Asztal és kenyér

Az utóbbi időben egy barátságos, aranykeretes arckép nézett le ránk az ápolt falról, amikor Rónay György társaságában, íróbarátainkkal a Vörösmarty cukrászda egyik ablakfülkéjében üldögéltünk. De más, egészen más arcokat, képeket is láttam velük együtt, mint Kugler Henrik cukrászmesterét. Üldögéltünk mi már olasz konyhának álcázott Duna-parti csehóban, aztán régebben, egy lavórnyi eszpresszó hátsó peremén a Váci utcában – nincs ennek még harminc esztendeje sem. Budán is voltunk, hogyne, a porosan kihalt Budai Kioszkban, Virág Benedek házának háta mögött, a Rózsadombon Rónayéknál, Szárszón, a fészekszerű kis kertben, Bruges sötétzöld, gót csatornáin is hajóztunk egy gótikusnak tetsző motorcsónakon. Úgy rémlik, együtt voltunk Regmecen is, a fiatal Kazinczy elfogatásakor, Párizsban Pascalnál vagy Felsőelefánton, Ányos Pál klastroma alatt – nincs ennek még kétszáz esztendeje sem.

Felsőelefánt, az volt a szép. Nagy, nyitrai hegyek köröskörül, kétméteres hó; a fenyőerdőn át közlekedve egyikünk elkésett; másikunk meghűlését melengette a tűzhely mellett; harmadikunk aktatáskájában nemcsak roppant könyvcsomó dagadozott ezúttal, hanem egy termosz tea is; negyedikünk a szán szíjait igazgatta az udvaron, mint egy szakadt, mindig újra megcsomózott cipőfűzőt, gőzölgő fejű, ködös lovak háta mögött. Ha jobban meggondolom, Felsőelefánton voltunk a legtöbbet, közelebbről meg nem határozható kiöblösödésében a téridőnek, egy vázlatos ivóban, amelyet utazóknak, vándoroknak, remetéknek, bizonytalan illetőségű jövő-menőknek, zúzmarás favágóknak tartottak fenn, mindenesetre téli ösvényeken járóknak; amely irodalmi helynek tekintendő, de tájolása nehéz. Ültünk Felsőelefánton, behavazva.

És mégis volt valami szép ebben a hideg, hegyi tájékban – amelynek képét Rónay Ányos-tanulmányából merítem, engedetlenül használva fel az ő tárgyilagos leírását önkényeskedő, laza elrajzolásokra –, volt benne szép sok mindenért, de leginkább Rónay György jóvoltából. Most mi lesz, hogy ő kilépett a képből? Csak nem szűnt volna meg az a kerekasztal, ahol ő ül az asztalfőn?

 

*

 

A kezdetek. Nem szabad elfelejteni a kezdeteket. Idősebb volt nálam Rónay György egy „nemzedékkel” – nem szívesen használom a nemzedék szót, nagyon is inflációsan terjeszkedik –, de ez a kor években nem jelentett olyan sokat, mint irodalmi helyzetben, a pályakezdés eltolódásaiban. Világok választották el azokat, akik már a háború előtt írók voltak, a háború után kezdőktől. A megalapozott, sínre tett, működő írói lét és az alig-alig megkezdett, de rögtön megszakadt – a bebizonyítottság különbsége ez. Utólag inkább azt csodálom, hogyan tudta Rónay György olyan természetes módon megszüntetni irodalmi évszámaink különbségét, az adódó tanítványi helyzetet felszámolni, barátivá, társivá fordítani, s tette ezt később jóval fiatalabbakkal is. Nem olyan magától értetődő ez. Képesség kell az eltérő korosztályok (szellemi helyzetek) különbségeinek feloldásához. Pláne, ha valaki nem-pajtáskodó, nem-hátbavágó alkat, amilyen Rónay is volt. Valahol, valamilyen síkon, a szellemi szociabilitás síkján mégis megoldotta, sokunk szerencséjére, az irodalmi hosszmetszetben mozgó élet sokcsapdás feladatát. Nem szabad elfelejteni: Rónay a kevesek közé tartozott, akik nehéz időkben – egy természetes, baráti, sőt vigasztaló mozdulattal – befogadtak minket az irodalomba.

 

*

 

Vigasztaló volt Rónay György. Mint a kenyér, mint a jó szó, mint a friss víz. Igen, igen. Az a verse motoszkál most is a fejemben, amit úgy szeretek idézni: „Nem tőrt hoztam. Olajat, kenyeret, korsómban tiszta víz…” Erről volt szó. Végleg nem volt panaszkodó fajta. Sérelmeit, dúltságait, bizonyos lelki síkjait teljesen elzárta, ami ismerősei felé fordult, az a nyugodt Rónay-arc volt, a kis mosollyal. Ha meggondolom, mibe kerülhet egy ilyen arc (ismerve valamennyire a világot): beleborzong a hátam. Mindenesetre nehéz időkben és könnyebbedő időkben, köz- és magánfájdalmak között mindig ő volt a „nem számít”, a „ne vedd föl”, a „ne félj”. Úgy bánt velünk nemegyszer, mint toporzékoló kölykeivel a türelmes, optimista atya. Mi persze fúrtuk az optimizmusát, cinkosan mosolyogtunk, ha valami nagyon jóhiszeműt talált mondani: Ugyan, Gyuri, ugyan! Csak éppen… csak éppen életünk egyik fontos feltétele volt az ő hangszíne.

