Századunk útjain

Hétszáz oldal vers. Hétszáz sűrű oldalnyi kortárs-vers, egyetlen költő nagy panorámája a 20. század lírájáról: ezt nyújtja Rónay György műfordításkötete, a Századunk útjain. Mintha azt mondanánk: hétszáz mérföldnyi vándorút a mai költészet korántsem sima földjén, erdősávokon át vagy aszfaltlabirintusokban. S ha ennek a hétszáz mérföldnek a kivételes hosszát méricskéljük, nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a műfordító gyalog jár. Lépésről lépésre, sorról sorra, szótól szóig araszol előre az idegen terepen, minden mozdulata munka is, nemcsak édes inspiráció, a versfordítás gyakran oly kemény kettős kötöttségével.

Továbbá: ebben a hatalmas, 20. századi gyűjteményben „már” nincs benne Rimbaud, Mallarmé; ami pedig benne van, az csak válogatás Rónay György idevágó munkásságából. Úgy tetszik, Rónay nagy műfordítói oeuvre-je szinte-szinte beláthatatlanná nőtt, a legrégebbiektől a legmaibbakig érve és viszont, minduntalan visszanyúlva a régiekhez. Gyorsan meg is próbálom csökkenteni a méreteit. Ez a válogatás több mint harmincöt év munkáját fogja össze, nem egynyári termés. Rónay már a háború előtt, 1939-ben kiadott egy kötetet Modern francia líra címen, egyik legelső megszólaltatójaként az élő francia költészetnek; ez a kötet lett a magva mindig továbbnövő, kortársi érdeklődésének. Így, vagy harmincöt évre elosztva, adagolva, szétterítve, mindjárt kevesebbnek látszik a hatalmas anyag. Vagy tévednék? Nem látszik kevesebbnek? Hozzászámítva az időt, mégsem sikerült csökkentenem a költő fordítói munkásságának arányait? Esetleg még növeltem is? Lehet. Hiszen mindenki tudja, Rónay ahhoz a műfordítói nemzedékhez tartozik, amelyik még nem muszáj-fordító. Elsősorban azért fordít, mert szeret fordítani. Mert fordítói műve nemcsak szaporodik, hanem szervesen növekszik az időben. Mert benne él a magyar kultúrának abban a négyszáz (ezer?) éves hagyományában, amely szerint fordítani nemcsak szükséges, hanem remek dolog is, magas költői ambíció, a megismerés egyik fajtája, választás és választottság. Ami Rónay esetében csodálatos, hogy még írói elhallgattatásának, fordításra-szorítottságának ideje sem tudta alapállásából kiverni, nemes mesterségétől eltántorítani. Nem utálta meg a fordítást. Ő aztán igazán tudott ex necessitate virtutem csinálni (hogy Bethlen Miklós tündéri makaróni-nyelvén idézzem, hogy azzal édesítsem a kesernyésen igaz banalitást). Sajnos kevesen vannak ma már, akik elmondhatják, amit ő, hogy antológiájába semmit sem vett föl, amihez ne lett volna vagy ne lenne személyes köze. És azt a másik mondatot is kevesen mondhatják el: „Igyekeztem általában inkább költőket, mint pusztán verseket fordítani.”

Igen. Ez az, ami Rónayt s a néhány legjobbat elválasztja az utánuk jövőktől. A személyes kapcsolat a fordítandóval. És az ebből folyó alapos ismeret. Szerelem és filológia. Ők még tudják, mi az igazi műfordítás.

Nyilvánvaló, hogy legjobbjaink ezt a fordítói magatartást a nagy Nyugat-gárdától örökölték – félig. Csak félig, mert a Nyugat óta egyre szigorodó tartalmi-formai fegyelmünk, műfordítási eszményünk megváltozása megváltoztatta a „személyes kapcsolat” fogalmát is, erősen befolyásolva-csökkentve a költői egyéniség jelenlétét, annak megengedett mértékét a fordításban. Ne, ne reméljük, hogy Rónay György fordítói egyéniségéhez közeledve oly könnyen fedhetjük fel a jellemző jegyeket, mint mondjuk egy Tóth Árpád-fordítás esetében, ezt mai fordítói etikettünk kizárja. De azért fölfedhetjük őket. Nincs az az aszketikus magatartáseszmény, amely teljességgel eltakarhatná egy költő-fordító jelenlétét a szövegben – és isten őrizz, hogy eltakarja. Csak máshol, másban, másképp engedélyezi kibukkanását.

