet nekem ez a világ megad. Eddig valahogy megvoltam, eleinte írtam is, de végül már csak olvastam, s inkább a tervekhez volt erőm, mint a megvalósításhoz… Ezért is kérlek arra, hogy mielőbb olvasd el a Neked adott írásomat Virginia Woolfról. Tudod, ez is egyik szál, amellyel visszaszövöm magam a polgári életbe, az irodalomba. – Máskülönben megvagyok. Azt a címet, amit adtál, nem kerestem fel, mert Kanizsától messze kerültem, s terveimben Budapest szerepel… Szeretettel köszönt

Balázs

Ui. Címem: 4. sz. helyőrségi kórház, Pécs. Némi epehuruttal és sárgasággal ide utaltak be.

Kedves Ágnes és Balázs,

nagyon kérném, látogassanak meg még egyszer, holnap, szerdán. Egy egészen új, az eddigieknél sokkal jobb figuráról van szó. – Klári holnap du. ½ 4 felé felszalad magukhoz, megkérdezni, hogy még itt vagyok-e. Mondják meg, hogy igen. Kézcsók és üdv. T.

944. XI. 14.

Nincsen nekem semmiféle tárgyam. Rengeteg tárgyam van. Ha jobban meggondolom, olyan bőségével rendelkezem a ritka, bár sajátos szépségeknek, hogy hirtelenében nem is tudom, hová kapjak, melyiket mutassam be először. Kénytelen leszek csoportosítani a műtárgyaknak ezt a tömegét és az egyes alosztályokban csak a nagyobb jelentőségűekre rámutatni.

Például kavicsaim vannak. Fölösleges is mondanom: egyik szebb, mint a másik. Mennyiségük változó, de a tény, hogy kavicsaim vannak, marad. Duna és Tisza, Erdély és Balaton, a földkerekség, valamint a Bertalan Lajos utca mind nekem adózik. Nem mintha gyűjteném a köveket. Csak úgy összejönnek. Az ember néz, ugye, használja a szemét, és olyan csodálatos darabokra tehet szert, amelyeket valóságos őrültség volna otthagyni. Így tehát található nem gyűjtött gyűjteményemben egyszerű, kerek folyami kavicstól szikladarabig, cseréptől kagylóig, csigahéjig mindenféle, kisebb-nagyobb kupacokban. A szódásüvegcserép egy időben nagyon vonzott, de mióta nincs olyan kék üveg, valahogy elfásultam iránta. Egyébként is be kell vallanom, hogy kőszedő szenvedélyemből hiányzik a mindent átfogó, átható alapgondolat, mondhatnám, a metafizikai vagy tudományos mag, a magasabb vezetőeszme. Van úgy, hogy puszta, meddő esztéticizmusból szedek föl egy követ, máskor a nevezetes hely vagy alkalom indít rá, néha a kő sajátos belbecse. De fölszedem. Nincs rá mód, hogy föl ne szedjem. Különben: ki nem szed követ? Van olyan? Nehéz elhinnem. És fájdalommal tölt el az a pillanat, amikor kincseimből ki kell dobnom időnként egy-két kilóra valót. De hát lássuk a medvét.

Fölemelek egy szép, élénkzöld követ. Könnyebb, mint az ember gondolná, és közelről nézve lyukacsos is meg kristályos is. Ezt egy gejzír mellől törték le Izlandban. Ajándékba kaptam. Mert – szégyen ide, szégyen oda – szívesen veszem az effajta ajándékot, egyetlen óhajom, hogy a kő minél kisebb legyen. Erre a megalkuvásra körülményeim kényszerítenek. Lakásom alkalmatlan arra, hogy sziklaszálakat vagy görgetegeket helyezzek el benne, bármekkora örömmel tenném. – A gejzírkő mellé kaptam egy fehér bolyhos bogáncsfélét is; ezt odaát (Izlandon) kanócnak használják olajmécsesbe. Ültek, ültek a vikingek sziklába vájt kunyhójukban, gejzírkő padon, és sötét-nagy ábrándjaikat bámulták bele a szöszös virág kisded kanóclángjába, míg odakünn – odakünn süvöltött az északi szél, fehér tarajosra korbácsolva a fekete óceánt, és a gejzírek, a nagy-nagy gejzírek, ezek a forró, fehér kísértetek ide-oda hajlongtak a szélben, óriás gőzruháikat lobogtatva, mint egy fehér alvilág kiszabadult gőzzászlóit. Ó, Vörös Erik, Leif Eriksson, Scott kapitány! (Ez utóbbi hely- és időtévesztés miatt törlendő.)

Aztán itt van ez a vízicsikó, szomszédjával, egy csigahéjjal; csigavonaluk szépen összerímel. Ez már csakugyan szép, ezt már senki sem tagadhatja. Igaz, van a vízicsikóban valami képtelen. A vízicsikó ugyanis nem állat. Vagy ha igen, akkor az „ilyen állat nincs” kategóriájába tartozó állat. Gyönyörű, fura formácskájával még így, megkövesedett állapotában is megnevettet szegényke, abszurd geológiai humoreszk.

