Szavak divatja

Volt egy pillanat az európai divattörténetben, amikor a lovagok olyan magasra kunkorították a cipőjük orrát, hogy nem tudtak járni vele. Ez a cipő csak lovon ülve volt hordható, ha a ló kidőlt, vége volt a lovagnak. Emiatt vesztettek el nem egy csatát. A szavakkal is előfordulhat, hogy olyan magasra kunkorítják őket, amíg már nem lehet beszélni velük. A cipő és a szó önmaga ellentétébe csap át, eredeti célja teljesen elhomályosulván, más célnak rendelődik alá: a divat céljának. Nem árt eszünkben tartanunk ezt, éppen nekünk, mai magyar íróknak, akik az előttünk járó és lezártnak tekinthető (remek) irodalmi korszaktól – a magyar századelőtől, a szimbolizmustól – sok minden egyéb mellett felkunkorított szavakat örököltünk, magasra emelteket, díszeseket, átfűlteket. A szavak divatja ugyanis lehet érdekes, jellemző, tünetértékű, nyelvileg, szociográfiailag fontos, de csak az irodalomban egzisztenciális. Az egzisztenciális szót, írói létünk közegét és anyagát most a divat felől megközelítve és kapásból emelve ki néhány példát a hatalmas témából, lapozzuk fel először a félmúlt (divat-) szótárát. Nézzük meg például ezt belőle:

MÁMOR. – A szó így egymagában is valóságos tünetcsoport. A mi számunkra már régóta használhatatlan, korához pecsételt, áthatóan (penetránsan) szecessziós. Amit pszichológiailag jelent szinonimáival együtt: kéj, láz, álom, gyönyör, lelki tivornya, részegség és jelzőivel együtt: szilaj, bús, könnyes, büszke stb., az csak utal arra a környezetre, ahonnan elvonódott, a részegségre és másodlagosan, már átvitt értelemben, a szerelmi részegségre. Mindkét alapértelem jelen lehet benne, színezheti, de nem azonos velük. Azt a felfokozott lelkiállapotot jelenti, amit a századvég újra felfedezett az ember és főleg a költő számára. Mámoros viszony a világhoz, az élethez, a mámor mint újat, jelentőset teremtő (költői) eszköz, a mámor mint a kiválóság és az érvényesség mércéje: a századvég jellemző életérzése ez. A szimbolizmus mámorfogalma mint felsőbbrendűségi érzés és mint ars poetica az egyik legkényesebb pont e korral való viszonyunkban. Pedig történetileg nézve is elég szükségszerűnek látszik: a győzelmes 19. századi realizmus jól fésült másodvonala pattintotta ki visszahatásként éppannyira, mint az eljövendő nagy változások előrejelzése. Ne higgyük, hogy megnevezését kiradírozva az irodalomból, végeztünk akár a lelkiállapottal, akár a történelmi szituációval. A művészetben (az életben) jelenlévő nem mindennapinak, megrendítőnek, tetőpont-pillanatoknak az egyik, korhoz kötött neve ez a szó, amelyet a szakadéknyi ízlésváltozás okán szinte csak csipesszel tudunk felemelni. De maga az életérzés mindig is jelen volt az emberben és különösen a költőben (különböző okokból és színezettel); ha Horatius azt mondja, hogy: Sublimi feriam sidera vertice, magasztos homlokommal a csillagokat ütöm, vagy József Attila azt mondja, hogy: Érzem amint fölöttem csattog, ver a szívem – egymáshoz (és a mámorhoz) hasonló lelki tetőpontokat idéznek. A mámornak az a baja, hogy túlságosan is magasra kunkorodott. Muszáj volt, divatosan és állandóan muszáj volt mámorban úsznia a költőnek, így biztosítva egy eljövendő korszaknak a csömört.