Nézzük például Rónay verskezelését. Mivel 20. századi líráról van szó: főképp szabadverskezelését. Nem egészen olyan egyszerű dolog ez, mint amilyennek látszik, hogy tudniillik a kötött verset kötötten kell fordítani, a szabadot meg szabadon, kit mi illet. A két forma közt erős az áthallás századunkban, még ott is, ahol a szabadverset feltalálták, vagy régóta és szinte kizárólagosan gyakorolják, ahol pedig aránylag kicsiny a szabadvers hányada az egész költészethez képest – mint nálunk –, ott a műfordítónak meg kell határoznia, versről versre kell eldöntenie, hogy mi a „kötött” és mi a „szabad” aránya, illetve hogy a szabadvers oly bőséges változatainak melyikét hozza létre magyarul. Van ennek előnye. Hiszen a fordítás új stílusok, új magatartásformák gyakorlóterepe is. És van hátránya: mindig az a fordítás fog igazán „szólni”, amelynek verselőzménye, gyakorlata vagy igénye már él a hazai nyelvben. Nos, a magyar szabadvers – úgy érzem – olykor nem „szól” eléggé, olykor tompán szól. Nincs meg az a széles skálája, múltja, változatossága, kiérleltsége, ami a világlírában található. Ezért van az, hogy a magyar műfordító mindig egy kicsit magányos, egy kicsit elhagyott, amikor szabadverset fordít. Nem támogatja eléggé a magyar versgyakorlat. Nagymértékben tőle függ, hogy miféle szabadverset csinál, mert ő csinálja, nem a magyar nyelvszokás, nem egy kialakult versstílus őhelyette. Rónayra is erősen jellemző szabad szövegeinek szövése-fonása, akkor is, ha szinte minden lehetőségét, variációját végigjátssza a mai költészetnek. Röviden: Rónay szabadverse zenei. És ezzel nemcsak azt akarom mondani, hogy bőven él a magyar szabadvers egyik legszebb lehetőségével, az antikos, mértékes ritmusok szövegbe gördítésével, bebizonyítva így a közigazságot: az tud igazán szabadverset írni, aki kötöttet is tud – nem. Nemcsak erről van szó; valamivel többről. A számlálhatón túl Rónay úgy választja meg és úgy szövi egybe szavait, hogy azok a modern vers szabad asszociációs képzettávolságait, szakadékonyságát és szakadékait átívelve, bizonyos zenei evidenciát adjanak a szövegnek. Úgy is mondhatnám: jellemző rá bősége mindannak, ami dallamos és természetes, valamint hiánya mindannak, ami kirívó és diszharmonikus.

Ez nem olyan magától értetődő. Különösen nem a modern vers felől nézve, amely oly közismerten tépett, disszonáns. De nem is onnan kell néznünk a dolgot, nem a modern vers felől, hanem Rónay felől, mert ez a diszkrét dallam, amely fordításaiban szól, tolmácsoljon bár tudatküszöbön ülő versminimumokat, félprózát vagy nagy, hömpölygő, modern retorikát, nem elsőrenden a versek sajátja, hanem Rónayé. Ez az ő költői-fordítói jegye, mindenütt megmutatkozó, de különösen szabadvers-kottázásában – amely, mondom, a magyar műfordító extra-leckéje – és amelyet a legszigorúbb műfordítói hűség sem tud eltüntetni, elhallgattatni. Legföljebb háttérbe vonja (ez a „legföljebb” egy műfordítói korszakot jelent a magyar lírában), és így a karakterjegy nem föltűnő, sőt elleplezett, a szöveg kísérője, de nem vezetője.