 

*

 

Hogy miről beszélgettünk egy életidőn át? Mindenről, vagyis irodalomról. Irodalom kellett nekünk, avant toute chose. Nekem meg – külön – vers kellett, rímek, ütemek, világrengető jelzők, mesterségbeli fortélyok. Már megint az anapesztus, anapesztus, legyintgettek a prózaírók, az irodalomtörténészek, ha belekeveredtünk a témába Rónayval. És nem kerülhettük el, mert mindkettőnk egzisztenciális témája volt. Rónay oeuvre-je hatalmas. Igazán nem állítható, hogy elhenyélte volna az Isten napját, nemzet életét. Ha valaki megtette a magáét azért, hogy a külső-belső légkör munkálkodásra alkalmas legyen, ő aztán megtett minden lehetőt. És mégis: nem lehet olyan nagy mű, amibe „minden” belefér; az ember sokkal szélesebb, mint művei. Ezt a leíratlan pluszt kaptam én meg Rónaytól egy folyamatos életbeszélgetésben.

Elismerem, tűrhetetlenek lehettünk, amikor fülig belemerültünk a poétikába, stilisztikába. Mint két kőműves, aki a vakolókanál fajtáit, mint két akvarista, aki a szárított vízibolha tulajdonságait mérlegeli. A semmik, az apróságok, a legalapabb alapok, a szenvedélyes részletek, azok kellettek nekünk, azok bizony, choriambus és szabadvers, hangsúly és időmérték, Arany János és szürrealizmus, vízió, versminimum. Nem mondom, hogy mindig ugyanazt gondoltuk. De mindig ugyanarról gondoltunk valamit. Ha nagyon magasra akarnám fellőni a megfogalmazást, azt mondhatnám: a minőség mérhetősége foglalkoztatott minket állandóan; a tetszésen, nemtetszésen túl ezt az abszurditást kergettük, vadásztuk a mesterség labirintusaiban. Egyszerűbben szólva: szerettünk versekről beszélni. Ebben csillapíthatatlan volt az étvágyunk. És Rónay azon frissiben, cipómelegen nyújtotta véleményét vagy állandó belső kontemplációjának egy szeletét. Pótolhatatlan kenyérszeletek.

 

*

 

A műveltsége. A műveltség kezd kihalni a magyar irodalomban, mint a mamut. Nem szakműveltségre gondolok – hányszor kell még elmondani –, nem lexikális tudásra, nem jólértesültségre. Hanem az igazi irodalmi kultúrára, Babitséra, Halász Gáboréra, Szerb Antaléra. Rónay műveltsége sem annyit jelentett csak, hogy a tudása nagy volt. Hogy Goethétől Adyig, az antikoktól Michelangelóig, Duns Scotustól Heinrich Böllig mindent szervesen ismert, kezében tartott. Hogy ha olyan sor akadt egy mai francia versben, amit Budapesten senki sem értett, föl lehetett venni a telefonkagylót és megkérdezni tőle. Engem főleg azért varázsolt el ezzel a tulajdonságával, mert semmi hajlama sem volt a kápráztatásra. Mellékesen, mintegy unottan bökte ki a neoplatonizmus némely jellemzőjét, ha éppen sor került rá. De mindez nem meríti ki kultúrája jellegét. Műveltsége annyit jelentett, hogy meg volt művelve a gondolkodása. Mint a jól szántott, jól tartott, jól termő föld. Elme volt, homo sapiens, és sapiensi mivolta mélyen átjárta ereivel egész természetét. Mert műveltsége nemcsak az ész iskoláját járta ki, hanem – mintegy titokban – az ágostoni schola pectorist is, a teljes személyiség formálódásának keserves, magasabb osztályait. Szelleméből hiányzott a csúfondárosság. Hivalkodás nélküli értelem volt az övé, feladatvállalásaiban már-már vezeklő; tárt ajtós, jóindulatú értelem. Talán ez tette, ez az etikus-értelmi kettős színezet, hogy kevés emberi sziluettet láttam, amely ilyen fokig kifejezte volna az én-felettes uralmát.

 

*

 

Van-e író, aki sohasem beszél a saját műveiről? Rónay volt ez az író. Némaságai közül ez volt a legmeglepőbb. Mert különben – kár is mondanom – nagyon módjával vett részt abban az ömlő, hol mulatságos, hol csípős hadovában, ami az írói beszélgetés. Valamiről szeretett beszélni, nem úgy általában. Nem teniszjátékos volt a társalkodásban, inkább súlyemelő. De szerette az emberi közeget, élvezte is, vagy ha olykor meggyötörtetett általa, akkor megbocsátotta, mint annyi mindent – a megbocsátás erényét bőkezűen tudta gyakorolni. Nem mintha indulattalan lett volna. Szó sincs róla. Néha-néha nekilendült, és nagyon is indulatos tudott lenni szóban vagy írásban. Ez volt azonban a kivétel, a kardiogram ritka kicikázása. Általában ritkán ítélkezett. Nem, nemcsak önfegyelemből. Hallgatásainak mélyén nem a titkolt bírálat ült, hanem inkább a titkos bizalom.

 

*

 

Mert volt benne valami végső bizalom. Mégis-bizalom volt ez persze, kiküzdött jóakarat, amelynek égboltját mindennap fel kell emelnünk magunk fölé. Aki látta ezt az égboltot, aki ismerte azt a nyarat, amelyet – őszerinte – meg kell teremtenünk magunkban, az sokat látott. Túl minden irodalmon egy jelenséget. Egy jelenséget, amelynek az irodalom közege volt, de nem határa. Azok közé tartozott, akiknek léte, lehetségessége valahogy átrajzolja a dolgok körvonalait. A puszta tény, hogy van, hogy egzisztál valahol, szelíden kényszerítő volt, mint egy éghajlat. Minket, túlélőket, most már belülről kényszerít.