LÉLEK. – Ezt a szót is utoljára a szimbolizmus jegyezte eredeti árfolyamán. Egész kultúránkat átitatta, és nemcsak a kereszténység óta. A csodálatos versecske: Animula, vagula, blandula – Hospes comesque corporis… Hadrianustól ível sokkal-sokkal későbbi tájak felé, a szárnyas Pszükhé pedig meg sem állt röptében a legmodernebb tudományig. Vallás, filozófia, tudomány, művészet nem nélkülözhette a szót egészen a 19. század végéig, amikor valami történt vele. Tudományosan is megtámadták, igaz – ezért volt egy darabig tabu például nálunk –, de művészi használata is valahogy áthangolódott. Egyszerre sok lett belőle. A lélek, háromezer éves használat után, kiment a divatból. Ami elég meglepő. Remek versek távolodnak el tőlünk hirtelen, a beléjük épített szó miatt, például a Lélektől lélekig, Tóth Árpád verse. Miért? Megint a századvég hangulatát kell érintenünk, amely – e percben úgy látszik – csakugyan végpontja volt valaminek (és kezdete is valaminek természetesen), rendkívüli módon összesűrítve, felfokozva és egy szinte észrevehetetlen árnyalattal a dekoráció felé csúsztatva kultúránk alapfogalmait. Ha meggondoljuk, hány szót és milyen fontos szót irtott ki a századvég a világköltészetből azzal, hogy felpompáztatta, mintegy „utoljára” fellobbantotta őket, elbámulhatunk. A lélekkel együtt avíttá tette a szívet, az érzést, a szenvedélyt, a bút, a gyönyört, a kebelről nem is szólva, mert az már régebben megszűnt hitelképesként szerepelni. Rendkívül jellemző változás. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a jelentett dolgok, lelkiállapotok is megszűntek a jelölő avulásával. Különösen nélkülözzük a lélek szót, amelyet sután és pontatlanul tudunk csak helyettesíteni; kedvencünk (divatunk), a tudat nem azonos vele. Ez a nagy, mondhatni, katasztrófaméretű ízlésváltozás a 20. század eleje és közepe-vége között (izmusokkal, avantgárddal, miegyébbel), szavaink hosszú sorának ilyenfokú kiüresedése komoly figyelmeztetés. Határozottan meghaladja a divat kategóriáját. A századvég szavainak milyen vetülete mutat errefelé? Nézzünk meg egy stíluspéldát.

KARTONRUHÁCSKA. – Szilágyi Géza (a „dekadens”) írja Kiss József egy verséről: „…És középkori barátok, a Szentek legendáit másolva, az iniciálékba nem festették bele térdelőbb hódolattal, imádattól jobban remegő szívvel a Szűzanya glóriás képét, mint amilyen meleg és felmagasztaló szeretettel öleli körül a poéta egy lelkében koronát, testén kartonruhácskát viselő, tüdőbajos cselédlányka vad venyigére valló, karcsú termetét. (A kis cseléd)” – Elgondolni is rossz, mi történt volna, ha a cselédleánykának nem vad venyigére valló, karcsú, hanem csontos, görbe, puklis termete lett volna, ha nem tüdőbajos lett volna, hanem gyomorbajos. Vajon hogyan mutatkozott volna meg a korona, amit lelkében viselt? Ez a stílus, ez a gondolatmenet (a Szűzanya glóriás képével, a kartonruhácska heves, már-már osztályharcos körülölelésével) valóságos esszenciáját nyújtja a századvég egyfajta „szociális” érzésének. Nem kell ezt külön Szilágyi Gézának, pláne nem Kiss Józsefnek tulajdonítani; egy korszak közérzelméről van szó. A szegény, de szép leánykák pártolása, a nép egyszerű gyermekeivel folytatott szerelem a költészetben nemeslelkűségre vallott, sőt társadalmi dacra; a cselédleányoktól a prostituáltakig terjedő részvét a szentesített, közjutalmazott nonkonformizmus gesztusa volt. (Siker-prototípusa a Kaméliás hölgy.) Ugyanakkor persze volt valódi szociális és lélektani tartalma is a sémának, de még mennyi; rendkívül ingoványos talajáról azonban csak ritkán sikerült a magas irodalomba emelkednie (az Édes Anná-ban például). S ha már az ingoványnál tartunk, ott van a „mocsári liliom” jelzős szerkezet, villámgyors pályafutásával a mélabústól a komikusig. És ahogy a szegényebb néposztályokból halászó közöröm szociálisnak álcázza magát, úgy találjuk meg ezt az álcázást sok más, fontos területen. Például a hazafiasságban.