Ha pedig már meghallottuk ezt a jellemző dallamot, amely oly szépen ível sortól sorig, verstől versig, amely mint egy láthatatlan, hívó kézmozdulat, át-átsegít a szöveg bármiféle nehézségein, és egyre beljebb és beljebb invitál a versek szövevényébe, akkor kedvünk támad annak vizsgálatára is, hogy vajon miből fonódik ez a megszakítatlan dallammozgás. Milyenek Rónay György szavai? Milyen egy költő szótára, aki végigjárta a világlíra annyi meg annyi földrészét? Természetesen komplex. Rendelkezésére áll a nyelv minden rétege, a népnyelvtől a városi argóig, az archaizmustól a szaknyelvig. Persze neki is megvannak a kedvelt szavai (mint mindenkinek), amelyek akkor esnek bele szövegébe ha akad egy kis helyük – ez a fordító lélegzetvétele, öröme. A nyurga, a netán, az újton-újra visszatérnek, mint a mester alig látható, aprócska szignója a kép jobb sarkában, és visszatérnek nagyon is tudatos hangtani választásai is (amelyek közül például a fel és föl, a csend és csönd, a csepp és csöpp alakcseréje puszta jelzése csupán finom hangrendjének). Hallani vélem olykor élőbeszédből ismert, zárt ë és nyílt e váltogatását is, rímeiben például, bár kiemelésükre nem vállalkozom. Nekem csak egy e-t adott végzetem. A két e-vel beszélőket irigyelni tudom csupán. Azt azonban fölfogom, hogy mit jelent Valéryban ez a kettős alliteráció: „A csönd minden csöpp atomja.” S már ebből a néhány, csöpp példából is kitetszik, hogy Rónay szókincse hajlik a választékosságra. Ez a választékosság azonban sem nem magasztos, sem nem levendulaillatú. Hogy szerény méretű paradoxonnal fejezzem ki magam: ez prózai választékosság. Annak a választékossága, aki jobban bízik a pontosban, mint a feltűnőben, essék bár a feltűnő a túl szép vagy a túl csúnya körébe. Hajlamai követésében pedig szilárd támasza megingathatatlan, egészséges magyar nyelve, ami éppen a modern vers csavarai és kanyarai között tájékozódva, csöppet sem elhanyagolható biztosíték. Amit Rónay mond, az valahogy mindig helyénvaló. Stílusjegye: természetesség a bonyolultságban. És itt nem a szavaira gondolok elsősorban, a síkságra, amit fölpeckelt a nap (Éluard), az apáról apára élemedő, vérző korokra (Marin Luzi), a zamatos ismeretre (Claudel), a mosolyfakadtigra (Rilke), hanem inkább mondatformálására. Ahol Rónay biztos nyelvérzéke leginkább kitapintható, az versmondattana. Kiválóan ért hozzá, hogy nyelvi hajlamait, zenéjét, választékosságát összefonja és kifejezze mondata kanyargásával. Valéryban például: „Üdv! szavak közt egybecsengő / rokonságok még noha / álmok árnyán ringva rejlő / fényes iker mosolya!” Vagy ebben a merész Cocteau-mondatban „…mert testünknek újfajta mód emelt ki / roncsai alól.” Egyáltalán nem habozik kettévágni a mondatot, vagy szavakra szeletelni, összezavarni, félrekanyarítani (az eredeti szöveg stílusszándékához képest), és mondata még mindig ép marad. Ép marad, mert ezerféle változatot tud, módot, trükköt, retardálást, lazítást, feszítést az idegen mondat hazai hámba fogására. Nem töri magyarrá az idegen szófűzést; idomítja. Megteheti. Biztos a keze.

