Magyar jambus
Ki szeret nyersből fordítani? Gondolom, senki. Csak a szükség viszi rá az embert – vitte rá
és fogja rávinni például a magyar műfordítást, amikor kevésbé ismert vagy egzotikus nyelvek fontos
irodalmi dokumentumait kívánja bemutatni. Nagy ritkán azonban az is megesik, hogy a kíváncsiság vagy
a tetszés ejti tőrébe az irodalmi terep pásztázóját, s ahelyett hogy ráhagyná az eljövendő fordítást a
portugálul majd tudókra, franciából fordít le néhány Fernando Pessoa-verset. Elkövettem ezt a bűnt.
Fogtam például ezt a kis Pessoa-verset, az Önlélekrajz címűt, és lefordítottam
a francia szabadvers alapján imigyen (két versszakát közlöm):
| Oly jól ért már a mímeléshez, |
| a bánatot, mit tényleg érez. |
| – – – – – – – – – – – – – – – |
| Így fogaskerék-szerkezetben |
| a kis felhúzós vasutat, mely |
|
Meg is rótt érte Somlyó György költő és műfordító kollégám, s teljes joggal. Aki ritkán
vétkezik, azt rajtakapják, pláne ha saját maga vallja be. De – és ez az érdekes – milyen indokkal rótt
meg Somlyó György? Nem a közvetítő (francia) szöveg használatát rótta föl nekem, hanem annak
következményét, azt, hogy nem az eredeti 4-es trocheusban fordítottam a verset, hanem 4-es
jambusban. A következőkben nem azon a szálon akarom továbbfuttatni a gondolatmenetet – bár az
is megérne egy misét –, hogy az eredeti nem-ismeretében, vakon beletaláltam legalább a 8 szótagba,
ami korántsem az egyéni intuíció diadala, hanem meggyőződésem szerint az európai költői formák
tartalomhordozó szerepéből, mintegy praktikumából következik – inkább az érdekel most, hogy miért
választottam e vers formájául a jambust és nem a trocheust. Röviden szólva: mert az könnyebb. Nem
látva az eredetit, nem volt megkötve a kezem; majd bolond lettem volna a keservesebb formát
választani. Élve a nem-tudás felelőtlenségével, az adódó 8-as sorok közül (európai verspraktikum!) azt
választottam, amelyik simul az eredeti mondandójához, s ugyanakkor az én magyar versérzékemet,
verscsinálási módomat is a legkönnyebben, a legtermészetesebben kielégíti. Mindenki tudja, aki verset
ír, fordít, olvas, hogy a legkönnyebben megformálható (kötött) forma nálunk ma a jambus.
De miért a legkönnyebb? Hát természetesen azért – hogy rekapituláljam az ismert
tényeket –, mert a jambusnak egyetlen szabálya maradt érvényben mára, az utolsó teljes versláb
tisztasága, és az sem vastörvény. Egyébként fű-fa-virág belekerülhet a sorba, nemcsak spondeus,
pirrichius, hanem trocheus is, felvehet a sor daktilikus, anapesztikus, magyaros-hangsúlyos lejtést; már
verstanos tudósaink is szépen kimutatják ezen a magyar jambuson a beszédhangsúly hatását,
táblázatokba foglalva össze lehetőségeit a legtisztább, a legzeneibb jambustól, mely metrumnak, magyar
hangsúlynak egyaránt eleget tesz („az ég”), a legkevésbé tisztáig, amely a megtiport metrumot
hangsúllyal egyensúlyozza („mert ez”). És nemcsak egyes verslábakat, hanem igen helyesen, teljes
sorokat, verseket vesznek szemügyre, a sor, a vers egészéből, lejtésirányából vonva le a
következtetéseket a részekre. Olyasféle folyamat játszódott le a magyar jambusban – bár ez csak
analógia és egyáltalán nem azonosság –, amilyen az indoeurópai nyelvek metrikus verseiben, ahol a
hangsúly vette át a szótaghosszúság szerepét. Senki sem firtatja ma már a jambus „származás”-át, nem
dörögnek filippikákat idegensége ellen. A jambus végleg a mienk. Nem mintha a bármifajta formai
idegenség ellene mondana a költői hasznosságnak. Hányszor, de hányszor kell egy költészetbe valami
más, valami új, valami eddig idegen; de hát kár is erre szót vesztegetni. Költészetünk hatalmas verselési
kincstárát nem kis részben köszönhetjük zsákmányoló kedvünknek, honosítási rugalmasságunknak.
Világos ma már, hogy a jambus lehetősége mélyen benne gyökerezik a magyar nyelvben.
