Verne Gyula és gyermekei

Verne születésnapja családi ünnep. Nemcsak azért, mert egy földgolyó-szélességű olvasóközönség ünnepli őt testvéri egyetértésben, hanem mert ugyanakkor, bámulatos személyességgel, sőt intimitással, ki-ki a saját gyerekkorát, saját szellemi születésnapját ünnepli az ő nevét idézve, nagybácsi-nevét, piroskötésű-nevét, karácsonyfa-nevét maga elé mormolva.

Sok szellemi születésnapunk van, ez nem vitás. Belső létünk lassanként születik; az első szóval is, amit kimondunk, az első macskával is, amit sétálni látunk, az első négyzetgyökvonással, az első verssorral. Születésnapjaink között azonban kétségtelenül aranybetűs a Vernével való megismerkedésé.

A fehércseresznye különös gyümölcs. Ettek már fehércseresznyét? Nem? Sajnos mostanában kevéssé kultiválják. A fehércseresznye pontosan olyan, mint a piros cseresznye, csak sárga. Egy nagy tál ilyen sárga fehércseresznyét tett le anyám valamikor régen a betegágyam mellé, meg egy Verne-kötetet, hogy nyugton maradjak, míg elmegy hazulról. Nem ettem még fehércseresznyét, és nem olvastam még Vernét. Csak mesekönyvet.

Mumpszom volt. A mumpsz tudvalevőleg fájdalmas. De különösen fájdalmas rágás közben. A mumpszos gyerek alig eszik. Undorral néztem a csalogató cseresznyét és idegenkedve a szokatlan könyvet. Mire anyám hazajött, a tálban nem volt egy szem cseresznye sem, a könyvet pedig félig kiolvastam. Utólag rekonstruálom az eseményeket. Kétségtelenül meg kellett ennem azt a tál cseresznyét, minden egyes szemet külön-külön megrágnom, minden egyes harapás fájdalmát elviselnem – de nem emlékeztem rá. Mert a Verne-könyv. Mert a Kétévi vakáció. Mert a tengeri vihar és a hajótörés. Mert a szöveg villámcikázásai tökéletesen elfedték a fájdalom folytonos nyilallását. Az a döbbenetesen üres cseresznyéstál közölte velem először, hogy kicsoda Verne.

Persze még ennél is többet közölt. Nemcsak Vernéről tudtam meg valamit a fehércseresznye által, hanem a könyvről, az olvasásról is, arról az egzisztenciális átlényegülésről, ami az irodalom. Az első Verne-regény észrevétlenül emelt át az írásba rögzített létélmények egyik fajtájából egy másik fajtájába, a meséből a kalandregénybe. Átléptetett egy küszöbön, a tiszta fikcióból a lehetséges fikcióba, méghozzá annak egy máig érvényes, újszerű válfajába. Kalandregény mindig volt. Kalandregény mindig lesz. Az őskalandvágy, úgy látszik, a homo sapiens elidegeníthetetlen tulajdonsága. De nem mindegy, sőt nagyon is jellemző, hogy ezt az elemi kalandszomjat milyen keretek közt érvényesítik, milyen kívánalmakhoz, lehetőségekhez alkalmazzák. Van a mindenkori kalandsorokban egy fő szál, egy manifeszt vagy rejtett eszme, korszerű óhaj, amelyre a kalandok felfűződnek, a műveknek van egy „faculté maitresse”-ük, amely az eseményeket vezérli. S ez korok és helyek szerint más és más. Párosíthatják a kalandsort a mesével a mindenkori népmesék módján, a mitológiával antik novellákban vagy lovagregényekben, összeköthetik utazással (felfedezések kora, hajósregények, robinzonádok), harccal, háborúval, vetélkedéssel (ez a legállandóbb motívum, sajna, az eposzoktól a cowboyregényekig, már bocsánat a két műfaj összeboronálásáért), játszathatják bűn és erkölcs keretében (pikareszk regény, detektívregény, krimi) és – lám – összekapcsolhatják a tudománnyal is. A kaland tehát marad. Ürügye változó.