Válogassunk ki most lassan, élvezettel néhány délszakibb követ. Itt látható mediterrán kagylókkal együtt két márványdarabka. En-kezemmel kotortam ki őket Rómában, a Testaccio oldalából. A Testaccio másod-harmadrangú római nevezetesség. Hogy is lehetne nagyobb rangú Rómában. Semmi különös. Csak éppen ókori amforacserepekből keletkezett hegy a protestáns temető mellett (sok-sok angol, germán sírkő, oldalt Keatsé térdig érő perjefűben, ezek nem a hódítók, ezek északi délmániások, csupa anglikán, lutheránus, kálvinista, istenem, mit is lehet tenni az ilyenekért, szívességből eltemetettek, vendég-halottak), de a temető fölé magasodó hegyhát nyugodtan mérkőzhet a híres hét halommal, óriási, antik szemétdomb. Lehajolsz, és fölszedsz egy krétai korsófület. Lehajolsz, és fölszedsz egy márványmorzsát. A lyukas biciklipumpát mellőzöd. Lehajoltam, és… nem tudtam többet szedni. Tudniillik egy öszvér volt ott. Jókora öszvér, látszott, hogy lóanyától származik. Legelt. Nyugodt, bölcselői öszvérarcával ráhajolt a poros, szúrós Testaccio-fűre, rágta, nyelte. De valahányszor én hajoltam le kotrási célból, felém fordította sovány nyakát, és lassú, hosszú pillás tekintetét jelentősen rám vetette. Ez valahogy kínos volt. Elvégre én is északi vagyok, és… szóval az öszvér feszélyezett. Maradtam a két márványmorzsánál.

Most egy üres ceruzabéltartó következik, maga is ceruzát formáz. Amennyire képes vagyok megállapítani, hazai iparunk remeke. Azt mondtam, üres? Dehogy üres. Tele van igazi, de igazából igazi szaharai homokkal. Az egyik piramis alján lapátolták bele. Mihelyt módomban volt néhány homokszemet tenyerembe tölteni a drága anyagból, azonnal felismertem, hogy a Krisztus előtt való 14. századból ered, bizonyos Ekhnáton fáraó idejéből. Ezt a fáraót kedvelem. Mondhatnám: gyöngéd szálak fűznek hozzá. És lám, nemhiába írtam róla egy csomó verset, nemhiába tapogattam meg furcsa kőlábát egyszer egy szobortalapzaton, most viszonozta is üdvözleteimet, homokceruzával firkantva a levegőbe aláírását. Oly bensőségesen tette ezt, hogy nem is vettem észre azt az ezernégyszáz esztendőt, amennyivel megint mélyebbre szaladtam az időben, a latin-görög kövektől az egyiptomi homokig.

De ez semmi. Ó, semmi! Háromezer év ide-oda, mit számít. Köveim között látható három őskagyló. A legnagyobb, az a széles, domború, amelyik egy kisebb előhegységre emlékeztet, az… (most közelebb húzódom az olvasóhoz, hogy halkabban mondhassam) szóval az az őskagyló negyven… millió… éves. Ha jól emlékszem, akkor haltak ki a sárkánygyíkok. Még szerencse, hogy ha homályosan is, de emlékszem rájuk. A hétfejű sárkányokra, a lángot lehelőkre. Azonosak. A saurusok végül is gyermekkori ismerőseink. Mert ha, tegyük fel, nem negyvenmillió évről volna szó, hanem egymilliárdról, akkor… de hagyjuk ezt. Ami sok, az sok. Bőségesen elég nekem, hogy negyvenmillió esztendővel élek egy szobában. Gyönyörű kavicsaim jóvoltából.

Van kirakodófalam is. Használhatatlan falrészletek, könyvespolcoldalak kiválóan alkalmasak e célra. Ide rajzszögezem ki, ami éppen adódik. Újságkép, levelezőlap, reprodukció – megnézem őket félrehajtott fejjel, haránt, és már látom is, látnoki tekintettel, hogy milyen remek volna ez rajzszögön lógva, lent, baloldalt. Ezt a kitűzős, kiakasztós szokást egyébként a mai tizenévesektől örököltem. Nem mintha nem csináltam volna egész életemben, de mióta látom, hogyan tűzködik ők tele falaikat, kuckóikat ellenállhatatlan bolondságaikkal – valahogy öntudatosabban csinálom. Ha megunom a garnitúrát, leszedem. Mint aki évszak, hangulat, röpke szeszély szerint bútorzatot cserél, lakást, várost, földrészt. A kirakodófal segítségével aránylag könnyen elutazom Melanéziába. Részt veszek egy nem túl jelentős provence-i tassista kiállításon. Hiszen van itt mindenre mód, van itt minden kirakva és nem kirakva, fiókban, polc alatt, itt van Imperiál, a dicső magyar versenyló, van álutcatábla, antik villamosjegy, és van egy jelentékenynek nevezhető bőr cipőpertli. Ez fontos. Ez a cipőpertli. Attól a lábatlan, első világháborús hadirokkanttól vettem a Múzeum körúton, Pest nevezetességétől, akit harmincöt éve ismerek. Ő a nagyváros kisvárosiassága, az otthonosság, a biztos pont, amely körül a csillagóra jár, az utolsó pertliárus. A cipőfűző tőle való. És ha meggondolom, mi minden lógott már ezen a bőrpertlin, Buda középkori látképe, Ugocsa megye állatvilága, fenyőtoboz, marokkói papucs, cintányér – akkor be kell látnom, hogy a kirakodófal átrendezései bőrpertli nélkül nem csupán fizikai, hanem lélektani nehézségekbe is ütköznek.