Mondathangsúlyunk eleve lehetővé teszi a jambikus, az emelkedő lejtést, a szavakat kiválogatva,
kipucolva pedig létrehozza a hangsúlyos-mértékes jambust. Mondathangsúlyról beszélek természetesen,
és nem szóhangsúlyról. Hangsúlytalan, vagyis emelkedő jellegű mondatkezdet (névelő, kötőszó,
értelmétől függőleg névmás, határozószó stb. indítású szólam) nagyjából ugyanannyi van nyelvünkben,
mint hangsúlyos mondatkezdet, bár statisztikát tudtommal még nem készítettek róla. Csak úgy ránézésre
vagy fülre mondom, hogy ugyanannyi van, mindennapi tapasztalatból. Vegyünk kapásból egy
újságcikket. Sorra kiidézem mondatindításait. Két év múlva… (hangsúlyos
kezdet). A katasztrófa hírére… (hangsúlytalan, névelős kezdet). A korabeli… (hangsúlytalan). Sorra épültek fel… (hangsúlyos). Ha
az akkori… (hangsúlytalan). Azon, hogy mennyire…
(hangsúlyos). A kilencven… (hangsúlytalan). Kék,
sárga, zöld, barna… (hangsúlyos). És így tovább. Nyolc mondatkezdetből négy hangsúlyos, négy
hangsúlytalan. A szimmetria túl pontos; ha ide-oda billegne a mérleg nyelve, több szöveget vizsgálva,
valószínűbb volna az eredmény, és az sem változtatna a lényegen. De hát éppen ez a cikk akadt a
kezembe.
A nyugodt, mindennapi vagy értekező próza mondatszerkesztése, az egyenes szórend hatása
természetesen nem érvényes a versre. Az emocionális indíttatás más ritmusra jár. A népdalban és
bármifajta hangsúlyos-magyaros versben megnő a nyomatékos sorkezdetek (mondatkezdetek,
szólamkezdetek) aránya. Megint csak kapásból egy népdal:
Mégsem tűnik el ezekből a verstípusokból sem a hangsúlytalan sorkezdet, mert a nyelvben
eleve adott nyomaték nélküli szólamkezdetek (névelő!) kiiktatása nagyon is mesterkéltté tenné a verset.
Bármekkora szabadságot enged is meg, hál’istennek, a magyar szórend, nyomatéktalan
mondatkezdeteinket teljesen lenyelni nem lehet. Meg aztán – ahogy Arany mondja – kellemetlenül
monoton volna az állandó hangsúly állandó helyen. De azért a népi vers megteszi a magáét; szereti
fogához verni a névelőt: „Kondorosi csárda mellett…” (voltaképpen: „A
kondorosi csárda mellett”), vagy dallammal megtámogatni a hiányzó hangsúlyt és így tovább.
Legfőképpen azonban a szórenddel operálva ér el nyomatékot a szükséges helyeken.
A magyar jambus természetes adottságai közül mindeddig a mondatkezdettel
(szólamkezdettel), vagyis az imaginárius sorkezdettel foglalkoztam. De mi van a mondat végén? Hiszen
a mondatvég (sorvég) még a kezdetnél is fontosabb; minden versformában a sorvég a döntő, lévén itt
az ómega lényegesebb az alfánál. Itt bizony már nem olyan egyszerű a helyzet. A sorvégeken előugrik
a magyar nyelv egyik alapvető tulajdonsága: az ereszkedő szóhangsúly. Ennélfogva lett a magyaros-hangsúlyos (nyomatékos) verselés olyan, amilyen, vagyis túlnyomólag kezdő hangsúlyos, ereszkedő
jellegű. Mondathangsúlyunk bővelkedik az emelkedő „versláb”-ban, szóhangsúlyunkban ilyen nincs.
Van ugyan itt is, a sorvégen is mód a nyomatékkal képzett jambusra: „a láb” (hímrím, szökő); „ha
látom” (nőrím, lejtő) – de persze ez is mondatrészek viszonyából származó. Ha viszont hosszabb szó
van a sorvégen, nem egy vagy két szótagú – ami finnugor nyelvünkben gyakori –, akkor a hangsúllyal
képzett jambus nem funkcionál többé. Marad a mértékes jambus: azóta, Szegednek, kiszélesített, az
átmenet, kilencvenöt, feledtetett (ugyanabból az újságcikkből idézve a szavakat). Ez sem
szokatlan a magyar fülnek, dehogyis szokatlan. Magyaros-nyomatékos versben is hányszor előfordul,
hogy a szó közepét kell hangsúlyoznunk a ritmus kedvéért. Az alappélda rá: „’Nagy a legény, / ’de
nagyobb / ’Boldogtalan- / ’sága”. Vagy nézzük ezt a hangsúlyos-magyaros
(trochaikus) tízest:
| ’Nyári napnak / ’alkonyúla- / ’tánál… |
|
Ugyan mi különbözteti meg az itt következő öt és feles jambustól? (Amelyet most magyaros
ütemekre bontok.)
