Verstani veszekedésekMár megint összevesztem kiváló költőtársammal egy verstani kérdésen. Nem először fordult elő ez köztünk, de vitánk hevesebbnek volt nevezhető a szokásosnál. Mindketten világosnak tartottuk ugyanis a döntést, amelyhez villámgyorsan juthat el az emberfia, néhány egyszerű, elemien belátható érv alapján – természetesen mindegyikünk más-más döntéshez. Röviden: költőtársam – nevezzük talán I.-nek – azt állította Arany János Keveháza című remekéről, hogy ősi nyolcasban van írva, én viszont azt állítottam, hogy négyes jambusban. Össze-összerúgtattunk nemegyszer, de egyikünk sem tudta kivetni a nyeregből a másikat. Addig-addig, míg a sors kegye elébem nem hozta Erdélyi János levelezésének szép, hatalmas köteteit, amelyek egyébként az irodalomtörténeti szakma előtt e szempontból bőven ismeretesek. Ott találtam aztán a második kötetben Aranynak egy levelét, amely Erdélyi bírálatára válaszol, alaposan kiterjeszkedve a minket érdeklő verstani kérdésre is, imigyen: „…No, az meglehet, hogy én igen rossz jámbusokat írok, de azt hiszem, mégis nem nehéz kimutatni, hogy fele költeményeimnek vagy több is annál, jámbusi, illetőleg trochaeusi lejtéssel bír, minden igénye nélkül a hazai rhytmusnak. E tévedést tapasztalám Kegyed részéről Katalin és Keveháza körül, melyeket 8 tagú s középmetszetes magyar soroknak vesz… De hisz én úgy gondolom, nem lett volna nehéz bennök észrevenni a jambusi lejtést. A legtöbb sor tisztán és szabályosan kiadja a jambust, ha ottan-ottan vagy egy hibás láb fordul elő, az, tekintve a rímes sorok rövidségét, a költemények hosszú és elbeszélő voltát, nem a világ. A lejtelem azért megvan s ha az én fülem vastag csalódásban nem sínylik, a jámbus folyvást érezhető. Négyes jambus lenne tehát, s abban, mint Kegyed nálam jobban tudja, a metszet nem esik okvetlenül középre, de az 5-dik szótag után s olykor elvétve ki is marad…” (Erdélyi János levelezése, Akadémiai Kiadó 1962. II. kötet, 134. lap. A levél dátuma: Nagykőrös, 1853. szeptember 4.) Hát persze! – kiáltottam, hát persze hogy jambus, és végtelenül jólesett a májamnak, hogy – valósággal csoda módon, mintha kikelt volna a panteonból, és személyesen adott volna a kezembe egy 120 esztendős nagykőrösi üzenetet – maga Arany döntött a javamra. Jó ideig páváskodtam a dologgal önmagam előtt, míg, ahogy ez már lenni szokott, lassanként másfelé nem tolódott bennem az egész história. Harci lázam lelohadván, érdekelni kezdett az ellenfél álláspontja. Nem vonom én azt kétségbe, hogy Arany orákulum. Agyalágyult is volnék, ha kétségbe vonnám, hiszen saját verséről nyilatkozik, és engem igazol. S nem utolsósorban ő éppen Arany János, aki valahogy tudni szokta, mit beszél verstani ügyekben. A főkérdést tehát – hogy a Keveháza jambus-e vagy magyaros nyolcas – eldönti Arany, véglegesen eldönti, slussz-pász. Jambus az, és kész. Nem dönti el azonban a mellékkérdést vagy mellékkérdéseket, amelyek (lassacskán úgy tetszik előttem) a főkérdésnél is fontosabbak, vagy inkább a főkérdés eldőlte után hirtelen előtérbe állnak, megcáfolandóból meggondolandóvá cserélődve. Szóval: hogy is van ez? I.-nek talán nincsenek érvei? Dehogy nincsenek. Komoly érvei vannak; első látszatra, a vita első menetében knock outtal kecsegtetők.