Puszta ürügynek azért nem nevezném a történelmileg meghatározott közóhajt. Elvégre meg lehetne írni a Kaland művelődéstörténetét is. Más kaland az, amely Grál-legendát teremt, Arthus király lovagjaival, és más, amelyik baktériumháborút. És itt egyáltalán nem a netáni értékkülönbségre, irodalmi szintre célzok. Nem erről van szó. Az emberi tudat más-ságára, a környezet követelő változásaira utalok, azokra a hatalmas éghajlatkülönbségekre, amelyek még az olyan ősi, egyszerű, elemien tartós tulajdonságra is kihatnak, mint az írott-látott-hallott izgalmas történetek, az „események” mindenkori kedvelése. Vagyis a változásra célzok a változatlanban. Mert Vernére célzok. Végül is ő találta ki azt a képletet – kaland+tudomány –, amely ma kalandszükségletünk egyik magától értetődő alapképlete.

Tanulságos-e a mi Verne Gyulánk? Ó, igen. Kétségkívül. Ezért is szokták ajánlani a pedagógusok, mióta egyáltalán van Verne-könyv, a mindenkori ifjúságnak – és milyen nehéz ma már egy Verne nélküli gyerekkort elképzelni. Olyan nehéz elképzelni, mint egy villany nélküli világot. Még akkor is, ha kiég néha a villany, vagy a szöveg egy-egy adata téves. Valóban, az a népszerű-tudományos anyag, az az adathalmaz, amit Verne a gyerekek elé önt, mintha egy óriás Mikulás-zsákból öntené az ajándékot – beláthatatlan. Ha meggondolom, mi mindent tudtam meg általa, mi mindennel találkoztam először az ő könyveiben (ezek az első találkozások, ezek az első pótolhatatlan izgalmak), akkor nyugodtan megállapíthatom, hogy gyerekkori fogalomvilágom nem utolsósorban az ő hatása alatt változott statikus világegyetemből robbanóan táguló világegyetemmé. Gumifák, halak, tájfunok; szavanna, orrszarvú, Zöldfoki-szigetek; nitroglicerin, búvárhajó, tengeri mérföld; üstökös, súlytalanság, keringési sebesség – ezeket a bűvös szavakat tőle hallottam először, mintha a fülembe duruzsolta volna őket; mennyi, de mennyi minden volt ott, ó, Duncan gőzhajó, ó, Fogg Phileas, egy percet sem, szólt az őrnagy, ég veled, mondta a portugál. Lehet-e ezt elfelejteni, ó, nyájas olvasó? Hiszen engem most is kiráz a hideg, ha Némó kapitány búvárnaszádjára gondolok, vagy a lávafolyóra a Strombolin, vagy a gyémántra a strucc begyében, vagy a…

Szóval Verne tanulságos. Kitalálta az izgalom vivőrakétáját az értesülések továbbítására. De mindezek az értesülések, tudomások és pirosló fülű lázak, amelyeket tőle kaptunk, csak a kisebbrendűek közé tartoznak azok közül, amelyek könyveiből szüretelhetők. Mert van itt valami más is. Nyújt ő valami mást is a fiatal olvasónak, ami egyetlen szóval nehezen közelíthető, de annál fontosabb. Nemcsak úgynevezett tudásomat tágította ki, hanem az érzéseimet is. A földgolyó fogalma, a Föld egésze mint átélhető érzés: ez volt, amit tőle kaptam. Földrajzi, növénytani, állattani, geológiai, csillagászati, technikai (stb. stb.) léptékeimnek Föld nagyságúra váltása – ezt neki köszönhetem. És neki köszönheti az a temérdek sok gyerek, mindenütt az általa élménnyé tett földgolyón.

