Kedvező éghajlat

Hogy mit jelent a kedvező szellemi éghajlat? Azt azonnal megtudja az olvasó, mihelyt kezébe veszi a francia esszéirodalom új antológiáját, amelyet Gyergyai Albert válogatott és szerkesztett, világirodalmi tudatunk kivételes hasznára.^* A kötet olvastán egyre inkább úgy érzi magát az ember, mintha olyan klíma alá, a tengerszint fölötti magasság olyan fokára jutott volna, ami az élet természetes közege. Végre megfelelő oxigénmennyiség – érzi az olvasó, még akkor is, amikor századok küzdelmein és fenyegettetésein utaztatják át a tanulmányok. Majdnem mindegy, hogy útjában elkomorul-e, vagy csodálkozik-e, vagy fölnevet-e, az egyes szerzők kalauzi tevékenysége nyomán, mert mindezt nem csökkenő szövegszinten haladva cselekszi. A francia esszé a világirodalomnak egyik legmagasabb sztrádája.

De hogy ezt a magasságot, ezt az egyenletességet, ezt a szerencsés klímát a gyűjtemény ilyen vitathatatlanul éreztetni tudja, az kétségkívül Gyergyai Albert érdeme. Összegezés ez a kötet, nemcsak a francia tanulmányirodalomé, hanem Gyergyai Alberté is, legalábbis egyik összegezése az ő példaadó tudásának, a francia irodalomban eltöltött életmunkájának, alázatosan fölényes hozzáértésének. Gyergyai Albert francia irodalomkutatásunk kimagasló reprezentánsa persze – és ennek a korántsem epitheton ornans jellegű megállapításnak legújabb bizonyítékaként elég elolvasni a kötet bevezetőjét, az esszét az esszéről. Nem is olyan egyszerű helyzet: egy francia tanulmánykötetet – Montaigne-től Camus-ig – tanulmánnyal bevezetni. Versenyvizsga ez évszázadok nagyjaival, ha valaki úgy fogja fel – és Gyergyai úgy fogja fel, ragyogóan állva a próbát. Igazán nem kívánom a bevezető írójának bölccsé érlelt gondolatanyagát méltatni, csak hangnemére fülelek, arra az ismerős, jellegzetesen tompított hangnemre, csak rejtett félmosolyait kapom el, ahogy olykor-olykor kinéz a sorok közül az olvasóra, csak hosszú mondatainak diszkrét redőzetét, a tanulmány egészének ritka egyensúlyát köszöntöm. Továbbá… továbbá a válogatáson és bevezetésen kívül nem hagyhatom említetlen a jegyzetanyagot sem. Gyergyai jegyzetei nem puszta életrajzi tájékoztatók, hanem vonzó, tömör kisesszék, helyét, színét, korát, utókorát jellemezve a szóban forgó szerzőnek. Adott műfajánál fogva vannak a kötetben – bőséggel – önmagukban is nagy esszék, vannak, amelyek csak csipetnyi kóstolók lehetnek hatalmas életművekből; vannak írók, akiket inkább, és vannak akiket kevésbé reprezentál közölt írásuk. Ezeket az elkerülhetetlen hepehupákat egyengeti el a jegyzetek sora, amely maga is kis irodalomtörténet. Csöppet sem mellékes az sem, hogy a gyűjtemény nagy része minden további nélkül, azonnal élvezhető a francia irodalomban kevésbé járatos olvasó számára is; ez nem utolsósorban köszönhető a fordítások színvonalának. Mondhatni, ritka szerencsés egyensúlyt tart a kötet a történeti-tudományos igény és a népszerű tájékoztatás között. Amivel nem azt akarom mondani, hogy ezt a könyvet egyszerre kell lenyelni; ez lassú falatozásra való. Műfajánál fogva is, meg azért is, amit Thibaudet úgy fejez ki, hogy a könyv második dimenzióját az újraolvasók teremtik meg, akik az időben mindig-megint elolvasva életet adnak neki és vesznek tőle.

