Film, a 18. századból

Vettem egy csinos könyvet. Megláttam a kedves kis könyvesbódé pultján, fölemeltem: szép nyomású, ízléses, karcsú könyv. Méregettem egy darabig a tenyeremen ácsorgás közben, lóbáltam, végigpörgettem. Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója. Jó lesz ez. Jól fog ez hatni a könyvespolcon a többi Kazinczy közt, úgysincs sok. Megvettem.

Nem mintha sürgős elolvasásra vettem volna. Hiszen szent meggyőződésem szerint, olvastam én ezt diákkoromban, kötelező olvasmányként. Aztán – nem is tudom, miért – mégis belenéztem. Az első oldal átfutása után pedig belekapaszkodtam a kis könyvbe, és ki sem engedtem a kezemből, míg szédülten az utolsó lapig nem jutottam. Mikor magamhoz tértem valamennyire a meglepetésből, első gondolatom valamiféle méltatlankodás volt. Nekem ezt senki se mondta. Senki se mondta, hogy ez ilyen. Gyorsan megvádoltam magamban a magyar irodalomtörténetet, a legjobb esszéistákat, a szenvedélyes olvasókat majd százötven évre visszamenőleg, hogy véka alatt tartanak egy remekművet. Pedig talán nem is tartják véka alatt, csak én voltam süket, csak én voltam hanyag, most már magamat vádoltam, bizonyos bonyolult gyönyörűséggel, mert a döbbent öröm minduntalan felülkerekedett bennem az önvádon. Akárhogy is: most végre elért hozzám a könyv, nem, nemcsak a Martinovics-pör közismert forrásmunkája, hanem a mű maga, most érintett meg, az efféle találkozások kiszámíthatatlanságával. Megérkezett tehát; Isten hozta, Kazinczy Ferenc úr.

Nos, tisztelt olvasó, aki nagyra becsülöd a magyar klasszikusokat, aki műveltségedet kívánod gyarapítani Kazinczy által, inkább ne vedd kezedbe a Fogságom naplójá-t. Ha viszont valami izgalmasra vágyol, ami minden ízedet megmozgatja, valami átmenetre a krimi és a tragédia, a történelmi filmsor és a fénylő magasirodalom között, akkor csak olvasd, olvasd a Fogságom naplójá-t. Nyisd ki. Így kezdődik:

„1794. december 14. Vasárnap. – Szombat és vasárnap közt egyszerre fagyott meg a sár s oly keményen, mintha a fagy két hét előtt állott volna be… Az anyám estve álmos volt s sietteté a vacsorát, hogy lefekhessen. Én is lefekvém József öcsémmel.” Itt egy rajz következik, az alsó-regmeci ház alaprajza, utca, bejárat, szobák, bennük a fekvőhelyek is feltüntetve, hogy pontosan lássuk a cselekmény színhelyét. Ezt a rajzoló szokását később is megtartja Kazinczy, mindig felvázolja, mi hol történt, mintegy fényképen rögzítve. Tovább: „Az anyám az a. betű alatt feküdt, én a b. alatt, az öcsém c. Midőn az anyám már csaknem elszunnyada, két szobaleánya elijede, hallván, hogy ablaka rostélyát a d. betű alatt valaki megcsapta… Az egyik leány ment a gyertyával megnyitni a pitvar ajtaját az e. alatt, midőn egy ulánus tiszt a pitvarba belépett, két ulánus közlegény pedig kivont karddal az ajtónál megállott. – Hol Kazinczy úr? – kérdé a tiszt.” És itt rögtön (a tiszttel együtt) belép a drámába a groteszk. Ahogy mindvégig ellenpontozódik a fenyegető, a hátborzongató valami félelmes humorral, amely hol az eseményeké, hol az íróé, afféle 20. századi módi szerint. Megindul tehát az ulánustiszt a Kazinczy fiúk szobája felé, és (ezért is kellett a pontos helyszínrajz) biztos érzékkel kiválasztja magának Józsefet.