| [Az] ’óra lüktet / ’lassú perce- / ’géssel… |
|
Vagy ettől:
| [Ha] ’dús kalásszal / ’jő a sárgu- / ’ló nyár… |
|
Nem több különbözteti meg, mint a hangsúlytalan sorkezdet, amelyet zárójelbe tettem, s
amely a jambikus lejtést sugallja, és megkülönböztethetné – bár példánkban éppen nem teszi, lévén a
Petőfi-sor is rövid szótagú megfelelő helyen – a kötelezően tiszta végjambus. Egyetlen kis példája ez
a mérték és hangsúly egybejátszásának a számtalan közül, pusztán csak azért hoztam fel, hogy a
szóközép hangsúlyának olykor még mindig vitatott természetességét; gyakoriságát szemléltessem a
magyar verselésben. A ritmusösztön, a belső „ritmusterv”, amelyet végső soron biológiai tényezők
szabályoznak, megelőzi a szavakban való megtestesülést; kialakult versrendszerekben a ritmus vezérli
a szót, és nem megfordítva, s ha neki úgy felel meg, könyörtelenül ketté is vágja. Sőt – hozzáfűzhetjük
– nemcsak kialakult versrendszerekben vezérli, hanem bármiben, szabadversben, prózában is bizonyos
határok között, lévén a biológiai ritmus, ez esetben főleg a lélegzetvétel, kényszerű alapja, lehetősége
és korlátja a szóritmusnak. De hát ez messze vezet.
Régi, mértékes jambusunknak a hangsúlyos felé tolódása azonban még mindig nem
magyarázza meg vagy nem magyarázza eléggé a magyar jambus „legkönnyebb” forma mivoltát. Hogy
az emelkedő lejtés eleve jelen van a magyar nyelv mondathangsúlyában, hogy mondatkezdetben
(sorkezdetben) sűrű és mondatvégen (sorvégen) is létrehozható, s ahol nem hozható létre, ott is jól
skandálható magyaros analógiák alapján – mindez nyelvi bázisa csupán főszerepének. Még mindig nem
indokolja, miért választja a magyar költő, hacsak egy módja van rá, a jambust trocheus vagy magyaros
ütem helyett. S itt lép be a nyelvi tényezők mellé egyenrangúként, ha ugyan nem túlnyomóként, a
stílustényező. Mert a magyar jambus eluralkodásának, bámulatosan közhasznú szerepének kérdése
kétágú: nyelvi és stíluskérdés egyaránt. A hangsúlyos-magyaros nyelvi alap – nem is olyan régi,
harcokban kivívott – elismertetése lehetőség csupán a szerephez; a szerep szükségszerűsége stilisztikai,
poétikai, sőt annál is sokkal messzebbre vezető tényeken sarkallik.
Ha a jambust könnyűnek nevezzük, elsősorban a technikai megcsinálás könnyűségét értjük
rajta, azt, hogy ritmikája gyakorlatilag minden magyar szót, fogalmat magába vehet. A mai jambus
szövete laza. Ám ha csak ritmikai oldalról néznénk a dolgot, a magyaros-nyomatékos verselés éppúgy
megfelelne a célnak; szövete éppoly laza, talán lazább, mint a jambusé, hiszen a magyar élőbeszédből
szövődött. Alig van olyan magyar ember – magyar gyerek –, aki össze ne tudna hozni néhány ősi
nyolcast vagy tizenkettest. Úgy gombolyodik elő az ütemes magyar vers a fejünkből, mint a gondolat
maga. A hangsúlyos ritmus magyar nyelvterületen elemien adott – stílusa, hangneme viszont kötött,
történelmileg kialakult, egy bizonyos (népies) stílusrétegben rögződött. A mai jambus ezzel szemben
olyan szabadságot enged meg, amilyet egyetlen más kötött forma sem. Mind ritmusban, mind stílusban
rendkívül rugalmas; minden stílusréteget magába vehet, még a magyaros hangulatát is. (Lásd például
a Keveháza körüli verstani vitákat, Arany és Erdélyi levélváltásától mind a mai
napig.)