Ami – öröme mellett – bizonyos mélabút kelt a magyar olvasóban, az ennek a reflexív műfajnak, a francia esszének mérhetetlen gazdagsága. Hiszen eddig is tudta, hogy az esszé francia nemzeti műfaj, de kezében tartva ezt a gyűjteményt, amely 800 oldalas, röpke idézet a francia tanulmányírásból, s amely minden lapján szinte beláthatatlanul jelentős oeuvre-ökre nyit panorámát (Montaigne-re! Descartes-ra! Pascalra, Voltaire–Rousseau-ra – ezerre), nem nyomhatja el magában a sóhajt, ami a magyar reflexív műfajokat illeti. Nem kívánhatunk csodát a mi történelmi éghajlatunkon, de azt elmondhatjuk, hogy a magyar reflexió mintha még szűkös lehetőségeit se használta volna ki (annál nagyobb tisztelet a kivételes eseteknek), arányban, súlyban messze elmaradva a kreatív műfajok mögött. De várjunk csak. Most látom, átgondolva a dolgot, micsoda barbár mondatot írtam le az előbb: hát lehet-e az esszét nem-kreatívnak tekinteni? Miközben ezt a kötetet tartjuk a kezünkben? Ne is keresgéljük a finomabb distinkciókat esszé és szaktudomány, kreáció és reflexió körül, folytassuk inkább ezt a nem sok örömmel kecsegtető párhuzamkeresést saját irodalmunk és a francia esszé közt, legalább negatív tanulságul. Talán az egy Montaigne – mondom reménykedve –, talán ő, az esszé atyja vonható holmi laza párhuzamba a mi erdélyi emlékíróinkkal, egyáltalán nem szándéka, tárgya, stílusa, hatása, hanem némileg helyzete okából. Montaigne-ről még elmondhatjuk, hogy egy polgárháborús, vérengző század margójára írta jegyzeteit, ő még ismerte a több-kevesebb veszélyeztetettséget, a több-kevesebb magányt. A magány – fontos szó ebben a párhuzamban, amely alig kezdődött, már meg is szűnik, mert maga a magányhelyzet is alighogy felvillant a francia esszében, már meg is szűnik. Semmi sem lehet eltérőbb, mint a francia irodalom oly folyamatos, oly közismerten társas mivolta és a mi mindig újra kiirtott irodalmunk szellemi magányainak sora, szakadozottsága. Nem mintha a „magány” szó nem szerepelne a francia esszében antikos vagy keresztény hangulattal, és különösen a preromantikától kezdve, bizonyos erkölcsi glóriával övezve, mint a „világ” nyüzsgésétől való elvonultság, a nemes lelkinyugalom szinonimája. De amikor például Rousseau szájából ki nem fogy a magány dicsérete és az olvasó melléhallja a magyar megfelelőket, Bessenyei, Berzsenyi, Csokonai, Kölcsey magányosságódáit és idilliumait, el kell mosolyodnia – bár nem túl vidáman – a szó kétértékűségén. A mi magánydicsérőink éppen azzal kívántak lelki társakra lelni, szellemi közösséget kialakítani, hogy részt vettek a világirodalom áramlataiban – amelyekben akkor véletlenül a magányhelyzet volt az egyik aktualitás. Egyébként semmire sem volt nagyobb szükségük, mint társakra, irodalmi életre, közös munkára, nemzetre – úgy kellett nekik a magány, mint púp a hátukra. Rousseau-nál a magányhitvallás egy dezillúziót követő, jól megalapozott illúzió, míg a mieinknél?… Azt hiszem, a mi szellemi fáziskülönbségeinket úgy is lehetne jellemezni, hogy az illúziók és a dezillúziók hullámai nincsenek szinkronban világirodalmi megfelelőikkel. És bár a „magány” szó aurája mélyen jellemzi – visszájáról – a nagy, francia társas-gondolkodást, bármelyik szót, bármelyik fogalmat kihúzhatnánk a bonyolult szellemi szőttesből, s eljátszhatnánk honi és nemzetközi árnyalataik nem is tanulság nélküli eltéréseivel. Lehetne az a szó az ész, az erény, a polgár (Kazinczy Az erényes világpolgárhoz címzett szabadkőműves-páholy tagja volt Miskolcon), lehetne a hit, a szív, a kegyelem, lehetne az irodalom, az elemzés, a tudat – mindegyik mellé odatehetnénk hazai és több nemzetbeli, hasonló és nem hasonló párhuzamait. Igaz, ezek már nem is annyira párhuzamok volnának, inkább csak variációk emberi alaptémákra. A kötet olvasásakor nem árt tudomásul vennünk az azonos szavak mögött a francia esszé saját, különárnyalatú fogalomnyelvét, mint az emberi szellemnek egyik jellegzetes tájszólását.