Mert van, ami cserélhetetlen. Babits például. Egyáltalán az íróképmások. Lehet őket idébb-odébb rakni, de azért maradnak.

A kirakodófal jelenlegi látványosságai közül felhívom a figyelmet egy chartres-i üvegablakra, Petőfi-arcképekre (hála és köszönet a Corvina Könyvkiadónak ezért a szép újévi üdvözletért, nem veszett kárba), egy röpke oldalra a Képes Krónikából, Mihály arkangyalra. Az aradi vértanúk képe legújabb szerzeményem. Néhány hete ollóztam egy képeslapból. Legújabb? Egyik legrégibb. Már gyerekkorom albumaiban is így sorakoztak egymás mellett. Arcmásukat családi fényképnek tekintem.

És most vegyünk nagy lélegzetet. Jön a földgömb, és jön a csillagtérkép. A földgömb fatalpon áll, forgatható, vannak rajta földrészek, valamint óceánok. Olyan gömbölyű. Régóta élek együtt a földgömbbel. Bár őszintén szólva, az egy másik földgömb volt, amelyikkel régóta együttéltem. Igaz, a mostani is hasonlít az előbbire. Akár így, akár úgy, a földgömb akkor tett szert igazi jelentőségére, akkor nyerte el voltaképpeni helyét, súlyát, milyenségét, amikor sikerült végre megszereznem mellé a csillagtérképet is. Ez nem volt könnyű. Szaladgáltam fűhőz-fához, kerestem itt meg ott, sehol sem volt található. Már hosszú-hosszú ideje küzdöttem a sorssal a csillagtérképért, mert egyre világosabban éreztem, hogy nem élhetek nélküle, amikor végre egy amatőr csillagász megsúgta – legyen szép az élete, mint a Cirrus-köd a Hattyú csillagképben –, hogy most, ebben a szent percben kapható a térképboltban. Vágtattam a térképboltba. Megvettem. Gyönyörű. Nagy, fényes, sötétkék. Talán túlságosan is nagy. Mintha egy kissé eltúlzottak volnának a méretei. Én olyan csinos, aranyos kis világegyetemre gondoltam, olyan dekoratívra, amelyik jól hat a könyvespolc szélén, amelyikhez nem kell létrára állni. És most úgy fordult a dolog, hogy két hatalmas, sötétkék lepedő lóg bele az életembe, nappal és éjjel, ébren és alva, villognak az F, G, M típusú napok, mint a színes üveggombostűfejek, cúgban pedig hullámzik az egész Galaktika.

Hullámzik, jelen van. Déli égbolt, északi égbolt. Milyen nagy. Milyen sötétkék. Milyen fekete. A mindennapra kirendelt néhány száz fényévet kénytelen vagyok újra meg újra megtekinteni. Mi következik ebből? Talán csak egy szerény áruellátási tanulság: aki igazán óhajtja az univerzumot, meg is kapja.

Tárgyaimnak ezt a csoportját csak mintegy félve, vonakodva említem. A szőttest, a hímzést. Jó az olykor, ha egy-egy szellemi hullám egybeesik hajlamainkkal, máskor meg rossz. Néha úgy csap bele a divat az ember régi mániájába, mint a villám. Idegesen kapkodja a fejét az ember, és magához karolva régi vackait, igyekszik elrejteni őket. Hiszen voltaképpen jó az, hogy ma mindenki népi holmit gyűjt, rokkát, tükröt, járomszeget, hiszen én is úgy tanultam meg másoktól, hozzáértőktől meg régi-régi öregasszonyoktól, hogy mi a különbség a kendervászon, a lenvászon és a kócvászon között (mert olyan is van, Isten bocsássa meg). Mégis mindig bágyasztó látvány az az elnyúlt pillanat, amikor egy szenvedély lassan, szinte észrevétlenül, üzletté válik.