A magyaros vers stíluskötöttségét, rögzültségét bizonygatni fölösleges. Csak mintegy
emlékeztetőül kövessük el azt a verstani csínyt, hogy közismert versek ritmusát a hozzájuk legközelebb
álló, hajszálnyi változtatásokkal előállítható magyaros-hangsúlyos ütem kaptafájára húzzuk. Például így:
| ’Ötszáz, bizony, / ’dalolva ment |
| ’Lángsírjába / ’welszi bárd, |
| ’Egy se bírta / ’mondani, hogy |
|
Vagy így:
| ’Forr a világ / ’bús tengere |
| ’Erinniszek / ’ádáz lelke |
|
Vagy ott van Füst Milán példája, a Vanitatum vanitas. Kölcsey
versét át sem kell alakítani, úgy, ahogy van, úgy képviseli táncoló ritmus és elmélkedő tartalom
kényelmetlen ellentétét:
| Itt az írás, / forgassátok |
| S benne felta- / lálhatjátok |
| Mit tanít bölcs / Salamon: |
|
| Minden épül / hitványságon, |
| Nyár és harmat, / tél és hó, |
|
|
Nem azt kívánom ezzel mondani, hogy a magyaros forma – esetleg más változataiban – nem
bír meg tűnődő vagy tragikus vagy modern tartalmat. Szó sincs róla. Példák garmadája, az egész
magyar költészet nagy része bizonyítja, hogy igenis megbír. De ma stilizációnak,
főleg archaizmusnak hat ilyen formában amolyan tartalmat közölni, amikor is forma és tartalom ellentéte
vagy fortélyos, rafinált összefüggése, a stílusszándék, a hatás alkotórésze lesz. Remek költői hatások
kútfejévé válhat ez is (például Ady kuruc versei, József Attila „népdalai” stb. stb.). De ha a
természetességre, a prózaiságra, az úgy-mondom-ahogy-jön arcjátékára törekszünk – ami a modern
vers egyik tendenciája –, akkor a magyaros nem használható. Akkor a legajánlatosabb a fellazult, mai
jambus vagy a szabadvers. Különös ellentmondás: legtermészetesebb, mindnyájunk fülében ott ülő,
élőbeszédünk lélegzetéből lett versformáink a 20. században stilizálttá váltak.
Mint az ünnepi alkalmakra felöltött népviselet. A mindennapi, városi szürke zakó: az a jambus.
Nem akartam Fernando Pessoát zsinóros-magyaros ruhába öltöztetni. Hiszen éppen a 4-es
trocheus – mindnyájan tudjuk – veszedelmesen közel esik az ősi 8-ashoz. Pedig ezt a verset mégis 4-es
trocheusban kell fordítani, stílushangulat ide vagy oda, egyszerűen azért, mert az eredeti abban van írva.
Ez – mai fordítói etikettünk szerint – megfellebbezhetetlen parancs. Csak aztán úgy kell megcsinálnia
azt a trocheust a fordítónak, olyan keményen, feszesen kimérnie, hogy a jellemzően ibér trochaikus
lejtésbe bele ne szóljon-fújjon egy magyar furulya. Mert könnyű a jambus és nehéz a trochaikus-magyaros – saját stílusrétegén kívül. (Somlyó György aztán le is fordította becsületesen a kis Pessoa-verset, talán miattam való mérgében tette, de mindenesetre jól tette, mert trocheusban tette.)
Ha valaki netán azt hinné, hogy a magyar jambus életrevalóságának dicséretével hátrább
kívánom tenni a magyaros formát, az téved. Sem a hangsúlyos-magyarost, sem az eredeti antikos-mértékest, sem semmilyen volt, levő vagy leendő formát, sem ilyen vagy amolyan keveredésüket
karanténba zárni nem kívánom, a magyar verselés minden porcikájához tíz körömmel ragaszkodom.
A magyar nyelv verstani gazdagsága olyan kincs, amelyet sutba dobni őrültség volna, s amely – ez
fontos! – állandó megújulások lehetőségét rejti. Nem a verstani tudatlanságnak, bamba
érzéketlenségnek kívánok piedesztált építeni a jambusról mondottakkal; elszomorító tünet, hogy mai
napság sokan még ezt a laza formát sem tudják összehozni, nem tudják, hogy eszik-e vagy isszák a
jambust. Mindezekkel ellentétben egy verstani nyereséget szeretnék itt mérlegelni, a jambus teljes
meghonosodását. Természetes beszédünk fél-szabadverse lett a jambikus sor, amelyben a sorvég
tisztaságának követelménye is csak statisztikai jellegű. Ez a többségében tiszta sorvég adja meg a
kötöttség illúzióját, mintegy utalással az eredeti formára, a sor beszédszerű bontottságában bizonyos
ritmusrendet teremt. A sorvégi jambus ritmusminimum a verssorban, mai
versérzékünknek elegendő, annál is inkább, mert a forma szürke zakója alatt ott lélegzik minden
lehetséges versformánk, az antikos-mértékes is, a szabadvers is, de legfőképpen a magyar hangsúly.
