József Attila pillanata

Ha a költészet olyan az irodalmi műfajok között, mint zenében a kamarazene, akkor tudomásul kell vennünk, hogy még zenekedvelőben is ritka, aki reggeltől estig kamarazenét akar hallgatni. Ezt szépen belátva, nagyzási hóbort volna tőlünk, költőktől, ha azt kívánnánk, hogy az olvasók reggeltől estig verset olvassanak. De azért érnek minket néha kellemes meglepetések. Vannak pillanatok, amikor kiderül, hogy a vers mégis hat, váratlan, szinte érthetetlen módon, rejtélyesen kivájva a maga medrét a befogadóhoz.

Játszik például egy tizenkét éves forma kisfiú a szobában, ahol vendégként ülök. Repülőmodellezik a gyerek. Ami ez esetben azt jelenti, hogy frissen összeeszkábált, hajtogatott papírröpdösőit szanaszét hajigálja, főleg a fejünkre. Mi, felnőttek beszélgetünk; valamilyen alkalomból megemlítem, hogy Rilkét fordítok, most éppen A fiú címűt, azt a gyönyörű, kamasz-nosztalgiás verset:

 

Én is olyan szeretnék lenni, mint ők, kik vad lovon szállnak az éjszakába, kezükben nagy, hullámló-haju fáklya, a száguldás szelében csapdosó.

 

A kisfiú abbahagyja a játékot. Áll. Figyel. És váratlanul kiböki: Jé, ez szép. Aztán tovább hajigálja a papírrepülőket. A fejünkre.

Vagy: összetalálkozom az egyik lakóval a lépcsőházban. Az idős hölgy bevallja, hogy itt, a nagyvárosban ő még a gyomnövényt is szereti. Milyen szép a bodzabokor, pedig nem törődik vele senki, meg a pitypang, amikor kisárgul tőle a grund. Hallott erről nemrégiben egy verset a rádióban, ki is kerestette, le is íratta magának. Másnap cédulát dob be ajtómon, rajta a vers, Szép Ernő bűbájos Pitypang-ja. Csinosan, letisztázva.

Nem is kívánok én többet a versnek. Csak itt-ott egy-egy pillanatot, amikor megállunk, kicsit pislogunk, vagy csodálkozva elmeredünk valahová, mert – érthetetlen módon – megtetszett nekünk egy verssor. Mert ha ezt nem kapja meg a vers, kaphat felolvasóesteket, országos ünneplést, utólagos aranykoszorút, nem kapott eleget. A vers tudniillik a szívünk csücskét akarja. És mert éppen József Attila pillanata van most az évben, éve az évek között, kiválasztok egy verset kötetéből (a szívem csücskéből, ahol ő állandóan lakozik), hogy megálljak mellette.

 

József Attila: Tehervonatok tolatnak… Tehervonatok tolatnak, a méla csörömpölés könnyű bilincseket rak a néma tájra. Oly könnyen száll a hold mint a fölszabadult. A megtört kövek önnön árnyukon fekszenek, csillognak maguknak, úgy a helyükön vannak, mint még soha. Milyen óriás éjszaka szilánkja ez a súlyos éj, mely úgy hull le ránk, mint a porra a vasszilánk? Napszülte vágy! Ha majd árnyat fogad az ágy, abban az egész éjben is ébren maradnál?

 

A TEHERVONATOK TOLATNAK, ami itt olvasható, nem a híres, nagy, könyv nélkül tudott versek egyike. Miért választottam? Mert mégis olyan, mintha könyv nélkül tudnánk. Valóságos antológia ez a kicsi vers József Attila műveiből, valamint, nem utolsósorban, az utána következő magyar költészetből is. Színültig van motívumaival, szavatolt szavaival meg azzal, amit mi tanultunk tőle. Mindjárt a cím, a kezdet:

TEHERVONATOK. – Teljesen fölösleges elmesélnem, mit jelent a tehervonat-motívum József Attila költészetében, életében és halálában, tudja minden iskolás gyerek. Csak azt jegyzem meg, hogy a vers 1933-ból való, egy évvel korábbi keletű az Eszmélet csodálatos, befejező vonatképénél, amely talán a leghíresebb a sok közül. De ez előtt, ez után is robognak a vonatok a verssorokban, nemcsak egyszerűen azért, mert képük a költő létérzetének egyik summája, hanem mert olyasfajta versformáló ő, aki szereti kipróbálni készítményeit. Nemcsak egyes szókapcsolatokat, de versrészleteket, kész, kimunkált versszakokat is ide-oda rakosgat költői sakktábláján, ebbe vagy abba a verskockába illesztve őket, hogy lássa: melyik a legjobb helyük.

CSÖRÖMPÖLÉS. – A költő lepecsételt szavai közül való. Mi minden csörömpöl verseiben! Csörömpöl a gép, a gyár, az a külvárosi mitológia (realitás), amit ő épített bele a magyar lírába, csörömpölnek az elvont fogalmak, a költő ajkán a szó – de ne higgyük, hogy ez a csörömpölés egyértelmű. A jó és a rossz, a plusz- vagy a mínuszjel egyaránt benne foglaltathat. Mint annyi más szavában. A következő sor szemünkbe is ugrasztja az egyik lehetőséget.

