Füst Milán 90. születésnapján

De csavaros tud lenni az útja-módja annak, amíg az ember elérkezik egy nagy költőhöz. Egyáltalán nem állíthatom Füst Milán 90. születésnapján, hogy mindig is tisztában voltam irodalmi helyével, hogy kora ifjúságomtól hódolója voltam. Inkább azt mondhatom, hogy részese voltam irodalmunk általános, jóindulatú vakságának (az érzéketlen rosszindulatról nem beszélek), amely már régen nagyra becsülte benne az öntörvényű művészt, a világ csapdái fölé emelkedő jellemet, az esztétikai tudatunkat tágító, ragyogó tanítómestert – és még mindig nem érzékelte, kicsoda ő valójában. Bizony jó időbe beletelt, míg meghallottam ezt a sort: „Minden ellenemre van. Én nem kívánok többé táncokat”, vagy azt: „A kopárság szélei habzanak”, vagy azt: „Lám, a Medve ragyog s fiát veri: csöndre tanítja”, de miután meghallottam a nagy, suhogó, füstmiláni dallamot, persze kiestem a textusból, és alig-alig értem a régi értetlenségemet. Pedig – úgy érzem – ez a fajta olvasói süketség igenis jellemző, ha Füst Milánról van szó. Mert az még hagyján, hogy fiatalon elhomályosította előttem az ő különösen különálló fényét a nagy Nyugat-csillagkép, Ady–Babits–Kosztolányi–Tóth és a többiek, de az már mégiscsak furcsa, hogy hamarabb jutottam el saját kortársaimig, végigfutva a magyar irodalom egy sor irányzatán, mintsem őhozzá. Nem oka ennek igazából versalakításának (akkori) szokatlansága, sajátos, titkosan nagy hatású szabadverse, ódon-új modernsége vagy személyének virulens anekdota-köre, különc mivolta, réges-rég megemésztette már ezeket a magyar irodalom, a tartózkodás okai ezek mögött rejlenek, és eléggé nehezen kibányászhatók. Megpróbálom előásni ezeket a negációkat, saját süketségem útját kínálva fel ösvénynek egy extra fajtájú nagyköltészet felé.

Szójátékkal vetve előre mondandóm közepét: azt volt nehéz megszoknom főleg, azt a füstszűrőt, ami Füstben az egyéniség és a vers között van. Mert vegyük csak a tárgyias költői magatartást. A legkülönbözőbb irányzatokban, hangnemekben megtalálható ma, az avantgárd árnyalataiban éppúgy, mint magában az objektívnak nevezett lírában. Az a romantikus-természetes mozdulat, ahogyan a költő barátilag belekönyököl az olvasó életébe, az „elmondanám ezt néked, ha nem únnád” gesztusa alig található többé. Ezer okból ugyan, de általánosan távolodik századunk verse a régebbi, közvetlen lírai attitűdtől. Nézhetném tehát Füstöt az objektív líra felől, és nézem is, mint annak egyik bámulatosan korai magyar anticipálóját. A másik század eleji objektívot, Babitsot is nézhetném így, és akkor is sok igazat mondanék. Csakhogy Babitsnál a lírai szerep, a stílusruha valóban szerep és ruha, pillanatnyi használatra való, semmi más célja nincs, mint a kifejezés (égetően fontos) szolgálata – eszköz. Füstnél viszont a szerep nagyon közel van a mondanivalóhoz. Nemcsak a szerep által beszél, magát a szerepet, a szerepmagatartást is közli. Valahogy úgy, ahogyan a regényírónak mondanivalója is az a jellem, az a cselekmény, az a helyszín, ami által világlátomását, véleményét tudtunkra adja. Dickens azt a postakocsit is el akarja mondani, Flaubert azt a szobabelsőt, Tolsztoj azt a tekintetet, azt a vadászruhát – írói szándékuk és anyaguk kis híján egybeesik. Elemeik alig cserélhetők.

Nem mintha a líra elemei cserélhetők volnának, sőt szavai sokkal kevésbé kódolhatók át, mint az epika bármely stílusfordulata (lásd műfordítás). De a líra iránya más; a költői szubjektivitás nemcsak annyit jelent, hogy a költő kifejezi önmagát, elvégre végső soron az epikus is azt teszi, hanem a megközelítés irányát jelenti, a belülről-kifelét, amely oly jellemző a személyiség magvára, mint egyes atomi részecskék perdületének iránya. Ezért (is) líra a tárgyiasnak nevezett líra, és nem versbe szedett novella, és ezért epika a mégoly líraian fátyolos regényrészlet, és nem prózavers. Az írói egyéniség mozgásiránya más bennük, cél és eszköz, anyag és belső vezérlés viszonya. És éppen ez az, ami Füstben olyan félrevezető. A világ megragadásának mozdulatát nem értettem benne sokáig, hiányoltam azt az egyértelmű, határozott markolást, ahogy a költő (vagy ellenkezőleg, az epikus) a világhoz nyúl; az én és a nem-én viszonya kényesen eldöntetlen volt előttem ezekben a sötéten tündöklő, nagyhatalmú versekben.