A továbbiakban két műfordítói témát szeretnék fölvetni, amelyek a magyar jambus
ügyével összefüggenek, és fordítói tapasztalatomban (tapasztalatunkban) mintegy kiélesítették,
kisarkították a mit-miben-fordítani kérdését. Amúgy is fölmerült már sokunkban, hogy a különben
remek magyar műfordítói hagyomány némely szabályát, tabuját nem ártana újra végiggondolni. Egy ilyen
tabut kívánok érinteni
kérdésének megpengetésével. Írtam már róla, és nemegyszer vitatkoztam róla társaimmal,
mert bizonyos fontos francia versek lefordításakor mindig újra szóba kerül. A páratlan, többnyire hét,
kilenc, tizenegy szótagos (természetesen a sorvégi néma e leszámításával kimért) forma ritka a francia
költészetben, de egy-egy irodalomtörténeti pillanatban, egy-egy jelentős vers, költő esetében nagyon
is fontossá válik. Csöppet sem véletlen, hogy például Verlaine programadó verse, az Ars poetica éppen 9-es:
| De la musique avant toute chose… |
|
Az új muzsikát Verlaine új (felújított) muzsikával illusztrálva követeli. Hogyan fordítjuk mi ezt
a sort? Mondjuk így:
| Zenét, zenét, ez legyen az első! |
(Szabó Lőrinc)
|
Egyáltalán: az impair fordításának szabálya a trocheus. Nem bolondság ez, hiszen így,
trocheusban vagyunk csak képesek létrehozni, leképezni a 9 szótagos hímrímű és a magyar felfogásban
10 szótagos nőrímű sort. Nálunk a nőrímű sor 5 trocheus francia 9-es esetében; a hímrímű 4 és fél
trocheus, másképp nem jön ki sem a szótagszám, sem a nőrím-hímrím váltakozása, a nőrím helyén
természetesen külön szótaggal, ahogy francia fordításunk a páros formákban is csinálja. De mit jelent
ez a francia szövegre nézve? Hogy rálátunk, ráhallunk egy trochaikus-magyaros ritmust az eredetire,
amely ott egyáltalán nem található. Verlaine versét magunkban így ütemezzük:
| ’De la musique / ’avant toute / ’chose |
|
Ami ugyanaz a népies 10-es ütem, mint Petőfi versében: Nyári napnak alkonyúlatánál. Vagy
itt van egy Cocteau-vers. Ha ki akarjuk hallani belőle a lefordítandó ritmust, így kell ütemeznünk:
| ’Que voulez-vous / ’que j’y fasse |
| ’Comment cela / ’se fait-il |
| ’La jeune femme / ’est en face |
| ’Alors qu’elle est / ’en profil |
|
Ami mégiscsak elképesztő barbárság. Olyan megtiprása a francia nyelvnek, hangsúlynak és
formának, ami párját ritkítja a magyar műfordításban. Hogyan képzelhetjük, hogy ennek a ritmusnak a ráerőltetése arra a francia ritmusra, amely még
leginkább anapesztikusnak nevezhető, fordítóilag adekvát vagy akár csak megközelítő? De ami a
legkényesebb az ügyben: van néhány kiemelkedő francia vers, döntő dokumentum századunk
költészetében, ami (nem véletlenül!) éppen impairben íródott, és legkiválóbb műfordítóink vállalkozásai
ellenére sem tudott igazán hatni líránkban, kulturális tudatunkban – az impair műfordítói
kényszerszabálya miatt. Gondolok például Valéry Hajnal és Pálma című versére. Valéry verseskötetétől, a Charmes-tól zeng az egész 20. század, és zeng
külön ettől a két verstől. Hogyan hangzik a „Patience, patience, / Patience dans l’azur” világhírű két
sora magyarul?
| Várni, várni, várni, zsongja |
(Rónay György)
|
Kiváló megoldás mindkettő. Valamint kiváló mindkét Pálma-fordítás. De hát – természetesen szabályainknak megfelelőleg – mindkettő trocheusban szól. Jól tudjuk
pedig mindnyájan, hogy semmi sem lehet ellentétesebb a francia emelkedő hangsúllyal, a francia nyelv,
verselés egész szellemével, mint a magyar trocheus, ereszkedő és magyaros-hangsúlyosra ütő
dallamával. Ha a nyelvi inkongruenciát, mondhatni abszurdumot említem, a kisebb bajt említem. Sokkal
súlyosabban esik latba a két forma, francia impair és magyar trocheus világokkal eltérő, stiláris-hangulati különbsége. A francia páratlan sor ritka, különleges, agyonfinomult dallama hogyan veszi ki
magát legszokottabb, népies-magyaros formáinkra áttéve, a Pálma esetében
éppen ősi nyolcasba belerakva? Mert ezt is mindnyájan tudjuk – ha megfeszül is a magyar költő, akkor
sem képes a négyes trocheust teljesen elvágni, elválasztani a minduntalan belejátszó magyar nyolcastól.