Van egy jellegzetes gyerekérzés vagy kamaszérzés, amit legszívesebben térképélménynek neveznék. Az a pillanat ez, amikor a földrajzi nevek hirtelen nosztalgikussá válnak, megtelnek a távolság reális-irreális vonzásával. Kosztolányi így mondja ezt: „És tollammal, ha nem lát senki-senki, – a festett vízből hínárt emelek ki.” De hát tele van a világirodalom ennek az emóciónak, a megelevenedő térkép, a „trópus”, a „matróz”, a „távolság” mélyen tipikus lírájának sötétebb vagy áttetszőbb képeivel. Egyáltalán nem kételkedem tehát benne, már csak a bizonyító anyag gazdagsága okán sem, hogy ez a térképélmény szinte biztosan létrejön az emberi élet egy szakaszában, létrejön térkép nélkül is, létrejön Verne nélkül is. De azért Verne a gyerekkori nagy térképélménynek, az emberi tudat és féltudat egyik messzeható pszichológiai folyamatának kiváló katalizátora.

Nem akarom én azt állítani, hogy Verne felülmúlhatatlan. Tudom én azt jól, hogy sokat veszített verneségéből, hogy sok mindent lehet a szemére hányni. Ott vannak például az ő híres tévedései, amelyeket mi, magyarok különösen fölemlegethetünk, szilárdan támaszkodva a Sándor Mátyás, a Várkastély a Kárpátokban, A dunai hajós szövegére. A dunai hajós főhősének délceg magyar nevét olvasva – Brusch Iliának hívták a régi kiadások – gurultunk a nevetéstől gyerekkorunkban, később viszont már nem hahotáztunk, inkább némi borúval tekintettünk a szövegre. De ez túlságosan is megszokott történelmi ború volt tőlünk, afféle jól megalapozott nemzeti zegernye, ami éppen Vernével szemben igazságtalan. Hiszen fölfedezett minket is, mint a patagónokat, sasszemét semmi sem kerülhette el, még mi sem. És a Sándor Mátyás-t olyasfajta szívdobogással olvashattuk, mint Jókait vagy a szabadságharc történetét. Ne kívánjunk túl sokat. Most, a Verne-évforduló alkalmából, gondolom, össze fogják számlálni műveinek nemcsak erényeit, hanem tévedéseit is darabonként, ami annyit jelent, hogy szeplőt fognak számlálni. Mert mégsem ez a fontos. Azt hiszem, még a tévedéseiből, a balfogásaiból is tanulhatunk, tanulhat a mai sci-fi irodalom, az ő lelkétől lelkedzett gyermeke; okulhatunk ügyetlenségén, régimódiságán, elbűvölő 19. századiságán. Szívünkhöz szoríthatjuk gondolatban az ő cilinderkalapjait, tündöklően édes léghajómodelljeit, a sárgarézzel kivert briggeket, jachtokat, viharfedélzetes csavargőzösöket, a kismirglizett mozsárágyúkat és légsúlymérőket, a kék-fehér matrózsipkát, a kockás plédet, az egycsövű, de sokcsavaros, dudoros messzelátót. Szóval mindazt, amit úgy nevezhetnénk, hogy a technika biedermeiere. Bár úgy hozná a mai sci-fi a saját világát, ahogy – öntudatlanul – Verne hozta a magáét.

Nyilvánvaló, hogy a mai tudományos kalandregény nem követheti az ő archaikus technikáját, sem ami a valódi technikát, sem ami a regényírás technikáját illeti. De van, mondom, amit máig megszívlelendőnek tekinthetünk belőle. Például a kalandregény és az úgynevezett irodalmiság korrelációját szövegében.

Mit csinál Verne? A mi szemünkben semmi mást: becsületesen, alig kendőzötten tudományt népszerűsít. Mintegy véletlenül nőtt hozzá az irodalomtörténet egy fejezetéhez, mintegy mellékesen fészkelte be magát a szívünk csücskébe. Úgy vált jelentőssé az irodalomnak ebben a sarkában, ahogy a fövenybe süllyedt gályák, sarkantyúk, használati tárgyak a történelem számára: puszta meglétükkel jellemzik, ábrázolják korukat. És olykor még tartósabbak is az újaknál.