De mit számít. Mit számít mindez az én kis szarvasos kályhacsempémhez, néhány darab, itt-ott rongyosodó erdélyi szőttesemhez képest. Megfogom. Megemelem. És érzem azt a jellegzetes súlyát. Ez gyapjúszőttes, ezt szeretem legjobban. Ez székely, az kalotaszegi. Kalotaszentkirályon volt egy kuglipálya is. A Kalota hídján pedig egy bivaly vonult át, nagy, hindu fejét lógatva a negatív folyó fölött, mert a Kalota időnként nincs is, néhány kis ér mindössze a kavicstengerben, csak hatalmas medre, csak a híd hossza utal mintegy idézőjelben, a levegőbe rajzolva, arra a sodrásra, amit voltaképpen a Kalota jelent. Mint ennek a fonalnak a sodrása, kanyargása az ingvállhímzésen, meg-megtorlódva, fokozhatatlan tömörséggel. Sajnos nemcsak nekem, a molynak is tetszik.

(Tessék. Itt vannak a tárgyak. El lehet kezdeni a fényképezést.)

Mindezeken kívül garantáltan Böszörményi úti port is tudok mutatni az ablakközben, és eredeti, hamisítatlan, Corvin áruházi tréningruhát. (De úgy látszik, az a fényképészfiúnak nem kell.)

Az itt következő versek egy magyar költő versei.^* Annyit jelent ez, hogy eléggé sajátos közegben keletkeztek, a magyar líra közegében. Mert bár a 20. századi világköltészetet én, e versek írója többé-kevésbé egységesnek tekintem, mégis tisztában vagyok vele, hogy az egyes nemzetek, illetve költői csoportok lírája úgy tekintendő, mint ennek az egységes költői világnyelvnek egy-egy dialektusa.

Semmi sem áll tőlem távolabb, mint az, hogy irodalomtörténeti fejtegetésekbe bocsátkozzam, mindössze két megjegyzést kívánok tenni a magyar költészet egészéről.

Az egyik az, hogy a magyar líra – az ég bocsásson meg nekem a szóért – fontos.

Fontos? Csakugyan? A magyar líra? – Tisztában vagyok a kijelentés meghökkentő mivoltával. Bár nem meghökkentés céljából és nem is dacos eredetiség okából írtam le. Nem véletlenül mondta nekem egy kanadai újságírónő valamilyen nemzetközi összejövetelen: Ön költő? Igazán? Azt mondják, itt a költők fontos emberek. Muszáj volt elmosolyodnom, olyan tökéletesen foglalta össze ez a mondat a magyar költő szociográfiai helyzetét, és azt is, amit erről általában gondolnak. Méltatlan hordozójaként egy kedvező előítéletnek, annyit fűznék hozzá a témához, hogy e szociográfiai fontosság történelmi képződmény nálunk, és talán nemcsak nálunk, magyaroknál, hanem más, nehéz történelmű nép körében is, ahol a nemzeti tudat és a nemzeti lét eléggé gyakran vált kérdésessé. A magyar irodalom az újkor küszöbétől kezdve az életveszély irodalma. Történelmi szerep, társadalmi, politikai feladatvállalás, a költő mint hadvezér, agrárpolitikus, hősi halott, miniszter, börtönlakó: mindezt természetesnek tartják a magyar irodalomban évszázadok óta. A költő fontosságának tehát megvan a személyes kockázata, nem is beszélve arról a hátrányról, amit ez az exponált szerep magára a költészetre jelenthet, szereppé változtatva vagy azzal pótolva a voltaképpeni kiindulópontot, a költői minőséget.

Azért nem állunk rosszul a költői minőséggel sem. Azt hisszük, hogy a költészet az, amit irodalmunk vezető műfajának tekinthetünk – hélas. Bizony, sajnálatos tény ez, lévén a vers a legkevésbé fordítható minden irodalmi műfaj között. És ehhez kívánom fűzni azt a második megjegyzést, amit a magyar költészet egészére nézve lényegesnek tartok. A nyelvi kérdésre szeretnék utalni tudniillik. Bizonyos fokig összefügg ez is a költészet fontosságával s e fontosság hátrányaival; legalábbis éppolyan szétválaszthatatlanul vegyül benne előny és hátrány, mint az exponált társadalmi szerep esetében.