„– Herr von Kazinczy – mondá a tiszt az öcsémnek –, parancsom van, hogy Budára kísérjem önt. Öltözzék, azonnal indulnunk kell.

– Kicsoda? – kérdé az öcsém.

– Ön, Herr von Kazinczy.

– Melyik Kazinczy?

– Kazinczy Ferenc.

– Az nem én vagyok. – A tiszt majd lerogyott ijedtében; mert cassálás (lefokozás) vala neki ígérve, ha elszalaszt, vagy eltéveszt.”

Látjuk ugye, de még hogy látjuk ezt a fenyegető ulánustisztet, amint majd lerogy ijedtében, és nem látjuk a két Kazinczy fiút, csak érzékeljük őket, mint a gyertyafényes szobát, mint odakint karácsony havának fagyos éjszakáját, és hallani fogjuk egy perc múlva az anya kiáltását: Fiam, Ferenc, az Istenért!…

Így fogják el. Azt gondolná az ember, az indításnak ezt a magasfeszültségét nem lehet állandóan fenntartani. De lehet. A szöveg sehol sem enged bámulatos feszességéből, a közvetlen és közvetett ábrázolásnak kivételes láttató erejéből. És nemcsak a híres, közismert helyeken (ezek miatt hittem én, hogy olvastam a könyvet, ezeket betéve tudom, mint mindenki), Martinovicsék kivégzésének leírásában vagy az író megláncoltatása, halálos ítélete és megkegyelmeztetése jelenetében vagy a brünni börtön falának érintésekor: „…úgy kaptam vissza a balom, mintha kígyót illettem volna a fűben, mert a kőszikla penésze tenyeremen maradt.” Hét teljes éven át tartó feszültség a könyv, különös kanyarulatokkal, állandó drámai várakozást keltő. Hogy ezt milyen módon csinálja Kazinczy, hogy miképpen lehet cselekménnyé tenni hét esztendő várfogságot, arról nehéz volna számot adni. Ez végül is Kazinczy titka marad.

Mert nem a bármily magas elmélkedés, a bármilyen éles lélekrajz jegyzi a könyvet, hanem az epikum, és főképp a jelenetezés, a dráma, a drámai tempó. Talán a naplódátumok is hozzájárulnak a ritmushoz állandó kopogásukkal (Budai fogságomban, 1795. aug. 20; Az obrovici fenyítőházban, 1796; Kufstein 1799; Munkács, 1800), vagy még inkább az a majdnem harminc esztendő, ami a börtönévek és megírásuk közt eltelt, az elveszett jegyzetek tömege vagy írásban nem rögzített, mert nem is rögzíthetett, elhallgatott emlékek szakadékai. Szóval az idő is dramatizál, amely névtelen munkatársként rostálta az anyagot, és ilyen kerekké, ilyen súlyos, sima formává gyúrta. Mert tömör, tömör a szöveg, bámulatosan szűkszavú, olyanképpen, mint a népballadák, egy-egy részletet alaposan kicifrázva, mintegy kiénekelve, aztán hatalmas ugrással ívelve át hónapok, esztendők fölött. Az összesűrűsödő anyagban pedig micsoda figurák, milyen portrék, a „fenevad” Németh Jánosé, a per irányítójáé például: „Ez a Németh János egy kisded, hasas emberke volt, orcáját gyönyörűen pirosra festette a bor és a szerelem a maga rozsda vagy szederj színével. Minden szava, tekintete, mozdulása festette a semmiből érdem nélkül felment bitangot.” És ott a kivégzett jakobinusok képe, a történelmi személyeké, Hajnóczyé, Szentmarjayé, tartózkodóan magáé Martinovicsé; látjuk Szentjóbi Szabót, a költőt, aki 28 évesen halt meg Kufsteinban, Verseghyt, a másik költőt, akit Kazinczy nem szeret, marja, csúfolja, látjuk Landerert, a nyomdászt. Nehéz volna nem idézni ehhez a névsorhoz Berzeviczy Gergely megjegyzését, aki vakvéletlenül maradt ki a lefogatásokból: „Legtöbbjük kitűnő, tehetséges és erőteljes férfi volt, megbecsült tudósok, ismert írók, úgyhogy azt kellett hinni, mintha a tehetségnek és tudománynak üzentek volna hadat.” De a nevesek mellett ott látjuk Kazinczy könyvében a nem-ismerteket is, az öngyilkosokat és a nagyevőket, a szabadkőműveseket és a feljelentőket, a francia generálist (aki ordít: Inas nélkül egy lépést sem!), a cseh muzsikust (aki fütyülve komponál egy lengyel táncot). Felvonulnak a jó- és rosszindulatú börtönigazgatók, villanófényben őrök és katonák, Katerle és Peperle, a börtönszakácsné két kislánya. A szöveg pontos, nyugodt, tárgyilagos. Van itt minden, orrvérzés, gyomorszék, rüh („Én, Úza, Szmetanovics… egy kis becsületes rühöt kapánk; szerencsénkre a szárazt, nem a csorgót”), van itt széptani felvilágosítás és elharapott politikai megjegyzés, zamatos kaszárnyai nyelv és falon kopogott értekezés a lélek halhatatlanságáról, valamint könyv és vers, olvasás és írás, küzdelem a lelki önfenntartásért. Gazdag világ. Színültig tele Kazinczy bámulatos részletrealizmusával.

