Jegyzetek a rejtőzésről

Megjelent Székely Magda Ítélet című válogatott verseskötete. A verseket régóta ismerem, nem egyet könyv nélkül fújok belőlük, meg sem fordult a fejemben, hogy a kötet meg fog lepni. Meg sem fordult a fejemben, hogy könyve annyi és annyifelé futó asszociációt támaszt majd bennem, hogy nem vagyok képes elhallgatni, szeretném kötetéhez fűzni őket. Azzal is tisztában vagyok jó ideje, hogy a kiváló költő elismertsége (ismertsége) és értéke között nagy a szakadék. De hogy ekkora… Csak állok és bámulok.

Különben nem állok és nem bámulok. Értem én jól: minek is törődnénk Székely Magdával, hiszen nincs ebben a vékonyka kötetben semmi, de semmi, ami fölhívná magára a figyelmet, nincs benne se politika, se erotika, se divat, se blikkfang. Nincs zászló, amire fel lehetne írni a nevét. Az a rekesz, ahová költőként be lehetne sorolni, szembetűnően néptelen, mondhatnám egyszemélyes. Kötete oly mértékig elüt a közterméstől, hogy az ember, aki ismerni vélte, zavarba jön. Persze tudom én, hogy hasonlít is, hisz nem vagyok vak, ott látom mögötte József Attilát, Pilinszkyt, még egy-két költőt – de aztán vége. Mégiscsak másról van szó. Hosszan, de hosszan lehetne sorolni, hogy mi minden nincs benne ebben a kötetben, ami mai magyar verseinkben lenni szokott. Említsük például a képek ügyét. Magam is, azzal a magyar koponyámmal, elsősorban képekben észlelek, szeretem a képet, szívcsúcson üt a jó kép, mit csináljak. De Székely Magdának alig vannak képei. Illetve ha vannak… ám erről később. Nincsenek érdekes ritmusai sem vagy ritmustiprásai, verszenéje többnyire kötött, tiszta, szinte monoton; a nyelve, a nyelvtana izgalmas talán? Csodát. Ép, egészséges magyar nyelv, a mai világban szinte szégyellnivalóan szabatos mondatokkal, világos értelemmel; nincsenek trópusai és figurái, izmusai és programjai, nincs dzsesszdobja, se tilinkója, nincsenek – Istennek hála – ötletei, amelyeknek káprázatos zuhatagát csillapíthatatlan szellemességgel öntené a fejünkre, hogy elnyúljon tőle a magyar állampolgár.

Székely Magdának szinte nincs is mása, csak a hitelessége. Valahogy igaz, amit mond. Az „igaz” szónak természetesen sok értelme lehet. Itt azt a konok erőfeszítést jelzi, ahogyan a költő fedésbe hozza a gondolatot a szóval, a tagolatlan közérzetet a tagolt kifejezéssel. Nem akar megelégedni a körülbelülivel. Ha valaki egyszer is észrevette életében azt az irdatlan távolságot, ami pszichénk és szavaink között van, az azonnal észleli: Székely Magda különleges közegellenállásban halad előre. Nemhogy az első megfogalmazást nem fogadja el, esetleg a harmincadikat sem. Ami túlzás is; azért ír olyan keveset. De hát ő a gondolattal való azonosságra esküdött fel, hosszú azonosságra, időben kiterjedőre. Sajátos költőalkata alig bírja az esetlegest. Innen szövegének szűkszavúsága, nehezen magyarázható, csak tenyéren latolható súlya, tessék csak egyenként megemelni a szavait. S amit ezek a szavak hordoznak, az sem éppen csekélység. Irodalomban hitelesen emelni fel egy gyufaskatulyát, az is nagy dolog. De ő nem a gyufaskatulyák költője.

POLITIKA. – Azt mondtam, Székely Magda versében nincs politika? De még mennyire van politika, színültig van vele, csak nem egészen olyan értelemben, ahogy a szót érteni szoktuk. Költői életének középpontja, döntő élménye a háború, a háborús faji üldöztetés, amit gyerekfővel élt át és túl, századunk e legnagyobb politikai-egzisztenciális természetszennyeződése. Amely valahogy úgy szétterjedt a világon, hogy alig vagyunk képesek izolálni, minduntalan hol itt, hol ott buggyanva fel. Amikor Székely Magda mintegy fixálódik ennél a halált szülő origónál, mindig-újra egy irtózatos metaforát él át, az erőszakét, amely – sajna – világszerte égetően aktuális.

 

Én minden éjjel csontmezők fölött virrasztok. Néma oltár. Mind rámmered. Nincs szigorúbb a megvalósult víziónál.

 

Ezek a „Kőtáblára” vésett sorok s a többi mind, amelyeknek jellegzetességük, hogy élesen megjegyezhetők (ritka tulajdonság), könnyen elfedhetik előlünk e költészet másik pólusát, az ellentéteset. A „gyengeség”, az esendőség, a kiszolgáltatottság érzésére gondolok, a gyenge-erős dialektikájára:

 

Leüthetsz. Én nem ütök vissza. Az én kezem gyönge a rosszra. A hulló test helyén leüthetetlen erősen áll az én igazi testem.

 

Ahogy a költőt emészti a ráméretett megpróbáltatás, ahogy ő próbálja megemészteni, abban van valami – zavartan keresgélem a szót – keresztényi jelleg. Tudom én, hogy nem kedvelt jelző ez. Csak remélhetem, hogy nem értenek félre. És milyen könnyű volna, édes istenem, milyen könnyű rájátszani a magatartásra, még egy lapát alázatot rádobni, még egy üvegcse kenetet ráönteni, hiszen minden magatartásnak megvan a maga barokkja vagy olajnyomata. De a költőnő nem így, nem ezt. Csak felfedezi magában a többféle választ a katasztrófára. Korunk sebét hordja lírája mélyén, küzdve a gyógyulásért és a gyógyulás ellen, ítélet és irgalom váltóáramába kapcsolva versét. Az a meglepő, az a mélyszint, ahol, és az az érvényesség, amivel korunk drámáját lejátszatja.

HIT. – Milyen szerencse, hogy felfedezi ótestamentumi élményeihez a magyar Ótestamentum igéit. (Ugye azt mondtam, hogy a nyelve nem érdekes.) Utólag rátekintve Kolumbusz tojása ez, hát persze, milyen természetes Károli Gáspárt idézve mondani el 20. századi jeremiádjainkat. Csak éppen ki kell találni. A költőnek egyébként esze ágában sincs tobzódni az archaizmusban, a nyelvi szépségben, de ami keveset használ belőlük, az aztán szól, szól ebben a dísztelen, fehérre meszelt költészetben Tarsis és Ninive vagy Bildád, Cófár, Elifáz, vagy a terebintusok kemény zizegése.

Ez azonban csak nómenklatúra. Tovább kell mennem ezen a szálon, mert fogas kérdéseket tesz fel nekem ez a vékonyka kötet, önmagán túlmutatókat. A költői szakralitás kérdését például. Ne, ne feledkezzünk meg arról a nehezen körülhatárolható szentségérzésről, ami bármely művészet legmagasabb élményeit oly jellemzően kíséri. Kiindulása, eredménye persze más, mint a vallásié, de maga az élmény még leginkább azzal az ősi érzéssel hasonlítható össze, amit józan bátyáink, a latinok így fogalmaztak: numen adest. Vagyis ismerték, de még mennyire, szállóigét csináltak belőle, oly közhasznúan szőve bele a társalkodásba a „numen”-t, mint a palacsintát. Hát persze. Tudjuk mi ezt, emberek. Ismerjük a szakralitás érzését, nemcsak vallásban vagy művészetben, ismerjük sokkal-sokkal profánabb helyzetekben, viszonylatokban, egy szenvedélyben, egy ráismerésben, az éhező első falatjában. Gondolom, „természetes szentség”-nek hívja ezt a teológia. De én mégsem teológiáról beszélek, hanem teleológiáról. Mi más élni, mint egy célra elhajítva lenni, idézem a spanyol bölcselőt, hogy utalhassak pszichénk célra rendezett többletigényeire. Hogy aztán mi a neve a többnek, ami kell, az más kérdés. De legyen bár hit, eszme, emberiség, nemzet, család, művészettudomány, klubcsapat, bélyeggyűjtemény – akinek ilyen többje nincs, az szegényebb a szegénynél. Korunk, oly érthető dezillúziói kötelén járva, szereti kikerülni ezt a kikerülhetetlen többletóhajt. Vagy ha nem, hangerősítőt tesz hiteire, ami éppoly kínos, ha nem kínosabb. Egy biztos: mindkét fajta hiteltelepítés árt a költészetnek. Ezért hat olyan szokatlannak Székely Magda egyszerű, áhítatos mozdulata, ahogyan önmegváltó hitéhez, a vershez nyúl. Hisz a versben. Mennyire divaton-kívüli.

SZERELEM. – Azt mondtam, Székely Magda verseiben nincs erotika? Nono. Talán csak rossz szót használtam. Ő ugyanis – megdöbbenésünkre – szerelmes verseket is ír. Észrevették ugye, hogy világszerte, valamint kis hazánkban, mennyire fogy, soványodik a szerelmi líra. Tudom én azt, hogy nem divat a szerelem, sőt azt is tudni vélem, hogy miért nem divat. Nincs nekem kifogásom szexuális tornagyakorlatok versbeli közlése ellen. Az is jobb a semminél. De talán valami… izé… hogy is mondjam, hogy el ne piruljak belé: valami úgynevezett érzelem talán nem ártana, valami vágy, kudarc, buta öröm, szenvedés, netán szenvedély, valami egzisztenciális. Székely Magda ebben is keresztényi. Mert a szerelmet világirodalmilag mégiscsak a kereszténység találta fel, egymásba vetítve a Misztikus Rózsát a földi rózsával, s ha van valami híja az általam térden imádott antik szellemnek, az szerelmi költészetükben megtalálható. Bámulatos mértékig szobasport, amit ők, az antikok szerelem címén űznek, oly sokáig szent borzalommal kezelt szókimondásuk vígjátéki. Mi persze a kivételekre szeretünk gondolni, egy Sapphóra, egy Catullusra, némely orpheuszi vagy Philemon és Baucis-i legendára – de az egész együtt (ha valakit Isten megvert azzal, hogy hivatalból el kell olvasnia) nagyrészt úgy hat, mint álborközi viccmesélés disztichonokban. Nyilván ez volt a divat. Ezt a vigécörömű, slampos képzelethiányt, antik kispolgáriságot töri át, zúzza darabokra a szerelmetlennek értelmezett lelki gótika. Tudjuk jól, a tiltások, az akadályok tüze, a test és a lélek dialektikája, a szeretet-szerelem, vagy inkább e helyt a distinkciótlan amour, love, hallatlanul megnövekedett dimenziói hozták létre azt, amit igazából szerelmi költészetnek nevezünk. Hogy aztán, évszázadok múltával, egy ellenkező előjelű kispolgáriság harmatos-rózsás falvédőivel kelljen kitapétáznunk költészetünk szobáit. Most ott tartunk: nem kell a falvédő. Világos. Legyen tehát egy másik falvédő, fedezzük fel újfent és folyamatosan, hogy minden csak nemiség, nemiség? Vagy talán sikerülhet keskeny ösvényt találnunk a két klisé között? – Ezt a pillanatnyilag eléggé elhagyott ösvényt kutatja Székely Magda, megint csak minden hókusz pókusz nélkül. Idézhetem a múlt aranyszínében komponált Népligetet: „Azóta áll a délelőtt, – nem alkonyul soha felette, – aranya egyre tömörebben – súlyosodik a levelekre” és tovább: „Kénsárga platánok alatt – lehullott lombokon hevernek – s nem kelnek onnét fel soha, – nem indul el a két szerelmes.” És idézhetem azt a négysoros gnómát, hiszen a költőnő úgy szereti az aforisztikusat:

 

A test öröme nyomtalan, mint hogyha másfelé mutatna, túl önmagán, túl valami bizonyosabbra.

 

KÉPEK. – A költőnő szereti az aforisztikusat. Vegyük elő megint egy négysorosát, az Átváltozás-t, hogy képhasználatára utaljunk, amely voltaképpen az antikép használata, jellemzően rá és nagymértékben századunk lírájára.

 

Folyton szétfúj és összerak, a mozdulaton át mindig feléledő irányban mutatva meg magát.

 

A vers kulcsszava az a „feléledő irány”. Nem ismerjük az alanyt, aki vagy ami szétfújja és összerakja az embert, de az egész kötetet átlátva nem kételkedünk egzisztenciális jelentőségében. Lehet a lét, az én-felettes, a szerelem netán, mindenesetre rendelkezik velünk. Ugyanakkor bújik is előlünk, mutatva és nem mutatva magát, mintegy szélrohamokban. S ha már kimondtuk a „szél” szót, kimondtuk azt a rejtett, elfödött (a költő kedves szava) képet is, amely a vers mögött van, azt a közvetett látomást, amit az elvont szavak burkolnak. Székely Magda háttérbe vonja a képet – ez esetben durván lefordítva, a szél és a fa, vagy a szél és a homokdűnék látványát –, hogy absztraktumai érvényesüljenek. Hogy érvényesüljön az a „feléledő irány”, amely jelző és jelzett szó finom össze-nem-illésével vagy még finomabb összeillesztésével megnyit előttünk egy másféle dimenziót. A költő elszakítja versét a képtől, vagy inkább lábujjhegyen libegteti a kép szélén, hogy az egyszeriből, a helyhez-kötöttből kiszabadítsa azt a nagyobb hatalmat, amely szétfúj, feléleszt, amelynek nem színe, formája, nem keze-lába, hanem legelsősorban iránya van. Hitelesnek maradni az absztrakt képben: szokatlan mutatvány ez nálunk. Székely Magdának sikerül.

Egyáltalán: a magyar költészet díszes, bóbitás, zajos, tündöklő madárerdejében valami szokatlan jelenik meg itt, valami rejtőzően ritka. Nézzék csak, most megmozdul, most felrepül. A fejünk, a szemünk zsinóron fordul utána. Egy kis csodálkozást most, tisztelt közönség. Egy kis csöndet.