Minden nyelv „sajátos”; a magyar nyelv még sajátosabb. Ha nyelvész volnék, reggeltől estig örvendeznék, hogy magyarnak születtem, és készen hozom magammal az oly különleges finnugor nyelvek egyikét. Költőként nem mondhatom el magamról, hogy állandóan örvendezem. A magyar nyelv elszigetelt, a magyar nyelv világirodalmi halál. De: a magyar nyelv költészetre kiemelkedően alkalmas. Ha paradoxul akarnék érvelni merész véleményem mellett, azt állítanám, hogy éppen azért alkalmas a magyar nyelv különösképpen költészetre, mert elszigetelt, mert világirodalmilag életveszélyes, mert lényegéhez tartozik bizonyosfajta kilátástalanság, amely persze a végső, emberi kérdésekre való kilátást jelenti, a lét, az egzisztencia határhelyzeteinek állandó, sok évszázados (évezredes?) átélését. De nem kívánom ezt az érzelmi érvfutamot rákényszeríteni az olvasóra, önként elállok a bizonyítás személyes jellegétől. Fönntartva annak lehetőségét, hogy a (minden-értelmű) egzisztenciális tapasztalatok beszüremkedhetnek egy embercsoport gondolati kifejezőeszközeibe, most pusztán csak a magyar nyelv néhány tulajdonságára utalok, például agglutináló jellegére. Messzemenő következményei vannak ennek a költészetben, különösen a 20. századiban. Ennek (is) tulajdonítható, hogy a 20. századi magyar líra – kihasználva nyelvének ragozó mivoltát, vagyis asszonantikus rímgazdagságát – sokkal nagyobb mértékben rímelő, mint az a világirodalomban szokásos. Ami pedig a ritmikát illeti: a magyar nyelv szótagjainak éles elkülöníthetősége tette lehetővé, hogy a magyar költészetben 3 ritmikai rendszer éljen egymás mellett: egy hangsúlyos, egy rímes-időmértékes és egy klasszikus időmértékes. Olyan extrasága ez a magyar nyelvnek, amely – többek között – jól bizonyítja alapos verstani megműveltségét, sokrétű poétikai lehetőségeit.

És ez az, ami alig fordítható. Itt áll a magyar költészet extra nyelvéből (és művelődéstörténeti helyzetéből) következő extra jellegzetességeivel, amelyek nagyrészt fordíthatatlanok, és ha fordíthatók, sem fontosak a mai világlírában. Minden vers fordíthatatlan, a magyar vers még fordíthatatlanabb.

Az itt következő versek – remélni szeretném – egy költő versei. Közegük, amelyben keletkeztek (a magyar nyelv, a magyar líra), bizonyára jellemzi, de nem meríti ki őket. Remélni szeretném, hogy fordíthatatlanságuk foka nem haladja meg az általános emberi kommunikáció – elég súlyos – nehézségeit. Hogy van olyan területük, amely más nyelvbe átnyúlhat, vagy – ez volna aztán a nagy szerencse – átnyúlhat az emberi tudat nyelv előtti vagy nyelven túli birodalmába, amely mindnyájunkban hasonló, bár még névvel nem nevezett jelenségek dimenziója. Ez a sáv amúgy is jelentős, nekem talán a legjelentősebb, ha költészetről van szó. Ha olykor megkérdezik, mit tartok leglényegesebbnek a költői mesterségben, akkor – nagyjából – ezt szoktam válaszolni:

„A költő az érzelmek szakembere. Mesterségem gyakorlása során úgy tapasztaltam, hogy az úgynevezett érzelmeknek legalábbis kétféle rétegük van. Az első réteg hordozza az ismert és elismert érzelmeket; ezeknek nevük van: öröm, rémület, szerelem, felháborodás. A közmegegyezés nagyjából ugyanazt érti rajtuk, múltjuk van, tudományuk, irodalomtörténetük. Ők a szívünk honpolgárai. – A második réteg a névtelenek senkiföldje. Ha este hatkor megállok a Kékgolyó utca sarkán, s látom, amint a Várra egy bizonyos szögben esik a napfény széle, és a Vérmező olajfái egy bizonyos módon vetik az árnyékot: mindig és újra megrendülök. Ennek az indulatnak nincs neve. Pedig mindenki állt egy-egy Kékgolyó utca sarkán. Hányszor vagyok kénytelen a névtelen érzelemnek konvencionális nevet adni! S nemcsak azért, hogy a közmegegyezés srófra járó logikáját olajozzam. Nem. Én magam rontom el értetlen zavaromban a dolgot, s loccsantom bele a Kékgolyó utcai Névtelent egy tócsányi őszi mélabúba vagy egy kád történelmi lelkesedésbe. No persze, hiszen az őszi mélabú meg a történelmi lelkesedés már a szívünk honpolgára.

Azt hiszem, a költő kötelességei közé tartozik, hogy minél több Névtelennek polgárjogot szerezzen.”

Nagyjából, körülbelül, megközelítőleg ilyesféléket szoktam mondani a költészet mibenlétéről, mert nagyjából, körülbelül, megközelítőleg ezt is gondolom. De hát – mint a fentiekből is kitűnik – nem olyan könnyű dolog akár csak felismerni is saját gondolatainkat, emócióinkat, nemhogy megtalálni rájuk a megfelelő szavakat. Azért, úgy gondolom, nem árt közelebbről szemügyre venni, netán kiegészíteni a fent írtakat. Ahogy a vasutasok időnként kis kalapácsaikkal végigkopogtatják az egész hosszú vasúti szerelvény alvázát, nem árt néha végigkopogtatni, ellenőrizni saját meggyőződésünket.