Ez a két, korszakos vers, a Hajnal meg a Pálma
egyszerűen másutt van a magyar kulturális tudatban, mint a franciában vagy
bárhol a világon. S vonatkozik ez bármely impair versre, amelyek mind-mind „déplacé”-k, helyükről
eltolódottak műfordításunkban; formai jellegük, amely szokatlan, újszerű, merész, „modern”, áttevődik
abba, ami magyaros, népies, régies és a leghasználtabb – lévén a trocheus ellenforma, ha impairról vagy
akármilyen francia versről van szó.
Bezzeg a Tengerparti temető! Az aztán szól magyarul, de még hogy!
Mind Kosztolányi régi, mind Somlyó György új fordítása nemcsak remek részletekkel ékes, hanem
evidensül közvetíti az eredeti hangnemét. És miért? Mert szerencsénkre,
Valéry ezt tízesben írta, pairben és nem impairben, és páros francia sorok közvetítése jambusainkkal
régi erőssége a magyar műfordításnak. És ezzel ott vagyunk, ahonnan kiindultunk, a kályhánál, vagyis
a jambusnál. Akár Verlaine, akár Valéry, akár más francia költő páratlan szótagszámú sorának
hangulatát, mineműségét csakis valamiféle jambikus, emelkedő lejtés volna képes magyarul
utánajátszani. Hiszen a jambus mindent tud: hangzásában, használati körében, hangulatában eleve
közelebb áll a franciához, és rugalmassága, ha kell, azt a csipetnyi különlegességet is képes létrehozni,
például más versláb hozzákeverésével, ami az impair sajátja.
Most pedig következik az a pillanat, amikor elhalkul a hangom. Javaslatot kéne tennem
tudniillik. Meggyőződésem, hogy az impair fordítói szabálya, bár kétségkívül józan észből, jó
indokokkal született, végképp nem felel meg céljának. A francia páratlan sor mint trochaikus-népies
magyar vers – ez önellentmondás. De mi legyen helyette? Bizony nem könnyű kérdés. Meglatolva a
szótagszámnak, a a nőrím-hímrím váltakozásának kötelező mivoltát, végül is a legegyszerűbbet
ajánlanám: anapesztussal futamított jambust. Vagyis (példának véve a hetest, a Pálma formáját) 3-as nőrímű jambus váltását ajánlanám 3-as hímrímű jambussal, minden sorban
egy-egy anapesztusnyi szaladással. Az anapesztus helyét nem kötném meg, és ha két anapesztus esnék
bele a sorba, annyi baj legyen. Egyáltalán: szabadon kezelt anapesztizált jambusra gondolok. Ennek a
javaslatnak vannak hátrányai. Az ajánlott forma távolról sem könnyű. A kiszemelt sor nagyon is rövid,
az anapesztus pedig nem tartozik magyar erősségeink közé. De hangzásban, hangulatban a legközelebb
áll az eredetihez, és ha nem ragaszkodunk dogmatikusan a szótagszámhoz, csak a lejtéshez, itt-ott akár
ki is nyújtva a sort, méretlenebb hűségünk mérhetetlenül nagyobb volna az eredetihez, mint a pontosan
kimért trocheusban.
Aki jobbat tud, adja elő.
A másik téma, amiről beszélni szeretnék, az eddigieknél is kényesebb. Részben sajátosabb,
látszatra egyetlen esethez tapadó, részben nagyon is általános, olyan bokrokat is felverő, amelyeket nem
szeretnék megbolygatni. Impair fordításunk kétes kiindulópontjait feszegetve, úgy gondolom, a tények
magukért beszéltek. Akinek szeme van, látja, akinek füle van, hallja, mi a kérdéses. Különösebb
meggyőző apparátusra nem volt szükségem, legfeljebb a megoldás az, ami vitatható, és meg is kellene
vitatni. Nem így van ez
esetében. Gyorsan szűkítem is a témát: nem általában a daktilusról, pláne nem a
hexameterről, még kevésbé szeretnék antikos-mértékes verselésünk egészéről beszélni. Kiindulásom:
Rilke Duinói elégiái-nak könyve. A magyar műfordításnak szép és régóta
esedékes vállalkozása volt Rilke válogatott verseinek kötete. Hogy nem egészen úgy sikerült, ahogy
óhajtottuk volna, annak igen sok oka van, a legfőbb, az elháríthatatlan, az a művelődéstörténeti
különbség, mondhatnám antagonizmus, ami a 20. századelő és a századközép ízlése, magyar költői
technikája, a lírát illető lelkiállapota között van. Sommásan, igaztalanul szűkre fogva a szót, úgy
mondhatnám, hogy Rilkét vagy korábban kellett volna lefordítanunk, vagy később kell – igazából –
lefordítanunk. Elég baj az nekünk. Baj külön nekem, személyesen is, aki fél életemet Rilkével töltöttem;
Rilke-fordításainkat illető kritikám legfőképpen önkritika.
