Hegy, folyó, város

Azt hiszem, sokan játszottuk gyerekkorunkban azt a társasjátékot – és talán nemcsak gyerekkorunkban játszottuk –, amelynek az volt a neve: hegy-folyó-város. Felírtuk ezt a három fogalmat a magunk nagy ákombákomaival a papír tetejébe, hogy csak úgy világított a három szó már messziről, aztán választott betűkezdettel összezsúfoltunk a papírlapon annyi hegy- és folyó- és városnevet, amennyi csak eszünkbe jutott.

Minél többet forgatom Kassák verseskönyveit, minél több képét nézem, s valahányszor rágondolok nekem olyannyira eleven személyére, annál erősebben, annál kísértőbben rémlik föl bennem az a gyerekkori játék. Mintha magam előtt látnám a régi papírlapot, az emberiség három ilyen ősfogalmával megjelölten, s úgy érzem, Kassák művéből messzire világítanak gondolkodásunk alapképzetei, messzire világít néhány nagy, összefoglaló kép és jelkép, amelyekkel mintha ő maga is némileg azonosult volna. Mintha benne is ott lett volna valami abból, amit úgy hívunk: hegy, amit úgy hívunk: folyó, vagy amit úgy hívunk: város. Akármilyen részletekkel töltötte is ki ő maga vagy a történelem a benne élő kategóriákat, úgy érzem, Kassák gondolkodásában van valami tömbszerű.

Persze nagyot tévednénk, ha ennyiben maradnánk. Ha megmaradnánk Kassák jellemzésében annál, hogy: hegy-folyó-város. Ahogyan annak idején gyerekkorunkban is igyekeztünk idővel egyre több és több, egyre nehezebb és nehezebb fogalmat összegyűjteni arra a papírlapra, ugyanúgy, ha Kassákról van szó, meg kell mozdítanunk ezeket a statikus ősfogalmakat, és föl kell írnunk kategóriái közé a tett, a küzdelem, a mozgalom, az építés szavait is. Hiszen éppen ez az, ami benne eltéveszthetetlen. Az alapanyag, amivel költészetében dolgozik, az ősvers, sőt azt merném mondani, a népdal vagy a népmese anyaga: madár és rózsa, piros és kék, nap és hold, anya és szerelem – és ezekhez szövi hozzá elválaszthatatlanul, ugyanolyan mozdulattal egyénisége, eszméi és százada képeit: utca, gyár, gép, munka, hirdetőoszlop. Az összeszövés módja csakis az övé, izmusokat formáló, széles kezének jellegzetes mozdulata. Ha tehát annyira-amennyire népmeseinek mertem nevezni költészetét, sőt talán életének formálódását is az időben, akkor gyorsan hozzá kell fűznöm: ez 20. századi, betonból öntött népmese. A népmese nem idill; ha nem tudnánk, a néprajzosok kíméletlenül felvilágosítanak regéink irtózatairól, arról, hogy az őstörténetek sora csupa harc, élet-halál, gyötrelem, erőfeszítés, csak éppen minden nép száján hasonló ősképekké sűrűsödve. Kassák tömbökbe, kockákba, síkokba foglalta össze, vissza-visszatérő csomózással, érdes felületű költői textúrává szőtte mindazt, ami élete anyaga volt. Semmi köze a mesék népi bájához, speciális ízeihez vagy pláne bármiféle díszítő stilizációjukhoz. De van köze az ősversek, az őstörténetek építőeszközeihez, ősi-modern összerakásuk módjához, 20. századian fogalmazott, nagy színfoltjaihoz.

És még valamihez van köze: a mesék meglepetéseihez. A váratlan Kassák, a képtelen Kassák, a tipikusan avantgárd-képzeletű Kassák nemegyszer úgy lepi meg olvasóit egy-egy versbeli mozdulatával, ahogyan a mesék szokták a valószínűtlent természetessé tenni. Nem a motívumok népmesei hasonlósága a döntő itt, az, hogy a halott lónak „négy rút lába négy rózsaszál”, hanem a magától értetődés gesztusa. Ahogyan 50 év napjainak számával játszik, ahogyan az ősiség, a nagyság távlatát, a számok mesebeli jelentőségét borítja rá a kesernyésen pontos adatra: „…Lobogjátok világgá – hogy 18 250 agyontaposott lépcsőjét másztuk meg a hegynek.” Vagy ahogyan jellemez, prózai szürrealizmussal: „Tíz éve láttalak utoljára – olyan aránytalan voltál – s mégis szép – akár egy zsiráf.” Kassák meglepetéseiben van valami archaikusan indokolt.

Születésének kilencvenedik, halálának tizedik évfordulója alkalom arra, hogy újra meg újra szembenézzünk életművének egy-egy részletével, ismertekkel és ismeretlenekkel egyaránt. Hogy találkozzunk könyveivel, képeivel, hogy fölmérjük egyre növő hatását. Mégis, úgy érzem, ha róla van szó, a részletek is elsősorban arra valók, hogy figyelmeztessenek minket azokra a költői és emberi alapfogalmakra, amelyek fölbukkannak (nem véletlenül) már a gyerekjátékokban is, s amelyeket ő foglalt össze a maga módján a 20. századi magyar irodalom számára. Ne feledkezzünk meg Kassákot idézve a nagy ősképekről: hegy, folyó, város.