Vélekedésemnek mindjárt az első mondata komoly gyanúra ad okot. Azt állítom itt, hogy a költő az érzelmek szakembere. Vajon? Szakember-e és az érzelmeké-e? Hogy szakembernek nevezi magát, azt hagyjuk rá a szegény költőre; ha mindenki szakember, éppen ő ne legyen az? Hiszen van bizonyos kézügyessége, létre tud hozni nyelvi trükköket, tudja, mi az az anapesztus, sőt sokkal bonyolultabb görög verslábak sorát is elő tudja állítani anyanyelvén, ha az erre alkalmas, tíz- meg tízezer sornyi verset tud fordítani, ha kell, antik és modern költőtársaitól stb. stb. Mondjuk, ért annyira a vers nyelvéhez, mint műbútorasztalos a fához. De hogy az „érzelem” szó alkalmazható-e mindezek mellé kísérőül, az bizony megfontolandó. Már maga a szó is tabu, már régóta használhatatlan; semmitől sem félünk jobban, mint az érzelem karikatúrájától, az érzelmeskedéstől. A 20. századi világköltészet, az avantgárd és az azóta új meg új hullámokban felelevenedő avantgárdok, divatok, iskolák nemcsak az értelem ellen támadtak, megkérdőjelezve a líra racionális rétegét, hanem kevésbé látványos módon az érzelem ellen is, a líra legsajátabb karakterisztikuma ellen, amelynek döntő mivolta az alanyi költészetben a 19. század végéig ősidők óta kétségbe nem vonatott. De bizony kétségbe vonatik ma. Már idestova 80-100 éve annak, hogy szavainkat semmitől sem féltjük jobban, mint a pátosztól. Nem mintha nem szivárogna vissza különféle címeken és álarcokban az emóció a versbe: magánérzelem helyett kollektív érzelem, manifeszt érzelem helyett rejtett érzelem, „szép” érzelem helyett „csúnya” és „igaz” érzelem, egybefüggő érzelmi ívek helyett töredékek, utalások, víziók; pátosz helyett irónia stb. stb. A legkülönfélébb költői iskolák a világ bármely részén adnak némi helyet vagy lehetőséget az emócióra; valahogy úgy, ahogyan az iskolamester elnézi a kisebb rakoncátlankodást vagy illetlenséget. Illetlenné vált az érzés a versben, ahogyan korunk nagy devalvációinak folyamatában az érzés ténye, fogalma, megnevezési módja általában is devalválódott. Mélységes okai vannak annak az antiemocionális antilírának, amelyet mi, 20. századi költők űzünk, s ezek az okok messze túlmutatnak a líra területén.

És mégis: nem félek a költőt az emóciók szakemberének nevezni. A líra birodalmát mindennek ellenére hasonlatosnak tartom például az antilopok elterjedési területéhez a Földön. Messze elkóborolhat egy egyed vagy egy-egy antilopcsapat eredeti élőhelyétől, de ahol statisztikailag legsűrűbben élnek, az a hazájuk. A líra hazája az emóció.

(Azt mondtam: nem félek hódolni az emóciónak? Dehogyisnem félek. Nagyon félek, vacog a fogam a riadalomtól, hogy félreértenek. Nem arra az emócióra gondolok, hanem erre, nem a kételytelenre, hanem a vitatottra, nem az előttire, hanem az utánira. Dezillúzió utáni érzéscsomagokra, jellegzetes 20. századiakra, ahogyan verseinkben megjelennek, mert mégiscsak – malgré tout – meg kell jelenniük. Amellett nagyon valószínű, hogy egyáltalán nem is érzelemre gondolok. Azt, amire gondolok, a „dezillúzió” szó tartalmilag színezi csupán, de a kétely magva nem ebben a korhoz kötött színárnyalatban van, hanem magában a fogalomban. Ha azt a létfeszültséget, amiből a vers létrejön, s amit hordoznia kell, érzésnek nevezzük, akkor ám legyen érzés, akkor akár meg is tarthatjuk az ősi „emocionális” jelzőt a líra jellemzőjeként.)

Még szerencse, hogy az ilyen módon megvédett vagy bizonytalan tollal körülrajzolt „érzelem”-fogalomnak több rétege van. Ez levegősebbé teszi a dolgot. Igen, kétségkívül hiszek benne, hogy érzelmeinknek legalább két rétegük van, ismert és nem ismert, lakott és meghódítandó tartományok. A 20. századi költészet egyik legfontosabb tendenciájának tartom – amely oly sok költői iskolában megnyilvánul – azt a szándékot, amely a (bármifajta) névtelenek háziasítására irányul. Ha helyesen értem saját törekvéseimet, nekem a mai és a mindenkori költészetben az az ismeretelméleti hadjárat a leglényegesebb, amelyet saját ismeretlenjeink birodalmába vezetünk, emberi tudatunk szélesítésére. Ahogy a késői Rilke fogalmazza: „Határainkon megvetjük a lábunk, – S a Névtelent magunkhoz tépjük át.” Nem mintha lebecsülném ismert, többé-kevésbé kezünkben tartott tudattartalmaink fontosságát. Csak némileg keveslem őket. Századunk, ez a gyötrelmesen bonyolult század, többek között arra is megtanított minket, hogy legfontosabb, életünket eldöntő dolgainknak egy jó része érzékeinkkel fel nem fogható tartományokban történik, atomok és napkitörések, nukleinsavak és ózonpajzsok között. Mérhetetlenül megnőtt annak a jelentősége, amit létünk antropomorf síkján nem tudunk, és ez éppúgy vonatkozik a tudományos világismeretre, mint a művészetek által (is) szerezhető önismeretre. Kettőjük – világismeret és önismeret – közös parancsa rendeli ki a költészetet nehéz, századunkra jellemző kutatóútjaira, a névtelenek országába.