– így kezdődik a Keveháza, és ez bizony vitathatatlanul magyaros-hangsúlyos benyomást tesz. Aki ebből a két sorból meg tudja állapítani, hogy jambikus vers kezdetéről van szó, az léleklátó vagy javasember. I. ragaszkodott is a kezdő sorokhoz, vérfagyasztóan hangsúlyozva: ez talán jambus? Egy Arany János talán nem vette észre, hogy ősi nyolcassal indítja a verset? – Ami engem illet, én nem a kezdősorokhoz, hanem a vers többi, 302 sorához ragaszkodtam, nem kevésbé vérfagyasztóan állítva: Egy Arany János talán nem vette észre, hogy 304 soron át jambikus sorvéget használ? Úgynevezett ősi nyolcasban? Sok részletről vitáztunk még, erre-arra cibálva a kérdést, a kilences sorokról, vagyis a négy és feles jambusokról, az itt-ott beeső trocheusokról, I. egyik fő érve mégis a versindítás maradt, ami csakugyan figyelemre méltó. De hagyjuk az indítást; hosszú versnél mégis fontosabb a mű egésze. Volt azonban I.-nek egy második, még nyomósabb érve is, a sormetszet, amely a Keveházá-ban túlnyomóan középre, a negyedik szótag után esik, erősítve, egyáltalán lehetővé téve a hangsúlyos nyolcasféle értelmezést. Nem arra akarok mindebből következtetni, ami gondolom, ezek után nyilvánvaló: hogy bizonyos mértékig kettősen is ritmizálható versről van szó. Inkább az érdekel, hogy Arany – hogy úgy mondjam – miért tagadta le Erdélyinek írt levelében versének második, hangsúlyos-magyaros ritmusvonulatát? Miért tagadta le éppen ő, aki oly tudatosan rakta tele a Buda halálá-t choriambussal s egyáltalán, késői „hangsúlyos” verseit oly bonyolult időmértékkel? Kétféle ritmuselvünk egymásba játszatásának első, nagy tudatosítója miért vette itt semmibe saját versének kétféleségét? Azt mondhatnánk: talán azért, mert vitázott. Helyre kellett igazítania Erdélyi János tévedését, nem kívánt kitérni áthallásokra, ritmikai lelki finomságokra, nyersen, világosan kívánta leszögezni, hogy ő jambust akart írni, és azt is írt, félreérthetetlenül. Mondjuk, nem akart lovat adni Erdélyi alá, nehogy az aztán legközelebb, téveteg ütemezési finomságok mellékútjain elbódorogva, megint ne vegye észre a főritmust. De hát… de hát ezt a gondolatmenetet tulajdonítva Aranynak, túlságosan sok minden marad magyarázatlanul. Erdélyinek elvégre volt füle, nem véletlenül hallotta bele a hangsúlyos ritmust a Keveházá-ba, s ezt éppen Aranynak kellett legjobban tudnia. Vagy nem tudta? Szándéktalanul, véletlenül került volna bele az a középmetszet a sorok többségébe, két egyenlő félre osztva a sort, ősi nyolcas ütemét kínálva? Ha viszont tudta, miért tagadta le? Hajlamos vagyok rá, hogy ne a vita hevességében, ne a költő kérdéssarkító bosszankodásában
keressem a magyarázatot, hanem inkább abban a ritmikai elemzésben, ami Arany levelének idézett
passzusa után következik. Itt ugyanis Arany – magyar idézetek mellett – Byron-sorokat hoz fel
példának, angol szövegen mutatva be a jambusi sormetszet elhelyezkedését. Gondolatmenete másfelé
tart, mint a mienk, azt kívánja bizonyítani, hogy a Katalin-ban igenis van sormetszet,
de jambusi sormetszet, hol a negyedik, hol az ötödik szótag után. Mi viszont az angol példa jelenlétét
hangsúlyoznánk, hozzáfűzve: az angol négyes jambusnak hajlama van rá, hogy a sormetszetet középre,
a negyedik szótag után tegye. Valószínűleg az angol nyelv természetétől befolyásoltatva teszi ezt,
ugyanazért, amiért az angol jambikus sorvégen oly rendkívül ritka a lejtőrím, a nőrímű zárás. Az angol
félsor is szeret szökővel, „hímrímmel” (