BILINCS. – A csörömpölés itt a bilincs felé kanyarítja az asszociációt. Bilincs, rács, börtön: benne is vagyunk József Attila politikai közérzetének legközepében. De nemcsak a politikumban vagyunk benne (a képzettársítás oly átlátszó fátyola mögött), hanem a kozmoszban is mindjárt. Emlékezzünk csak: „Hát, amint fölállok, – a csillagok, a Göncölök, – úgy fénylenek fönn, mint a rácsok…” Itt pedig rögtön a bilincs után: „Oly könnyen száll a hold, mint a fölszabadult.” Úgy látszik, a mi költőnk képzeletében rács és világűr, ég és bilincs ugyanegy lelki kábelre van kötve (plusz-mínusz változatokkal persze), mint mondjuk Victor Hugónál a tenger és az oroszlán. Egyik képzet hívja a másikat. Nahát, ezt megtanultuk tőle. Mármint a rácsot meg a kozmoszt meg a kettő összekapcsolását. József Attila utáni költészetünk tele van ezzel a mozdulattal, a földit és a galaktikát egymásba fűzővel, amit nem csak, de nagyrészt tőle tanultunk. Úgy is nevezhetném József Attilát: az első űrhajós költőnk.

NÉMA. – Ez a jelző óriási karriert futott be az utóbbi harminc évben. Pályája egyengetésében magam is részt vettem. Ezért csak a fejem egyik felével, a józanabbikkal vagyok képes elismerni, hogy bizony nagyon valószínű: divatja József Attilától származik. A fejem másik fele meggyőzhetetlenül, vadul ragaszkodik a jelzőhöz, mint kutya a konchoz, mint legbelső sajátjához: ez az enyém, ne merje senki elvitatni. Attól tartok, vagyunk így néhányan.

MEGTÖRT KÖVEK. – Nem tört kövek, útépítésre való sóderhalmok vagy eldobott törmelékek, megtört, törődött, fáradt, alvó, árnyukon fekvő, élő kövek. A kő, az árnyék, az élet világhírű kapcsolata az a bizonyos magányos szikla Eliotnál: „Csupán – E vörös szikla alatt van árnyék – E vörös szikla alá jöjj, itt az árnyék” – de a mi köveink ezen kívül a helyükön vannak, mint még soha. Álmukban, csak álmukban, csak háborítatlan, csillogó sötétjükben azonosak önmagukkal. Mikor, hogyan is lehetne másképp a külvárosi éjszakában? Ezt a külvárosi éjt számtalanszor rajzolta, másolta, főleg egy bizonyos versíró korszak, gyárudvarokkal, kődarabokkal, sőt „darabos szénnel”, amely rendszerint „csillében” volt található. Ma már nem így. Hiszen az az éj:

ÓRIÁS ÉJSZAKA. – Értelmezése legalább háromszoros: történelmi, kozmikus és haláléjszaka. Kiemelkedő versszak, amelynek lezuhanó vasszilánkja után váratlan kiáltás következik a versben.

VÁGY! – Méghozzá napszülte vágy. A nappali ember nézi ezt az éjszakát, az életvágyó, az életakaró. Egyszerre úszik be a versbe a halálérzet – ha már árnyat fogad az ágy – és vele a kérdés: abban az egész éjben is ébren maradnál? Van-e még erőd? Akarod-e még? Vagy nem?

KÉRDŐJEL, FELKIÁLTÓJEL. – A „napszülte vágy” után felkiáltójel van a versben. Az „ébren maradnál” után kérdőjel. Vagyis az utolsó jel a vers végén a kérdésé. Ami engem illet: én a felkiáltójelnek hiszek mégis. Ébren maradnál? A válasz: igen! igen! igen! Hogy miért merem ezt feltételezni? Nem éppen hurrá-optimizmusból. Hanem azért, mert a versírás, az írás, a művészet maga a vitalitás. Nincs az az Istentől-embertől elrugaszkodott keserűség, amely ne élni segítene, mihelyt művé, művészi objektummá rögződött. És itt – még – a verset záró kérdőjel enyhe görbületű. Még hallani fogjuk a költőtől, amit az emberiségnek mond: „Nem rettenek születni újra érted, – te kétmilliárd párosult magány!” De azért ne feledjük a kérdőjelet sem. Mert ott van. Ott van a felkiáltójellel együtt, mint élet és halál, öröm és fájdalom korrelációja az emberben, szétválaszthatatlanul. Ezt az utolsó versszakot, hit és kétely váltólázait, ezt az alapéletérzést akár így is jelölhetjük:

 

!! ?? !! ?? !! ? ! ? …

 

Csak hol fejezzük be? Nem is tudom. Talán nem is fontos. Elég, ha egy pillanatra – talán repülőmodellezés közben, talán a lépcsőházban – megálltunk a vers mellett.