De azért nem tévesztem össze a lírát az ismeretelmélettel. Megismerésen természetesen érzelmi megismerést értek, feszültséget, megrázkódtatást, ráébredést, ha szerencsénk van, akkor katarzist – mindazt, amit művészetek nyújtani tudnak. S ha ezt nem tudják nyújtani, semmiféle indoklás, ideológia meg nem menti őket.

Azt a név nélküli erőközpontot, ami a vers lényege, sokféle úton-módon lehet megközelíteni. Más módot ajánl erre a célra a szürrealizmus, mást a látomásos líra, mást Rimbaud és mást Eliot, mást a hosszú soros, hangerősítős evokációk, mint a minimumra csökkentett versi jelzés. A magam részéről a tárgyak útmutatását szeretem követni. Úgy gondolom, a tárgyakban „hír” van, sunt existentiae rerum; ha egy tárgynak a létét, amely megérintett minket, megpróbáljuk úgy, amint van, belezárni a versbe, akkor – talán – belezárhatjuk egy egész Ding an sich-világ csücskét is. És hogy honnan veszi ehhez a tárgyait a költő? Akárhonnan. Például a Kékgolyó utcából.

A Kékgolyó utca rendkívüli utca. Házak vannak benne. Kisebbek is, nagyobbak is. Amíg benne laktam, meg voltam győződve róla, hogy hatalmas erők metszéspontjában terül el. Lehet, hogy ebben tévedtem. Lehet, hogy nem tévedtem. Amennyiben az utóbbi eset a helytálló, akkor bizonyítottnak kell tekintenünk, hogy a világ minden (Kékgolyó) utcája hatalmas erők metszéspontjában terül el. Elmondhatom, hogy valóban bámulatos dolgokat találtam, tapasztaltam a világnak ezen a földrajzi pontján. Az utca egyik oldalán volt egy neonreklámos eszpresszó, a másik oldalán egy kovácsműhely. A műhely gazdája patkoló- és kocsikovács volt, talán az utolsó a városban (a világon), hozzá hozták patkolni az utolsó lovakat a városból (a világból). Ott vonultak a nehéz, szőke sörényű szódáslovak a modern, magas házak között, hogy beforduljanak egy 18. századi, mállatag kőkerítés kapuján egy 18. századi majorság udvarára, amely úgy ragadt meg itt a nagyváros építményei közt, mint fészek egy betonviharban. Öt kis földszintes ház, amint a nagy kőkerítéssel együtt körbefogja a saját, külön intimitását, közepén a kovácsműhely tüzével – ezt láttuk mi, körös-körül lakók a nagy házakban, felülről és kicsinyítve, mint egy Brueghel-képen. És láttuk ezenkívül a Vérmezőt, volt kivégzőhelyet, ma parkot, fölötte a Várral, hogy egy percre se feledkezzünk meg a mindenkori emberi történelem forgandóságáról. Csakhogy ez éppen a mi történelmünk volt, itt-lakóké, nehéz közép-európai történelem; igen, mi láttuk égni a Várat, láttuk a Vérmező tálját színültig tele háborús roncsokkal. És még, mennyi minden volt még; szólni kellene a kis pályaudvarról, amely egy macskaugrásnyira van, s ahonnét Velencébe lehet utazni sötét, esős hajnalokon; a platánfákról, a villamosokról, a felhőkről, a budai hegyekről a láthatáron.

Szóval: a Kékgolyó utcában sok minden volt található, és sok mindent láttam térben és időben, ha este hatkor megálltam a sarkon. Még a Kék Golyó is megtalálható volt itt, a hajdani kocsma címere egy új kocsma előtt. Gyakran nézegettem ezt a régi kocsmacímert, ha ugyan azt nézegettem. Mert az az igazság, hogy a kék golyó már több ízben elveszett. Aztán újra megtalálták, ha ugyan azt találták meg, és kirakták a kocsmabejárat fölé, mint egy középkori labdajáték jelvényét, ha ugyan annak a jelvénye. Mindenesetre szép kékre van pingálva, itt-ott arannyal. Ha az ember összehunyorított szemmel nézi, akár óceánszínűnek is tarthatja, itt-ott arany földrészekkel. Lehetségesnek tartom, hogy az elveszett és újra megtalált Kék Golyónak ez a helyes megtekintési módja.