Egy percig sem állítom, hogy a magyar Rilke-kötet nem jelentékeny. De. Nagyon is
jelentős, égető hiányt pótol, tele van kiváló fordításokkal. S ha van valami híja, arra csak
rásóhajthatunk, mint egy betölthetetlen vágyra. Azt ugyanis egyáltalán nem engedhetjük meg
magunknak, hogy ne fordítsuk Rilkét, fordítanunk kell, amikor lehet, amikor csak módunk van rá; jól-rosszul, így-úgy, ahogy telik tőlünk.
Van azonban a rilkei műnek egy fontos része, amelyre az említett lelki eltolódás nem
érvényes, amellyel a világlíra, folyamatosan azonosul, s amelynek átültetésében a magyar műfordítás
excellálhatna. De nem excellál. Ez a Duinói elégiák kötete. Miért nem remekel
oly jó, oly magas szintű műfordításunk ilyen klasszikusan fontos és sürgetően aktuális feladat
megoldásában, mint az Elégiák magyar megszólaltatása? Ennek is több oka
van, de nem utolsó közöttük egy verstechnikai indok. Az, hogy az Elégiák
daktilikusak. Költészetünknek ama büszkesége, hogy tudniillik az antik verslábakat mértékeljük, és nem
hangsúllyal képezzük, mint a német vers vagy bármilyen indoeurópai költészet, jogosult gazdagságtudat.
De olykor ennek a büszke magyar mértékelésnek is megvan a böjtje. Például a Duinói
elégiák esetében.
Az Elégiák formája – néhány kivételtől eltekintve – daktilikus
szabadvers. Inkább daktilus, mint szabadvers, gazdag zeneiségű forma, helyenként szabályos
hexameterig nyújtózó. Azt gondolná az ember: mi sem könnyebb ennél magyar költő számára.
Nyelvünk tele van antik ritmusok töredékeivel, sejtelmeivel, daktilussal is. Ahol kell, majd szabadra
hagyja a fordító a ritmust, ahol lehet, szigorúbbra fogja. Általában így is van, de jaj, éppen Rilkénél nem
ilyen egyszerű a dolog. Tartalom és forma kivételesen egyből-öntött a Rilke-szövegben, ahol a tartalom
kicsattan, ott a legszigorúbb, legdaktilikusabb a forma is, például a sorvégen. És azért lehet annyira
egyből-öntött, mert a német daktilus, lévén hangsúllyal képzett, sokkal lazább a magyarnál, a nyelv
szinte minden rétegét, szavát, ritmikailag magába vevő. Majdhogynem természetes beszéd Rilke
daktilusa, amelyben nincs megalkuvás ritmus és szó között. És mert Rilke költői minősége – mint
voltaképpen minden költészeté – szinonimakérdés, a fordító állandó tojástáncot jár a rilkei hang, nyelv,
minőség, mondandó magyar szinonimái és a magyar daktilus végleg más követelményei között. Vagy a rilkei hangot képezi le, vagy a rilkei ritmust.
Nem mondom én azt, hogy nincs modern magyar daktilusunk, kinyújtva a kérdést: modern
hexameterünk. Illyés, Radnóti, József Attila, Dsida Jenő és sok-sok kiváló költő műve bizonyítja, hogy
igenis van, hogy antikos versünk, elsősorban hexameterünk megújuláson ment át a 20. században, hogy
sikerült róla lecsiszolnunk a hősit, a romantikusat, a dramm-da-da-dramm-ot. De azért ne áltassuk
magunkat: az a mai természetesség, amit jó költő daktilusában megcsodálunk, nem a forma sajátja,
hanem a költőé. A magától értetődés színjátéka antikos formában: bravúr, és éppen ezért izgatja a
költők fantáziáját. Remekműveket köszönhetünk és fogunk is köszönni ennek a bravúrnak. Abban a
pillanatban azonban, amikor idegen költő modern szótárát kell összeforrasztani a keményen ellenálló,
nehéz, mértékelt magyar daktilussal, egyszerre kitetszik a forma némely korlátja, főleg betoldásokra
csábító aránylagos bőbeszédűsége és bizonyosfokú stíluskötöttsége, amely az attrakcióhoz közelíti.