És ha már az előbb Valéry Hajnal-át idéztem, ennek örvén hadd térjek ki egy verstani kérdésre, amely már régóta fúrja az oldalamat. A francia hetes impair-vers fordítására gondolok, a Hajnal és a Pálma formájára. Rónay is – mint mindenki – négyes és negyedfeles trocheusban tolmácsolja az impairt. Így szoktuk. Ez a magyar műfordítás régi és jól megfontolt szabálya, sőt törvénye, amelytől eltérni kaland vagy tudatlanság. És éppen Rónay ad remek példát az impair kihasználására a híres Pálma-részlet merész – de milyen merész – magyarításával: „Várni, várni, várni, zsongja / várni, zengi az azúr” Mégis sokunkban, Rónayban éppúgy, mint másokban, él bizonyos kétely impair-fordításunk egészét illetőleg. Elsősorban hangtani, hangzási okokból. Semmi sem lehet eltérőbb a francia emelkedő hangsúlytól, a francia nyelv egész jellegétől, verselési alapelvétől, mint a trocheus ereszkedő dallamával. Hiszen éppen ezért döntötte el a magyar versszokás, hogy francia alexandrint vagy bármilyen pair-formát jambusban kell fordítani. Az impairt viszont formahűségére oly büszke műfordítás-irodalmunkban szótagszámlálási okokból trocheusnak tekintjük, szöges ellentétben a saját fülünkkel, a franciák füléről nem is beszélve. De nemcsak ez a baj. A formahangulattal, a stílusréteggel is baj van. Mindnyájan tudjuk, a négyes trocheus magyarban menthetetlenül átjátszik az ősi nyolcasba. Ha megfeszülünk, sem tudjuk ezt megakadályozni. És hogyan hat az impair, ez az agyonfinomult, több ízben felújított, ritka forma a mi legesleggyakoribb, népi ízű verssorunkban? Akárhogy hat is, egy biztos: sem édesanyja (a francia nyelv), sem nevelőanyja (a magyar nyelv) nem ismer rá orcájára. A kérdés tehát kérdés, és nem is könnyű, nem árt gondolkodnunk rajta. (Csak el ne kapkodjuk. Patience dans l’azur!)

Kívülről befelé haladva Rónay kötetében – vagy ki tudja? belülről kifelé haladva – a nyelvi-verskezelési tényezőktől a szövegválasztás felé, azt láthatjuk, amit eddig: a fordító nagyon széles spektrumát, leplezett, de félreérthetetlen személyességének színeltolódásaival. Rónay választott költőinek körén végigtekintve és latolgatva, majd sorra elvetve a szavakat, melyekkel vonzódásait jellemezhetném, végül is az „illumináció” szónál állapodtam meg, annak legalábbis két értelmében. Illumináció? A zűrzavarból is harmóniát szüretelő, a klasszikusan modern Rónay kötetében? Igen. Ha nem is Rimbaud-hangulatú. Valami más. Ne feledjük: már egészen fiatalon, huszon-valahány éves korában a költészetnek azt a területét fedezte fel, azt a fényesen-látomásosat, azt a sodró szavakkal bőségeset, amelyet többek közt Claudel, Jouve, Patrice de la Tour du Pin nevével rajzolhatunk körül, sőt Rimbaud is vonzotta, de még mennyire, Rimbaud-kötete, nagy Rimbaud-tanulmánya rá a bizonyság. Ehhez a földrészhez, amelyhez mindig hű maradt, csatolnám még Rilkét is vagy Ungarettit (s ha már az illuminációnál tartunk, vajon miért hagyta ki kötetéből Ungaretti világhírű egysorosát, a M’illumino d’immenso-t?). A Rónayt vonzó látomás, megvilágosodás azonban, mellyel szünesztétikus alapon leginkább zenéjét rokonítanám, egyáltalán nem testetlen. Mondhatnám, józan megvilágosodás ez, olyan fény, amelybe nem belebámulunk a káprázatig, hanem amelyet tárgyakon látunk visszatükröződni, tárgyakkal látunk. E tárgyiasított illumináció dokumentumainak tekintem a ragyogó Supervielle-fordításokat, ezt az intim, mélyen humánus kozmoszt, ezt a frissen született, még nedves univerzumot, csillagerdőivel, kisállataival, édes szörnyeivel. „Zajok nyüzsögtek már a földön, / de csönddel még annyira telve, / mintha az éber fülben önnön / ártatlansága énekelne.” Így kezdődik itt a világ hajnala, és folytatódik ormányokkal, gyerekekkel, lépcsőkkel, Montevideóval és nem utolsósorban teljesen váratlan árnyalású háborús-ellenállási versekkel. Megint egy költő, akit elsősorban Rónaynak köszönhetünk. Ha pedig az „illumináció” másik értelme felől közelítjük meg a kötetet, a kódexfestés oly modern rajzú apró-realizmusa felől, akkor megint csak kitapinthatjuk Rónay személyes érdekeltségének másik nagy körét, az elragadó Francis Jammes-miniatűröktől Follainig, Ritszosz párás kikötőrajzától a tüskés Bennig, Apollinaire Asszonynép-éig (amely olyan, mint egy áthangszerelt Tengerihántás), sőt a szürreális ízekkel együtt Éluard-ig, Aragonig, Emmanuelig, a legfiatalabbakig. Hiszen ez a kódexfestés vagy üvegfestés, az élet apróságainak áttetsző fényű szeretete nagyon is 20. századi; újrafelfedezése, újrafogalmazása egy stílusnak, egy hajlamnak, Rouault vagy Chagall nevével is jelölhető. Sok változata van, reális és szürreális, idilli és történelmi lehet; éppúgy beletartozik a jammes-i életkép („…és olyan félszegül, bájosan tüsszögött, mint a túl nyurga lányok”), akár Elza szeme, amely zölden, és akár Elza haja, amely vörösen tükrözi vissza egy nemzet reményét és katasztrófáját.