Ha tehát az ember a világ egészéből fölvesz egy kavicsot, egy falevelet, egy eldobott T-dugót, környezete fontos vagy nem fontos részletét, megtörténhet, hogy ez a valami mikroadóvá válik a kezében, amely váratlan műsort sugároz. Sugározza a világot, amit ismerünk, és azt is belőle, amit nem ismerünk, ami az ismeret mögött van. Ez utóbbi sávot rosszul értjük, vagy nem értjük, nehezen is halljuk meg, mint rádiócsillagokat a földi rádiózás zajában. De a költészetben mégiscsak erről van szó, első- vagy utolsósorban erről; a verset nem merítik ki tartalmi vagy formai jellemzői. Marad benne valami, amitől verssé lesz, s amit – úgy gondolom – pszichikai létünk nem ismert tartományaiból tép ki magának. A vers sugárzóképességét ismert anyagai nem indokolják.

Ezért olyan érdekes vizsgálati anyag a vers. Ahogyan érdekes volt a szurokérc a Curie házaspár előtt, mert a szurokérc sugárzóképességét ismert anyagai nem indokolták. Nem hiszem ugyan, hogy a vers ismeretlen hatóanyagát akár a legalaposabb tudományos munkával el lehetne különíteni, mint a rádiumot, de bizonyos eredménynek tekinthetjük annak tudatosítását, amit nem tudunk. A 20. századi vers hatalmas változásai, kísérletei, gondolom, erre is irányulnak, nemcsak korunk felkutatására, hanem saját milyenségének megismerésére is. A vers (a művészet) megismerése pedig önismeretünk egyik útja. Tud valamit a vers, amit mi, akik a verset csináljuk, nem tudunk. Talán nem több ez, mint a befejezettség hatása a készülővel szemben, a rendezettség hatása a rendezetlennel szemben, az időből kiemelt hatása az esetlegessel szemben; egy arány, egy ritmus, egy lelki alak (Gestalt), amelyek azonban képesek valami eddig ismeretlent közvetíteni.

Hozzám főképp a tárgyak közvetítik ezt az ismeretlent, azért igyekszem én a tárgyakat közvetíteni az olvasónak. Egy gejzírt, egy faágat, egy szobortöredéket, egy villamost, amelyek magukkal ránthatják a háborús élményeket (a háború: ez az én nemzedékem alapvető tapasztalata) vagy a természet élményét (a természettel való együttélés: ez a mai ember egyik fenyegetett nosztalgiája), esetleg egy egyiptomi fáraó mítoszát (a modern mítosz: életérzésünk egy modellje). Könnyű volna tehát azt állítanom magamról, hogy úgynevezett objektív lírikus vagyok, olyan értelemben is, hogy a tárgyak vonzanak, és olyan értelemben is, hogy a lírai hang bizonyos tárgyilagossága vonz. Ugyanakkor azt is mondhatnám, hogy az a szenvedélyes feszültség vonz, aminek ezek a tárgyak erőművei, amint éppen kiemelkednek a veszélyeztetettség közérzetéből, annak kifejezőiként vagy talán ellenpontjaiként. Mert végül is szeretem a tárgyaimat. A baljósokat is szeretem. Máskülönben hogyan is tudnám belerakni őket a versbe? A tárgyak erőtere vigasztaló.

Itt azonban megállok. El tudok jutni ebben a tűnődésben odáig, hogy a költészetet az emberi tudatosítás, az érzelmi megismerés egyik nagy lehetőségének tartom, hogy a Névtelenek tartományába vezetett költői hadjáratainkat égetően fontosnak tekintem, mintegy hozzájárulásnak a 20. századi ember lelki fennmaradásához. Eljutok odáig is, hogy a névtelenek megtalálásában nekem főképp a tárgyak segítenek, és hogy ezek a tárgyak – már csak ezért is – vonzók, mondhatnám, sugárzók a szememben, mint a fent említett rádiumos anyagok. De tovább nem jutok. Van egy határ a költői tudatosításban. Olyan ez, mint a vidéki zsákutca. Nem a városi zsákutca, hanem a faluvégi, amikor az aszfaltos út átmegy a kövesútba, a kövesút átmegy ösvénybe, aztán az ösvény egyszerűen véget ér. Nincs út tovább. De ha nincs is út tovább, a vidék tovább tart, bokrok vannak, ligetek, dombok, szántóföldek. Szép, tágas panoráma van előttünk, és ebbe az út nélküli panorámába a legkisebb mezei nyúl vagy a szöcske is átugorhat, csak mi, kétlábúak, állunk az út végén, és nem tudunk továbblépni. Tűnődésünk nem lép tovább, de a vers természetesen továbblép. Hiszen egyenesen specialitása az úttalan terep felderítése. Engedjük lépni a verset.