Ha a francia tanulmányirodalom szintjét bizonyos fokig meghatározza az a civilizációs, társadalmi teljesítmény és az a társas hajlam, ami mögötte van, ugyanezt elmondhatjuk legközismertebb karaktervonásáról, az értelem fogyhatatlan éberségéről, hihetetlenül sokszínű luciditásáról is. Itt mindenki okos, itt mindenki elmés. A homo sapiens legértelmesebb képviselőivel kerülhetünk itt ismeretségbe. Ne, ne gondoljunk a „könnyed”, a „franciás” szellemességre (van az is), erre a karikatúrává torzult közhelyre, gondoljunk inkább az intelligencia laikus szentjeire, egy Pascalra, a janzenistákra (bámulatos Pascal véd-vádbeszéde Montaigne-ről), a filozófusokra és matematikusokra, a nehéz fajsúlyú, mélyjáratú elmékre; itt még azok is jellegzetesen villogó fegyverekkel vívják meg szellemi csörtéiket. És természetesen ezek a filozófusok és főleg ezek az okos esztéták akkor a legokosabbak, amikor önmagukat cáfolják (Taine például, ahogy hajlítgatja, finomítja hármas tételét). Hiszen ebből derül ki, hogy van művészi érzékük (ami talán mégis a legfontosabb, ha valaki esztetizál), hogy életüket átható tudományos felismeréseik sem tették vakká őket a művészet realitásai iránt. Hogy képesek átlátni: több dolgok vannak földön és egen, mint az ő – bármily alapvető – tudományos konstrukcióik. Ritka köztük a pápáskodó. Legalábbis nagyon erős soraikban a szellem fegyelme; nem tartják illőnek a „zsebemben az igazság” hangnemét. Talán azért, mert több zsebük van. Mindig akadnak önmagukkal szemben is kisebb ellengondolataik, mint diadalmas főáramlat mellett örvénylő kis ellenáramlatok. Gyönyörűek a kételyeik. És ha a gondolat termelődéséhez kedvező éghajlat kell, mennyire kedvező kell a kételkedéshez. El is jutnak hamar a kételyben való kételkedéshez is, akár a dupla értelmű que sais-je-höz Montaigne-ben, akár a szív jogaihoz Pascalban vagy például a 18. századi Joubert-ben (mindig újra felfedezett, úgynevezett kismoralista): „Nem nevezném értelemnek az erőszakos értelmet… sem a rosszindulatú értelmet… sem pedig a fölényes, érzéketlen szellemet, amely csúfot űz a jóhiszeműségből.” És ő mondja ezt is: „Szellemem és jellemem egyaránt fázós; a legmelegebb jóindulat hőmérsékletére van szükségem.” Talán ez a legszélsőbb pont, ameddig az értelem érzékenysége – még a romantika fordulata nélkül – eljuthat.

A romantika azután változtat a dolgokon. Csakugyan változtat? A 17–18. század Descartes nemzetévé, a felvilágosodás, a forradalom nemzetévé tette a franciát, így rögzítve képét a köztudatban. De hát már ezelőtt, emellett, mindig is élt a francia gondolkodásban a Rousseau-vonal, Jean-Jacques előtt és után, amely teljesen más oldalról, az emóciók felől jut el a társadalmi változásig, a gondolkodás más típusáig. A romantika után, a 19. századon végigvonulva pedig, mintegy két ágban láthatjuk elhelyezkedni a francia gondolat (irodalom, élet) kifejezőit, egyoldalt a hagyományos „raison” tudománnyal is fölerősödött képviselőit, másoldalt az emóció romantikával is fölerősödött modernjeit. Modernjeit? Igen. A 20. század szellemi életét ugyanis mindenestül a romantika örökéhez csapom, egy sommás, de nem megfontolatlan mozdulattal. Mindenképpen ott kell látnunk őseink között Constant-t (nem a legvonzóbb egyéniség arcképcsarnokunkban), Sainte-Beuve-öt (a nagyot, a „kritika Victor Hugóját”), Baudelaire-t, itt képzőművészeti elmélkedésével (e helyen jegyzem meg szerényen: nem lehetett volna egy kis Rimbaud-t meg egy kis Mallarmét is beletömködni a kötetbe?), és itt van a századfordulón Bergson (akitől nem kapunk valami igazán bergsonit). Míg a másik ágon, a klasszikus raison oldalán ott áll Taine, Renan, Claude Bernard (milyen jó, hogy egy orvos-fiziológustól is kapunk tanulmányt, első kézből származó bizonyságául hatalmas hatásának), Zola, France, a derék Julien Benda (akire minden magyar olvasó melegen gondol, mert neki köszönhetjük az egyik legszebb magyar tanulmányt, Babits Mihály Benda-kommentárját). Akik pedig a francia gondolkodás képviselői közül nem férnek be ebbe a két nagy skatulyába, vagy nem férnek bele egyértelműen, azok csak a skatulyák szűkös és mállékony voltát bizonyítják, és nem saját jelentőségük csökkentségét. Ahogy Michelet mondta francia történelmének létrehozásáról: „A lassúság érdemét nem lehet elvitatni tőle” – ennek példájára suttogom el: a hatalmas anyaggal való birkózás érdemét nem lehet a skatulyáktól sem elvitatni.