Lassan, szinte észrevétlen ízlésbeli formálódással aztán – a világirodalom egyre sűrűbb műfaji átcsapásaihoz hozzáízeledve – belenyugodtam, hogy Füst históriás költő, a szónak legalább két értelmében, hogy epikai elemeket is hozzárendel lírájához a vers alkotórészeiként. De még mindig voltak nyugtalanságaim. Lelkesen helyeseltem Babits (és sok más költő) tárgyiasságát, mert stilizációs fokuk evidens volt nekem, semmi kételyem nem volt felőle, hogy hol áll a költő a versben. A füstmiláni stilizációt viszont hajlamos voltam másodfokúnak érezni, úgy gondoltam, nemcsak művét stilizálja, csinálja meg, ami a művész dolga bármilyen eszközökkel, hanem megcsinálja a világot is, amiből művét csinálja. Létrehozza ezt a meseközépkort, ezt a csodaantikvitást, Madridot és Arméniát, pompás színes üvegből való ablakait egy életérzésnek, létrehozza a próféták hatalmas, égre emelt tenyerét, és ebből a második számú világból vonja el a verset, verskoordinátáit erre kell vonatkoztatni, nem az első számú, közvetlenül adott világra. Nem mitológiái, mesedíszletei zavartak engem, tele vagyunk mitológiákkal, lelki helyszínekkel, hanem belső földrajzának felstilizáltsága, ahogy mintegy közegellenállás nélkül szolgálja versét. Hiszen éppen az a nehéz, morgolódtam magamban, az a nehéz a művészetben, azt megfogni, amiről szó van, azt emelni át másik közegbe, a lét-tárgyat, mint egy fickándozó, dühös harcsát. Bámulatos versrészleteinek kellékszerűsége zavart, tenyeremen latoltam a remek, hidegzöld almákat, a kőeső köveit, kísérteties érzékletességük elragadott, csak a súlyukkal volt bajom, mintha könnyebbek lettek volna az igaziaknál. Kelléksúlyuk volt, mondom. Ugyanakkor… ugyanakkor egyre világosabban éreztem a vers egészének, az esetlegest elvető, jelekkel dolgozó létlíra egészének kivételes súlyát. És ezt a kettőt, dekorációt és létlírát, sokáig nem tudtam összeadni.

Addig-addig, míg eszembe nem villant – fölvilágosító szikraként – a dráma, a drámaírás alaphelyzete dupla stilizációjával, hiszen eleve stilizált, mert művészet, és másodszor is stilizált, mert külön művész kell színpadi létrehozásához. A drámaköltőnek és az „előadónak” az együttesét, majdnem testies színszerűségét, a távoltartásnak és önmegmutatásnak ezt a nagyon sajátos, dupla bandázzsal ellátott fajtáját éreztem meg végre Füst kivételes lírájában, hogy el ne felejtsem többet. Lírájában, mondom, hiszen arról beszélek, epikája, drámája e percben csak halvány háttere, rejtett asszociációja az ő költészetéhez elérkező vándorutamnak. Mert végül is elértem hozzá, megértettem objektum és szubjektum új viszonyát, a vers fogalmának változását verseiben, ami már oly természetessé lett a század lírájában; észrevettem azt a költői színpadot, amit Füst épített énje és nem-énje, világa és a világ számára. Átláttam, hogy Füst világszínházat ácsol a nagy szecesszió mesestílusában sokkal későbbi koroknak, mert színész-költő és ebben az ősi értelmű színészségben találkozik össze, oldódik meg, személyének alanyi szuverenitása és lírájának álarcos-objektív jelenetsora.

De voltaképpen már ez sem fontos. Nem olyan fontos, hogy Füst Milán prófétai lobogású színjátéka az azonosságtudat új drámáit rejtette bele verseibe. És hogy ez a vibráló azonosságtudat, közvetett és közvetlen, tárgyiasság és költői szubjektum között, századunk lírájának egyik döntő attribútuma. Az a fontos, hogy milyen magasságú az az etikus-bölcseleti színpad, amit épített, hogy milyen szintű szavakat intézett hozzánk ebből a magasból, vagyis Füst Milán verse a fontos. A nagyköltészet úgy, ahogy van. A világlíra alááramlott Füst költészetének, hátára vette, már akadálytalanul úsztatja előre. A maiaknak nem kell lépésről lépésre megközelíteniük, fokról fokra megtanulniuk a költőt; a mai versolvasók beleszületnek Füst Milánba. S ahogy látom: nem is nagyon kell noszogatni őket, hogy itt van, nesztek, olvassátok. Olvassák. Van annyi közönsége, mint bármely kevésbé portált nagy költőnknek. Csak úgy egyszerűen fogják az olvasók a Füst-kötetet, mint Petőfit, és elmormolják maguk elé: „A ködben két banya szidott egy részegest”, vagy azt: „Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek”, vagy azt: „Kárvallott számadó, megbántott régi szolga”, elmormolják az átkokat, a halál- és élethimnuszokat, a groteszket, a bölcset; a létlíra látomásai minden gát nélkül áradnak át rajtuk. És így van ez jól.