Sok mindent vártam Kazinczytól. Ezt nem. Ezt a tempóérzéket, ezt a pátosztalanságot, ezt a szépelgés-nélküliséget nem. Egy másik Kazinczy ez. Közismert irodalmár arcához alig hasonló. Ha nagyon akarnám, persze tudnék néhány kifogást összekotorni a könyv ellen. De minek? Úgy, ahogy van, valószínűtlen karcsúságában és éppoly valószínűtlen gazdagságában a magyar 18. századvég remeke, történelmi híradófilmje és legmagánemberibb összefoglalója.

Hagyjuk el Kazinczyt talán abban a pillanatban, amikor éppen kimászik a börtönajtó kukucskálónyílásán. Nem éppen méltóságteljes pozitúra. Tipikus Kazinczy-groteszk. „Vállam ki nem fére a lyukon. Ingre vetkezém s kifére. De el is akadék a csípőmön. Egyiket ott diagonális intézetben (haránthelyzetben) feljebb emelém s fejjel esém ki a küszöbön, sérelem nélkül.” Szóval fejre esett, de kibírta. És miért tette mindezt? Hogy kinézhessen az utcára. Szökésről szó sem lehetett. Egyébként így, kibujkálva etette rabtársait saját kosztjából hónapokon át. Alacsony volt, sovány, kisfiús. De gyöngének… nehéz volna nevezni.

A Fogságom naplója ennek a sovány erőnek a megnyilatkozása, méghozzá a késői megnyilatkozások közül való. Talán ezért jár együtt benne a legégetőbb jelen idő és a felülemelkedés egy fajtája, egy személyes történelmi távlat. Van valami magasról látás a könyvben, az a megszenvedett emberi tapasztalat, ahogyan életünk legsúlyosabb eseményei anekdotává lesznek, ahogyan elmeséljük az életet és a halált, így kezesítve őket, elviselhetővé és el nem felejthetővé formálva. A Fogságom naplója csöppet sem leverő olvasmány. Van benne valami felfrissítő, ahogyan egy keskeny vállú, egyáltalán nem hőstípusú személy elviseli, ami ráosztatott. Sőt van benne valami mosolyféle is, nem, nemcsak a bőségesen hintett, fanyar tragikomikum miatt. Ez valami más, nem mondhatnám, hogy vidám mosoly, talán az emberi dolgok ismeretének öreg mosolya, ugyanakkor majdnem öntudatlan, mint egy kíváncsi gyereké. Vannak ilyen híres, titokzatosnak nevezett mosolyok a világművészetben. De nincs belőlük sok. Kazinczy könyve mögül – úgy érzem – egy ilyesféle ritka, árnyékos mosoly fordul felénk. Kivételes ajándékként az olvasónak.