Éppen ellentétben az úgynevezett ambroziánus jambussal, ahol a sormetszet túlnyomólag az ötödik szótag után esik, mint például Szent Ambrus gyönyörű esti imájában:
És persze ambroziánus jambussal éppúgy tele van a világirodalom, mint angolos négyes jambussal, valamint kettőjük vegyítésével. Ha ugyan az „angolos jambus” helyes kifejezés. Amiben kételkedem – általában. Csak itt, csak most, csak éppen ebben az esetben tartom helyesnek, amikor a Keveháza némely ritmikai sajátosságát próbálom kibogozgatni. Hogy Arany tudatát mélyen érintette az angol vers, Shakespeare, Byron, a balladák sora mindig is, de különösen ez időben, az ötvenes évek nagy balladaperiódusában, az köztudott. „Katalint különösen Byron beszélyei után képeztem” – mondja ki Arany ugyanitt, ugyanebben a levélben, amelyben kategorikusan elutasítja a „hazai rhytmusnak minden igényét” mind a Katalin-t, mind a Keveházá-t illetőleg. Kíváncsi vagyok rá: vajon A walesi bárdok vagy a fordításnak számító Sir Patrick Spens esetében is elutasította volna? (Pedig mindkettőben érezhető, sokszor középrímmel, ismétléssel: „Norvég felé, Norvég felé – Norvégba menni kell”.) Feltételezem: elutasította volna. Még inkább elutasította volna, mint a Keveházá-ra vonatkozólag. Mégpedig azért, mert ott, a két balladában és a byroni Katalin-ban nyilvánvalóan, itt, a Keveháza esetében rejtettebben angolos forma, angol-skót középmetszetes, négyes jambus befolyásolta verselésének második ritmusvonulatát. A középmetszet ezek szerint nem véletlenül, de nem a magyaros ritmus, nem az ősi nyolcas titkos hangsúlyozása céljából került bele a hún históriába, mert akkor Arany nem tagadta volna. Ugyan miért kellett volna tagadnia? Hányszor, de hányszor megtette más versében ugyanezt, tüntetően fűzve össze mértéket hangsúllyal. Itt azonban – úgy látszik – nem kétszeres, hanem háromszoros ritmusréteggel kell számolnunk: egy tudatos magyar jambusréteggel; egy többé-kevésbé tudatos, angolos, középmetszetes jambusréteggel; és végül egy nem-tudatos, hangsúlyos-magyar réteggel. A két első réteg dupla pólyája – kivételes esetként – elfedte vagy hátrább szorította a költő tudatában a harmadikat. Hogy mégis jelen van, él és hat a harmadik, a hangsúlyos réteg a versben? Ez egyszer Arany szándéka nélkül? Az nyilvánvaló. Az a magyar verselés természetéből következik. Két félre vágott, középmetszetes, nyolc szótagos sorból – legyen az bár jambus vagy pláne trocheus vagy bármi –, ha a fejünkre állunk, akkor sem tudjuk kiiktatni az ősi nyolcas áthallását. És miért is kellene kiiktatnunk? Az is hozzárakódik ritmusrendszereink gazdaságához, amelynek a Keveháza – úgy látszik – egyik különleges kincsesfiókja.
*
Gondolatmenetemet főleg Arany tiltakozása inspirálta. Tiltakozása e versének magyaros ritmusa ellen. Inspirálta nemkülönben verstani véleményemnek – hogy tudniillik a Keveháza jambus és nem hangsúlyos nyolcas – túlságosan is egyértelmű igazolódása a költő által. Mert az ember nyughatatlan állatfaj. Akkor is ugrál, ha látszólag semmi oka rá. És mert én hiszek Arany Jánosnak; ha ő azt mondja, hogy nem akart magyar ritmust tenni versébe, akkor nem akart tenni. Másféle magyarázatot kell tehát találnunk a Keveháza ritmikai sajátosságaira. És fel kell tételeznem: ha egy ilyen csodálatos versnek, mint a Keveháza, nem két ritmusa van, akkor van neki legalább három. |
– )
végződni, nemegyszer valóban rímmel, középrímmel is megerősítve. Arany Byron-példájában így: