Hajnal Anna otthonai

Úgy alakította lakásait, mihelyt tehette, hogy két részből álljanak: sűrű, egymást érő berendezésből a falak mentén, és nagy, szőnyegtelen, meghökkentően tágas térből a szoba közepén. Csak a villogó, sárga parkett volt ott mindig középen, meg a tér maga. Körös-körül pedig az aprólékos szeretettel, hosszú, nem könnyű gonddal gyűjtött tárgyak, bútorok, plafonig érő könyvespolcok, növények. Növények. Minden ablak színültig tele növénnyel. Óriási filodendronok, fikuszok, sások, folyondárok. Zöld fényű szoba. Nagy terű védőbarlang volt ez, és maga a dzsungel.

Mert Hajnal Anna mindig így csinálta ezt. Az aprólékos részletek és az őserdőtenyészet, az intimitás és a nagy tér éppoly természetesen váltakoztak, éltek együtt, folytak át egymásba verseiben is, mint szobáiban. Mélyen jellemző környezet. Mélyen vésett költői karakter. Olyan karakter, amely az igazi, a cáfolhatatlan költők családjába tartozik, de ezen túl valahogy nem hasonlítható. Az ő költői nemébe kevesen tartoznak.

Most, eltávozása pillanatában, szorongva, kapkodva vesszük tudomásul, éljük át egyetlenségét. Törődtünk-e vele eléggé? Tudtuk-e, felmértük-e, mit jelentett ő, akit már több mint negyven éve, költői indulásakor egy csapásra a magáénak ismert el költészetünk, a kiválók között? És ha tudtuk, tudatosítottuk-e a természet csíratitkainak tudóját magunkban, a boldog csodálkozás költőjének jelenlétét kortársaink sorában? Figyeltük-e eléggé levendulaszemű, kicsiny személyét, azt a különöset, aki valahogy sosem tudott haragudni? A gyász percében, annyi nehéz, elháríthatatlan gondolat között mondani ki ezt a jelzőt: boldog, szinte-szinte blaszfémia. Kimondani a költőnő oly magányos utolsó évei után, férje-társa elvesztésének gyászversei után, századunk kataklizmáiban megmerítkezett, nehéz sorsára emlékezve: szinte-szinte képtelenség. De nem az emlékező mondja ezt, hanem maga a költő, a költő műve. Boldog úszó, boldog hajnal, boldog ízület, boldog víz, kilincs, vér – így sorjáznak a szókapcsolatok egymás után, és így szól a nagy lendületű verskezdet: „Ti boldog testek, égiek, – óriás aranycombotok – a táncban sosem fárad el – s nem hallgat aranytorkotok…” Ezek a boldog testek pedig a csillagok. Mert Hajnal Anna látása mindig egybefogja a földit és az égit, a közelit és a távolit, boldog ámulatának talaja, oka, tárgya a természet. A kicsinek és a nagynak egybelátása feledhetetlen állatportréin is ott lebeg, akár a cethal kölykéről, óriás bubájáról beszél, akár a víziló kicsinyéről, amint napozik anyja nyakán, és „rőt barlangocska-száját tátogatja”. Micsoda optika ez: a nagy, a legnagyobb élőlények kicsinye és a legkisebbek, korallok vagy molekulák nagysága. Hajnal Anna tekintete mintha ősanyatekintet volna, mintha maga a gyöngéd természet nézné gyermekeit olyan szemmel, amely előtt nincs nagy és nincs kicsi, amely előtt nagy és kicsi valami módon egybeesik. Egybeesik itt az egzotikus is a mindennapival, a mindenkihez szóló otthonlíra a távoli égövek tájfunjaival, földrengéseivel. Egybeesik, mert aki a világ sejtmoccanásait érzi a tenyerében, az egyformán ismeri a fehér bőrű, piros belű tejszíngombák hajnalhasadásait és Leviatán szemcsés nyelvét, amely besöpör minket a halálba. És így voltaképpen minden közelivé, otthonivá válik. Hajnal Annában semmi sincs a 20. század elidegenedéséből, lírája csupa emberközelség, a természet vetületében.

Ez a fájdalmasan boldog költészet, ez a nem szűnő gyermeki ámulat, ez a régóta haláltudatos emberszeretet melegen tiszta látványain túl megajándékoz minket, olvasóit olyasmivel is, ami napjainkban ritkán, nagyon ritkán jut osztályrészünkül. Az énekhangra gondolok, arra a természetes versbeszédre, amely az igazi lírának elvitathatatlan és talán legfőbb hatóanyaga. Mintha a mi költőnk a költészet ősforrásától indult volna el, amikor a gyerekkori Rába-partról elindult, és igen keveset törődve divattal, racionális spekulációkkal, mindig is megtartotta emlékezetében, verse természetes ömlésében ennek a forrásnak ősi, vigasztaló frissességét. Ahogy egyik korai versében mondja: „Mert aki lát, meglátja rajtam: – ez itt az Isten kedvelt lánya.” És ahogy egyik utolsó versében mondja: „Ezüst kötésű páncél rajtam – sűrűszemű magány: – valaha Isten lánya voltam, – még az vagyok talán.”

Nem talán, Anna, itt nincs talán. Itt bizonyosság van. Az eredendő költészet bizonyossága.