HON, HONFI, HONLEÁNY. – Ami engem illet: én szeretem ezeket a szavakat. Nyilván azért is, mert mesterségemmel jár a szavak latolgatása. Fájdalommal tölt el, hogy mai szövegeinkben ezek csak stilizáltan tudnak megjelenni, de „eredetiben” hatnak rám. Egyértelműen a reformkort, a szabadságharcot idézik, és mint ilyenek, evidensül megérintenek. Továbbá valószínűleg azért szeretem őket, mert aránytalanul keveset olvastam (olvastuk) a századvég másodrendű költészetét, így a honfiúi, honleányi stílusszínek egy csapásra váltak múlttá számunkra, anélkül hogy végignéztük volna kiárusításukat. Természetesen az ilyen érzelmek nem egy kiárusítását, devalválódását végignéztük, de máskor, más szavakkal körülírva. A honról és társairól beszélve egyébként hátrább léptünk az időben. Nem a magyar szimbolizmus korszakáról szólunk, hanem a millennium koráról, ami években számolva elenyésző különbség, korszakban annál hatalmasabb (különösen világirodalmi órával mérve az időt, meggondolva, hogyan épül bele a fin de siècle a második császárságba, a viktorianizmusba). A nagy magyar szimbolizmus, a Nyugat vízválasztó hegyének mintegy háta mögé kerülve próbálom kitapogatni, mit is jelentett az a millenniumi „görögtüzes hazafiság”, amiről már az iskolában értesültünk. A szavakon próbálom kitapogatni. Mindenekelőtt azt szűrhetem le, hogy a hon: sok. Sok van belőle. Mint előzőleg a mámorból és a lélekből. Az inflációs szaporodás mindig rossz jel alapvetően fontos fogalmak, eszmék körül. A hon javára, a hont ki tönkretette, vérben a hon majd megfúlt (Zalár József), honfi szívvel áldozunk (Thaly Kálmán), „Ezzel hímzé a honleány, E szóval a honfi zászlót” (Tóth Kálmán) és így tovább. Annak a vallási tiltásnak, hogy Isten nevét hiába fel ne vedd, az irodalomban is mély értelme van. Közelebb lépve a témához, ide szeretnék vonni még egy szót, azt, hogy:

VŐN. – Félreértés elkerülése végett: ez nem ragos főnév, hanem múlt idejű ige. Ábrányi Emilnek A magyar nyelv című, 1885-ben kelt, óriási sikert aratott szavaló-verséből emeltem ki.

 

Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged Ajkára vőn, többé nem dobhat el!

 

Fölösleges mondanom, mennyire bánt igeidőink elszegényedése, a félmúlt kihalása, ez az egész nyelvi időtelenség. De ez a vőn, itt, ezen a helyen… ez fölér egy lélektani teszttel. Szívesebben idézem e téma körülírására, mint a hon bármely szinonimáját, a büszke nemzetet, a dicső szép országot. Ez a különösen erős archaizmus mindjárt a versindításban, amelyet semmi más nem indokol, csakis a poétai lángolás (verstanilag a vett ugyanúgy megfelel), hivatva van megpendíteni a téma ősiségét, magasztosságát. Meg is pendíti. Hirtelen vibrátót, sajátos rezonanciát ad a versnek. Megvan az a berezgése, mint a hangszekrénynek, ha hibás, vagy a hídnak, ha túlterhelt. A vőn 1885-ben szerep. Amivel egyáltalán nem Ábrányi Emil hazafiságát akarom kikezdeni, dehogyis. Sőt ennek a szerepnek, amely közérzelem, közstílus, köztetszés követelte, kiemelném dacos, szembeszegülő, lappangóan németellenes vonását. Ha ez nem volna benne, nem is lett volna olyan népszerű. A századvégi hazafiságban van bizonyos ellenzéki elem, mint a kiscseléd körülhódolásában szociális. A nonkonformizmus divatját vehetjük szemügyre a kiscseléd, a hon és a vőn vizsgálatával. Márpedig a nonkonformizmus divatját nem lehet eléggé fontosnak tartani; bizonyos körülmények közt fontosabb, mint a konformizmusé.

Lényege bizonyos álbátorság. Az igazi (szellemi, emberi) bátorság legfőbb ellensége nem a megalkuvás, hanem a gyakran öntudatlan álbátorság, az igazi új legfőbb ellenfele nem az ómódi, hanem az ál-új. Ál-bátorság: az egyik legcsábítóbb és legnehezebben tetten érhető magatartás. Ha divatról beszélünk, a művészetek, a szavak divatjáról, ezt az ál-újat, ál-bátrat lehetetlen megkerülnünk. Bár megítélnünk rendkívül kényes. A honfiúság lukratív nonkonformizmussá vált a század végén – hogy egy perccel később új fogalmazásban megint életfontosságúvá, igazzá, újjá váljon. A hon szót ezért félre kellett tenni. Jelentését nem.

Ezidáig fontos szavak fontos divatjáról, illetve avulásáról beszéltem. Olyanokról, amelyeknek feltűnése korszakot, letűnése korszakváltást készít elő, amelyeknek jelentése mindig új meg új szavakban, nevekben, jelölőkben tör utat magának, mint új meg új tölgyfákban a tölgyfajelleg, lévén vitális érdeket érintő. Most – záradékul – egy nem fontos szó nem fontos avulásáról szeretnék beszélni. Ez a szó a

KACSÓ. – Nem általában érdekel engem a kacsó. Egy, csak egy hely van a magyar irodalomban, ahol feltűnik nekem, de ott aztán nagyon. Arany János verséről beszélek, a Fiamnak refrénjéről.