Átlépve a 20. századba, szeretnék egy pillanatra visszautalni a kötetről való első, elháríthatatlan benyomásra: a francia reflexív műfajok mérhetetlen gazdagságára. Mert századunkban sem csökken a gondolati termés, gondolkodik itt nemcsak a filozófus, a tudós, a kritikus, gondolkodik a költő is, az író, a műfordító, az utazó, az avantgárd is gondolkodik természetesen, és mindjárt némileg ortodoxul saját dogmáiról (Breton helyett talán jobb lett volna egy Apollinaire). Olvashatjuk Gide szép Racine-elemzését, amint egy színésznőnek elmagyarázza Phaedra szerepét; szemügyre vehetjük Valéry fogalmazási módját, amely mindig-újra azt a képtelen vágyat kelti fel, hogy most már igazán be kellene tiltani minden szöveget, ami rosszabb az övénél – elvégre a vas feltalálása után már nem vagdoshatunk kőkéssel –; és láthatjuk Camus komoly, janzenista arcát, amint az abszurditás fölött és Kafka ürügyén ránk tekint.

Beláthatatlanul széles kontinens tehát a francia esszé, amelynek minden egyes írástudója külön-külön birodalom. Ne képzeljük, hogy neveiket itt-ott felsorolva, e gyűjteményen át rájuk pillantva, kimerítettük őket. Szembetűnően nehéz volna hát úgynevezett általánosítható tulajdonságaikat megragadni, miközben olvasójuk állandóan érzi, hogy összetéveszthetetlen vidéken jár könyveik között, ahol minden „jellemző”: a hangnem, a tárgy, a kézmozdulat, a levegő. Hogy csak egyet említsek a sok közül: nem mondhatnám, hogy ezek a remekírók olyan kisképűek volnának, mint az angol esszé nagyjai. Udvariasságuk fölénye túlnyomó. Hajlamuk van rá, hogy kihívóak legyenek. És itt egyáltalán nem csak Bretonra vagy a Breton-szerűekre gondolok; fölsejlik ez még legbensőségesebb vagy legemelkedettebb képviselőikben is. A külföld, a francián kívüli föld igen kevéssé van jelen tudatunkban; az az önérzékelés, hogy Franciaország=Európa, még 19. századukon is érződik; sőt a 20.-at is megjegyzi. Elnyomhatatlan derültséget kelt bennünk, ahogy Valéry Larbaud fölfedezi – századunk elején! – a „műfordítás hasznát”. Bizonyos belterjességet jelent mindez (a kivételek persze kivételek), sőt bizonyos bennfentességet, a szellemi dendizmus kísértését. Szövegeik hangulatából teljességgel hiányzik az a gyöngyszürkére való törekedés, a látszategyszerűség és látszatközvetlenség, a rejtett irónia, ami az angol esszé jellemzője. A francia tanulmánynak esze ágában sincs bármit elrejteni; írástudóinak illemkódexe más: nemcsak lenni akarnak, hanem látszani is, minél messzebbre. Világító élc, csattanó, gúny, aforizma: csillagszórófüzérek függenek itt minden évszázadon.