Rilkét alig lehet betoldásokkal, tőle idegen cheville-ekkel és legfőként nem lehet a magyar daktilusra
jellemző töltelékanyaggal fordítani. Nem lehet a szövegbe belecsaklizni, hogy „üde” vagy „amaz”, nem
lehet „kiáltanék” helyett azt írni, hogy „felriogóban”, de azt sem, hogy „kiáltoznék” vagy „beszélnék”.
Nem zúdíthatjuk be a versbe a magyar antikos verselés egész, kialakult kelléktárát. A daktilikus (vagy
anapesztikus) űröket, hiátusokat magyar költő saját versében saját anyagával, hangjával, vérével tölti
fel. A Rilke-hang, a Rilke-szó viszont alig tűri a melléválasztott szinonimát. Még jelentéktelen
apróságokkal is el lehet tájolni a szöveget. Ott van az első elégiában is mindjárt a híres: „Jeder Engel
ist schrecklich.” Hogyan is tudnám megközelíteni? Talán így: Rettentő minden angyal. Igen. De hát
sorvégen vagyunk, égető volna a daktilikus sejtelem. Rettentő mindenik angyal. Sajnos azonban a
„minden” nem azonos a „mindenik”-kel, lévén az első közbeszédi, a második választékos is, népies is,
régies is, azonkívül fölösleges. A legnehezebb feladat nem Rilke bonyolultsága, hanem egyszerűsége,
kijelentő mondata. Végül is így fordítottam a szóban forgó részletet: „Iszonyu minden angyal” – ahol a
daktilikus sejtelem az „iszonyu”-ba költözik át. Jó ez? Hát… egy megoldás a sok közül. A „rettentő”-ről aránylag könnyen lemondtam (gondolatmenetemet nem részletezem), de hogy az „iszonyú” végleges-e? … Legszívesebben azt mondanám: Szörnyű minden angyal. És így tovább, folytathatnám az elemzést
szinte minden egyes szónál megállva. Mert a német daktilus erősen eltér a magyartól, nyelvi helyzete,
költői használati módja más, és Rilke esetében az eltérés kiugró. Nekünk pedig egy eleve bravúros, erőművész formában kell utánajátszanunk a természetesen folyamatost.
Ha viszont ekkora (és ekkora), minden percben elvérzéssel fenyegető a küzdelem a rilkei
szinonimáért ebben a formában, ugyan miért nem hajlítja el a fordító a szöveget a szabadvers felé?
Elvégre az Elégiák hosszú, többnyire öt lüktetős sora szabad (szabadabb)-vers
is. Egyszerűen azért nem teszi, mert akkor a szöveg szétomlik. Az Elégiák
lényegéhez tartozik szabadság és kötöttség bizonyos aránya, az áradás, amely hallatlan arányérzékkel
fékezett. (Egyébként gyakorlatban minden fordító elhajlította a szöveget a szabadvers felé, nem tudván
mást tenni; illetve jellemző, hogy ki mennyire hajlította el.)
Bezzeg (itt ismét bezzeg következik) mindezzel szemben ott vannak a jambikus elégiák.
A negyedik és a nyolcadik. Azok aztán rilkeiek. Mintha egyszerre más éghajlat alá kerülnénk, kinyitva
a könyvet ennél a két elégiánál, mintha visszatalálnánk Rilke igazi földrészére. Mert a magyar jambus
mindent tud, Rilkét is tudja. Főleg akkor tudja, ha Rilke rímtelen.
*
Nem kívánok ebből az esetből messzefutó következtetéseket levonni. Pusztán valamiféle
figyelmeztetést érzek ki belőle, a formai megfelelések naiv biztonságának megkérdőjelezését. Nehogy,
formai gazdagságunk okán, elveszítsünk valamit, és éppen a 20. századi líra fontos rétegei
elszegényedjenek a kezünk alatt. Nem, nem a mértékelés ellen beszélek, ahogy előbb sem a magyaros-hangsúlyos ellen beszéltem. Kérve kérem az antikos-mértékes magyar vers – sajnos ritkásan található
– híveit: ne tekintsenek ellenfelüknek. Egyetértek velük. Mint már bátorkodtam említeni: a magyar
verselés minden porcikáját, ízecskéjét féltve becsülöm, kincsnek tartom. De ne legyünk vakok: vannak
esetek, amikor igenis jobb vagy jobb volna az a jelentéktelen, kézhez álló fél-szabadvers, a jambus.
A jambus igénytelen, minden éghajlaton elél, ugyanakkor bámulatos terheket megbír. S nem
utolsósorban, mióta végleg kezünkhöz idomítottuk, világossá vált egy pompás tulajdonsága: nem feltűnő.
Nem magát a jambust kell néznünk, hanem azt, amit hordoz.
|