 

Kis kacsóid összetéve szépen, imádkozzál, édes gyermekem.

 

Mindent összevéve nagy vers ez. Az a fojtott parazsa, az a fehér idillbe fátyolozott kétségbeesése. Lírában valóságos unikum: a lefelé kerekítés verse; mindenáron kevesebbet akar mondani az emóciónál, nemhogy felfűtené. Színültig van persze fontosnál fontosabb társadalmi, történelmi, filozófiai tartalommal, dátuma: 1850, a Bach-korszak egyik éjszakája, helyzete: egy gyermek imádkoztatása; ezért vált – vallásos jellege, biedermeieres, családi életkép színezete miatt – egy bizonyos ízlés kedvencévé, majd egy más ízlés tiltottjává. A vers első rétege kétségkívül a vallásé, a második rétege a történelmi helyzeté, amely – úgy gondolom – megírásának kiváltója. Vessünk egy újabb pillantást a dátumra, és hallgassuk meg azt a hálaadásos, sötét sóhajt, ahogyan Arany nekifohászkodik az írásnak:

 

Hála isten! este van megin’. Mával is fogyott a földi kín. Bent magános, árva gyertya ég: Kívűl leskelődik a sötét.

 

Vesztett szabadságharc utáni éjszaka ez, félreérthetetlenül. A szöveg amúgy is tele van politikai célzásokkal, amelyek közt, velük összefonódva él, hullámzik a harmadik versi réteg, a lelki megtörettetés állapottá vált drámája, amelyben, az emberi értékek megtiprásának látványában, valahogy a hit is többértelművé válik.

 

Mert szegénynek drága kincs a hit, Tűrni és remélni megtanít: S néki, míg a sír rá nem lehell Mindig tűrni és remélni kell.

 

Ennek a többfélévé, nem is csak vallásivá s ugyanakkor súlyosan kérdőjelessé vált hitnek a refrénje az „imádkozzál”, amely versszerkezetileg erősen hasonlít a Petőfi-refrénre: „Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik / Kis feleségem mélyen, csendesen.” (Beszél a fákkal a bús őszi szél) Ott, Petőfinél a refrén pianóra fogja le a forradalmi fortissimót, itt, Aranynál a refrén gyermekidillé fogja le a végső dezillúziót. De milyen boldog vers Petőfié ehhez képest! Az csupa remény, diadal, vitalitás, ez puszta kiábrándulás; az előtti vers, ez utáni. Mintegy élet utáni vers az Aranyé, amikor már minden megtörtént és jóvátehetetlen. Csakhogy… csakhogy ez a vers csupa biztatás is. Hit, remény, gyermek, imádkozzál. Ezért olyan különleges. Ez a vers a vigasztalás kottájából lejátszott vigasztalanság.

És ebben a szép, belső vérzéses s oly sokáig elhanyagolt versben található a kacsó szó, méghozzá a refrénjében. Hiszen sok minden más korhoz kötött is található benne, balzsam, malaszt, erény, tavaszkert, éppúgy, mint Petőfiben vagy másban, az egész nagyszerű magyar romantikus szótárban. A kacsó azonban kiemelkedik közülük édeskés-cukros ízével. Márpedig Arany nem cukros, sose volt az. Az idő rontott bele remek versébe, és ez az, ami igazán fájdalmas. Fájdalmas az egész költészetre, minden szóbeli művészetre nézve. Kétfelől is fenyegetett a szóbeli művészet, mert lényege-közepe, minőségének záloga, a helyesen választott szinonima is kétfelől kezdhető ki: térben és időben. Hogy térben kikezdhető, azt tudjuk a világlírából, a műfordításokból; a szavak művészi evidenciája anyanyelvi határig tart. Időben pedig… az idő uralma még alattomosabb. Titokban horzsolja meg legszebb verseink minőségét, ujjuk ízét tördelgeti, arcukat morzsolgatja. Annyi fontos, korszakjelző szó változása-avulása közepette olyan jelentéktelennek tetszik a kacsó elédesedése. Csak éppen kicsinységében mutat rá az általánosabbra: minden erőnkkel, az életünkkel kiválasztott lehető legjobb szinonimáink esendőségére. A kacsó avulása mintegy véletlen, apró balszerencse egy nagy költői műben, ami – sajnos – törvényszerűségekre int.

A törvényszerűség azonban – az avulásé, a szódivaté – részleges. Talán csak arra való, hogy még jobban megbámuljuk a művészetek egészének (például Arany versének) szinte érthetetlen, folyamatos aktualitását.