És ha már az aforizmát említettük, hadd említsük azt a két jellemzőt, amit végigvonulni látunk a francia gondolkodás történetén: egy műfajt és egy magatartást. A műfaj az aforizma. Ámulatos, hogy mi minden öltözik itt bele az aforizmába, gnómába, maximába (amit voltaképpen minimának kéne nevezni); aforizmába öltözik a vallásos hit éppúgy, mint a társasági élet, a filozófiai elv és a szerelem, a forradalom és az embergyűlölet; a matematikusok éppoly aforisztikusak, sőt paradoxok, mint a természettudósok. A francia aforizma… no igen, erről mondtak már egyet-mást a világirodalomban. Nyilvánvalóan egy bizonyos lelki alkat terméke, a dolgok fölé emelkedő, összefoglaló tendenciájú szellemé. Semmi sem idegenebb az aforizmától, mint a dolgok szétszedése, részletezése, elmélyítése, az ember lelkiállapotának „in situ” ábrázolása. Talán ezért kevés itt a tépelődés, a szenvedés, a vallomás szava, a gondolat kialakulásának nyomon követése. Az aforizma gondolati végeredmény – vagy annak a látszata. Ha innen nézzük a műfajt, nagyon is szükségszerűnek tetszik a „Vallomásokkal” kezdődő romantikus hullám, vagy a lélektani regény feltalálása a francia irodalomban, mint az aforisztikus ellentendenciája. A francia gondolkodásnak ékes, ám századokon át kényszerítő, olykor az empíriáig sem érő racionalizmusa sok mindent megmagyaráz századunk szellemi, irodalmi képéből is, az avantgárdból, a formabontásból, a szürrealizmusból. Abban a közhasznú megállapításban, hogy korunknak világhatású francia művészete „az értelem ellen lázad”, nem hanyagolható el az a részlet, hogy milyen értelem ellen lázad. Természetesen elsősorban a francia értelem ellen, bizonyos, századok során uralkodó, már-már teokrata szellemi gőg ellen – amivel ebben a válogatott gyűjteményben alig találkozunk. Sőt inkább azzal a magatartással találkozunk, amelyet oly jellegzetesnek tartunk: az értelem étoszának gyakorlásával. Ez az, ami végigkíséri a francia gondolkodás századait; ez az, ami a tűnődés, a vizsgálódás éles tekintete mellé odaidéz egy válltartást is, a szabadság kiküzdött, félreismerhetetlen válltartását. Nemcsak egyszerűen a fej irodalma ez, hanem a fölvetett fejé. És talán itt van az a szellemi-erkölcsi sáv, ahol a francia esszé a legtöbbet nyújthatja nekünk: az a terület, ahol az értelem és az étosz olyan árnyalatokkal játszanak egymásba, „mint galamb nyakán a színek” – hogy Renantól kérjük kölcsön a hasonlatot.

Említettem az illúziók és dezillúziók hullámait az emberi gondolkozásban, a hitekét és a kételyekét, amelyek minálunk koránt sincsenek mindig szinkronban a világ vezető vagy akár divatos gondolataival. Hadd példázzam ezt saját óhajommal: ma, amikor a francia szellem, művészet, irodalom oly eredményesen hajózik többek között az antiintellektualitás iránt is, hadd kívánjam én önmagunknak a gondolat fegyelmét, elmélyültségét, amit a franciáktól (is) tanulhatunk. Olyan ez, mint a telefon. A franciák olykor-olykor kikapcsolják a telefont, mi szeretnénk végre folyamatosan bekapcsoltatni. Két telefonhiány – de valahogy más okból. Örülnék neki, ha ezt a kétféle okot szellemi tájékozódásunk során nem tévesztenénk össze.

És miután így szívből hódoltunk a nagy Ráció előtt, hadd emeljünk ki egy mondatot Claude Bernard-tól, mintegy vigasztalásul: „A kísérletező többet tehet, mint amennyit tud.” A maga helyén ez a mondat éppen a determinizmus apostolának jól körülbástyázott következtetése egy gondolatmenet végén. De csak így, önmagában nem úgy hat-e, mintha a 20. század valamely bonyolult problémakörének a summája volna? Figyelemre méltó mondat: az ember többet tehet, mint amennyit tud. Lehetne akár a költészet jeligéje is. Vagy mintha Istennek is, császárnak is eleget téve, egyaránt figyelmeztetne emberi szellemünk korlátaira és abszurdul alapos reményeire.