Mert mi különbözteti meg végül is a kalandregényt, krimit, a sci-fit, a tanítva szórakoztató vagy egyáltalán nem tanítva szórakoztató irodalmat az irodalomtól? A kiindulópontja. A szórakoztató irodalomnak ugyanis van kiindulópontja. Az irodalomról ezt nem állítanám. A jó sci-fi (hogy ennél maradjak, Verne legizmosabb leszármazottjánál) egy ötletből indul: abból, hogy a Holdba el lehet jutni ágyúból kilőve, hogy egy égitest leszakíthatja a Föld egy részét, hogy a robotok éreznek, hogy egy óceán vagy egy űrbeli felhő értelmes lehet, hogy a csillagközi rakéta ilyen meg ilyen, hogy egy ismeretlen bolygón ez meg ez történhet. Ebből az ötletből, eleve posztulált, lehetőleg tudományosan megalapozott konstrukcióból vonja le a sci-fi az adódó következtetéseket, és mentől pontosabban vonja le, annál jobb a regény. Szöges ellentétben az irodalommal, amely csak nézdegél, járdogál, bejárja az életet, az utcákat, az emberi tudatot – tapasztal. És tapasztalatból, külsőből-belsőből, a neki adatott legmélyebben átélhetőkből hordja össze diribről darabra, nyálával megtapasztva azt, amit. Az irodalom induktív, a sci-fi deduktív.

Természetesen nem logikai különbség ez, hanem magatartásbeli. Nem stílus, nem némely írói képességek, nem eszmebeli jó szándék árkolja el a tudósregényt a maga területére, hanem a gondolkodásmód, a tárgy megragadásának a milyensége. És ebből sok minden következik.

Valóban: miért szidjuk a sci-fit? Főleg azért, mert irodalmi szempontból nézzük. Ezért kérjük rajta számon, ami nincs és nem is lehet benne: például belső tapasztalatot, lélektani hitelt vagy emberábrázolást. Ez a hiány itt nem hiba; ez itt tulajdonság, a műfaj szükségszerű következménye. Egyetlen valódi emberalak szétvetné a sci-fi regényt, egy porszem sem maradna belőle. „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” – hirdeti a Szophoklész-idézetet mottóként, némileg mulatságos módon, éppen az Univerzum, tudomány-népszerűsítő folyóiratunk. Pedig ez igazából a művészet mottója, a belülről látott emberé. Ugyan miért kívánnánk belülről látott embert éppen a tudományos népszerűsítéstől? Kívánjunk tőle tudományt és népszerűséget, növényt, állatot, követ, flórát és faunát, kémiát és technikát fantasztikus következményeikkel együtt, csillagászatot, rénszarvasfogat és persze embertant is vagy pszichológiát – de a tudomány felől nézve. Vagyis a világot kívánjuk tőle, a külsőt, természet és tudomány tényeit, lehetőségeit. És voltaképpen ugyanezt óhajtjuk a sci-fitől is, mármint az igazitól, a többé-kevésbé tudományos gondolati kísérletet a „lehetséges világok” témájára.

Ha tehát én, az olvasó akarnám szidni a tudományos-fantasztikus regényt, aminthogy nem akarom, mert ősműfajnak tartom (lásd fentebb: a homo sapiens kalandszükséglete), akkor nem azzal vádolnám, hogy nem eléggé irodalom, hanem azzal, hogy nemegyszer nagyon is irodalmias. És nem a műfaj selejtjének, az űroperetteknek a hibája ez, nem a kozmikus ponyvának persze, hanem éppen az igényesebb szerzőket kísérti. Pedig nagy baj ám az irodalom. Nagy baj ám a tudományos fantasztikumban. Nincs kényelmetlenebb, mint ha a sci-fi szerző eltéveszti saját műfaját, és meg akarja mutatni, hogyan tud írói lenni. Ha meg akarja mutatni, hogyan tud „elmélyülni”, lirizálni, majdnem igazi konfliktusokat ábrázolni, ha belehordja deduktív műfajába mélyenszántó társadalomábrázolását, 200 oldalnyi történelmi bölcsességét, ha lélektani kottából akar énekelni. Ha ezt akarja, akkor írjon irodalmat. Az más. A sci-fi szigorú műfaja azonban nem tűri az ilyen művészi deviációkat. Méghozzá a legkényesebb, legirodalmibb ponton tűri a legkevésbé: az emberábrázolásban. Az ő embere mindig „az ember”, néhány közismert változatban, az alapötletnek, a cselekménynek alárendelt, azt kiszolgáló figura, az előre konstruált vázat kitöltő anyag. Jellemzésének módja tehát az árnyalt klisé. Ne higgyük, hogy azt olyan könnyű előállítani. Milyen jól árnyalják kliséiket a jó szerzők, mondjuk Asimov, Lem, Hoyle, Clarke, milyen jól mozgatják, beszéltetik őket. (A tehetséges szerző ugyanis tehetséges; és ez a tudósregényre éppúgy vonatkozik, mint bármi másra.)

De a tudományos-fantasztikus regény más elemeiben is szigorú. Itt van például az időkérdés. Nagyon kell vigyáznia a szerzőnek a lejátszódó időmennyiségre. Úgy kell tömörítenie a mondandót, hogy a regény saját ideje, cselekményideje minimális legyen, ha nem is éppen a klasszikus 24 óra. Belső ideje – emlékek, indokolások, kitekintések – nagyra nőhet. De az idővel való takarékosság elemien fontos feltétel itt, mert a műfajból hiányzik a természetes időkorlát, az ember életideje vagy akár történelmi ideje. A szerző akármit csinálhat az idővel (és a térrel), éppen ezért kell eszélyesen korlátoznia önmagát, helyettesítve a természetes határokat. Egyáltalán: a sci-fi minősége korlátaiban rejlik. A látszólagos korláttalanság megzabolázásában. Azt talál ki, amit akar. De ha egyszer kitalált valamit, akkor nincs mentség, ahhoz kell tartania magát, végig kell vezetnie a játszmát. Ezért mindene a tudósregénynek a szerkezet. Adagolnia kell, építkeznie, egyetlen alaptételéből kiindulva kell dedukálnia a következményeket, méghozzá a lehető legszűkebb logikai pályán. A jó sci-fi eszménye a matematikai elegancia.

Hogy a fiúktól visszatérjünk az apához: bizony Vernében nyoma sincs a szerkesztés ilyen igényének. Ő még lassan mozog, cammog, poroszkál a cselekmény kanyaraiban, annyi ösvényre tér ki, amennyire éppen rátalál. Igaz viszont, hogy kitérései egyáltalán nem az irodalmiasság irányába történnek, az ő lassúsága nemesen didaktikus: ismerteti Közép-Afrika rovarvilágát. De – hála istennek – esze ágába sem jut, hogy ismertesse hősei lelkivilágát. Meg sem legyintette a maiak irodalmi nagyralátása; önkénytelenül és természetesen marad benne a műfajban, amit teremtett. Verne mindenestül együtt anyagszerű.

Mindezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy a tudósregénynek nincs és nem is lehet semmi köze az irodalomhoz. Úgy gondolom, a legjava (no meg a detektívregény) még vissza is hatott az irodalom egy fajtájára, buldogharapású logikájával, feszes, keményen vezetett szerkezetével, ha szabad így mondanom: a szerkezet drámájával. Azonkívül ott van néhány irodalmi műfaj, amelyet klasszikusan deduktívnak nevezhetünk, az utópia, a szatíra, sőt például az absztrakt dráma, melyek oly sokszor öltik magukra a tudomány és a képzelet formáit. S ami talán a nemes atyafiságnál is fontosabb (Platóntól èapekig): van néhány jellegzetes írói tulajdonság, ami nélkül a sci-fi nem él meg. A szerkesztőerőre már utaltam. Ujjal mutatnék rá egy másikra: az érzékeltetés hatalmára. Mindenfajta irodalom egyik nehéz alapkérdése ez, de úgy gondolom, a legjobb tudósregény igenis képes bizonyos fokú érzékeltetésre. Nem mondom, hogy nem a klisé kenyerével él itt is. De. Fölhajtott egy pohár whiskyt; a kapitány arca mozdulatlanná vált; újra érezte a balzsamos levegőt – de szépek voltak ezek, de jellemzetesek voltak még Vernében! Azért nem mondanám, hogy ma használhatatlanok. Ne legyünk olyan rátartiak, mint André Breton, aki Valéryval karöltve eltiltaná közismert kiáltványában az ilyen mondatokat: „A márkinő ötkor távozott.” Alapbanalitások, a nyelv, a mindennap kliséi nélkül nem lehet regényt írni, és ha lehetne, tűrhetetlenül cifra volna, vagyis olvashatatlan. (Nem állítom, hogy nincsenek e téren is nagy példák előttünk.) A tudósregény szemléletességének is megvannak a kitenyésztett közhelyei, s innen, a semlegesből és szürkéből válhat ki a sci-fi legfontosabb hatóanyaga: a valószínűtlen szemléletessége. Mert hiszen ez a fő itt, ez a dolog szíve-közepe: a képtelen képpé váltása, a hihetetlen elhitetése. De azért összetett kézzel kérlelném a tudós, a jól felkészült szerzőket, hogy itt se ragadtassák el magukat a látomás, a líra, a szürrealizmus realitásai felé. Az nem az ő asztaluk. Maradjanak ők hőseikkel együtt hideg tekintetűek, cserzett arcúak és becsületesek, a humor persze sosem árt, mennyit lehetett kacagni Passepartout-n, Paganelen, hahaha, milyen mulatságosak. A szürrealizmus szokatlan eszközökkel idézi a lelki realitást, az ő műfajuk a legszokottabb eszközökkel a nem-realitást. Ne vétsék el ezt, ha egy mód van rá: mellőzzék a lelki finomságokat, kéri az olvasó. Legyenek csak nemeslelkűek és alaposak, lángeszű tudósok és hősiesek, elvégre amellett, hogy ponyvát, ifjúsági regényt, tudományt, jelentős jövőkutatást csinálnak, csinálnak még valami mást is: legendát. Korunk legendáriumát.

Mert a jó tudományos-fantasztikus regény nyújt valamit önmagán túl, egy érzéskomplexust, valami újat vagy újrégit. Talán a remény egyik műfaját nyújtja ezen a szűkössé vált földgolyón. Van még remény – mondja a sci-fi minden „komor jóslatával” együtt –, van még remény, ha ilyen pompás dolgokat tudunk kitalálni, felfedezni, ha ilyen széles a világ. S a remény alapja persze a hit, a modern hit, a tudomány iránti tátott szájú, gyermekded bizalom, korunk mitológiája. A tudósregény a jövő pszaltériuma. Azért olyan nagyvonalú. Mert mennyivel könnyebb 30. századi űrhajósokkal kelteni fel az „ember”, a „lét”, a „nagyság” érzelmeit, mint egy csehovi kishivatalnok szürke csetlés-botlásával. Ne is bíbelődjék ilyen piszlicsár izgalmakkal a sci-fi. Szője csak tovább a maga csillaglegendáját, színesen derengő tudományregéjét, távolság és távlat most már égbolt nagyságú vásznait. Hiszen éppen ezzel hoz valami olyat, amilyet Verne hozott valamikor, ami eltagadhatatlan életérzés, valamilyen csillagtérképélmény, sőt egyetlen szóval kifejezhetetlen – tehát névtelen, bár közismert –, bonyolult emóció a mi századunkban. A sci-fi magasztos és vigasztaló. Ha nem az, hát… akkor minek az egész?

Jó volna-e, ha végképp elbúcsúznánk kiskorúságunktól, szebb szóval ifjúságunktól? Ám búcsúzzunk el tőle, ha muszáj, mi mindnyájan, akik Verne gyermekei vagyunk, sci-fi szerzők és mindenkori olvasók, de csak úgy búcsúzzunk tőle, mint folytonosan újraszületőtől. Álljunk oda a Kétévi vakáció kisdiákjaiként, térdharisnyában, buggyos matrózblúzban a partra, és integessünk gyerekszalmakalapunkkal Verne kapitány hajója után, amint elúszik (ég veled, tengerész, egy percig még, szólt az őrnagy), elúszik fura kéményein pamacsos gőzbodorral – hová? Mindenesetre: messze.