Franciaország. A francia líra. Rónay fordítói művéről beszélve, mégis elsősorban erről kell beszélnünk, pars pro toto. Érdeklődése minden iránt, ami francia szellem, egyrészt beletartozik abba az ellenállási frankofiliába, amely a két háború között világosan kirajzolható világnézeti, politikai, magatartásbeli háttérrel átnyúlt a nyomasztó szomszédon egy távolabbi Európába – másrészt nagyon is sajátos vonásokat hordozó. A franciaság fogalma sokféle változatot mutat magyar évszázadaink során; legáltalánosabb (és éppen e percekben múlttá váló) talán a századelő francia-képzete, középpontjában Párizzsal, a szellem fővárosával, Párizzsal, a mi Bakonyunkkal. Ám Rónaynak semmi köze ehhez a képhez. Amit ő lát, az egy másik Franciaország. Talán-talán nem is Párizs a legfontosabb benne. Ez inkább a provence-i kertek földje, a katedrálisoké, tengerpartoké, gondolkodóké, halászoké. Valahogy Párizsnál szélesebb Franciaország ez, amit oly kevéssé szoktunk észrevenni, táji, szellemi, időbeli rétegeit állandóan éreztető. Van benne valami a douce France-ból, színezése „clair et vermeil”, világos és hamvaspiros. Természetesen ez a kép is tipikus 20. századi felfedezés. Afféle széles kézmozdulat valami más felé, mint amit megszoktunk, és Rónay György ebben a mozdulatban is együtt él (mint annyi mindenben) a francia kultúra mély áramlataival.

Egyszer valahol Franciaországban utazva láttam egy búzamezőt. Nagy volt, eltartott egészen a láthatárig, a közepében pedig ott állt egy katedrális. Egy katedrális, vagy valami, ami olyan volt, mint egy katedrális, és semmi más. Se falu, se város, se út, csak a búza, amit a szél oda-odadöntött a támpilléreknek. Kilógtam a vonatablakon, úgy bámultam ezt a gót látományt, ezt a kőből épített talpig-szürrealizmust. Egy gót szikla, csak úgy. A búzában. Nos, ha Rónay francia fordításait olvasom (és nemcsak a franciákat), ha tudatosítani próbálom magamban az ő vízióját, személyes panorámáját a világlíráról, ez az úti emlékem jelenik meg előttem minduntalan, egy szavakkal nehezen körülírható életérzésnek képi mottójaként. És úgy gondolom, az ilyen visszatérő képeknek többnyire igazuk van.