Csillagszemű

Korunk gyönyörű természettudományának van egy kellemetlen mellékzöngéje. Nem a közismert veszélyekre gondolok, a természetpusztításra vagy az atomháborúra. Hanem egy, látszatra sokkal szerényebb jelenségre, holmi apróságra. Ez az elbűvölő, ez a megrázó tudomány leszoktat bennünket arról, hogy higgyünk a saját szemünknek. Úgy látszik, legfontosabb dolgaink szemünkkel elérhetetlen tartományokban történnek, elektronok, molekulák, fényévek, baktériumok, napfáklyák között. A világ anyagi szerkezetére vonatkozó – e pillanatban legpontosabb – tudomásaink modellálhatatlanok. Vagyis érzékeinkkel fel nem foghatók. Érzékelésünk korlátozott. Érzékelésünk megbízhatatlan.

Mit tegyen ezek után az érzékelésre alapított művészet? Mit a költészet? Mit tegyenek a szemnek, a fülnek, az öt emberi érzéknek szánt, érzékelve-megértető hatásrendszerek? Hiszen tovább csinálják a maguk dolgát, de mennyi növekvő kétellyel saját érvényességük felől. Természetes jeladó és jelfogó szerveink gyöngesége, bizonytalansága elkedvetlenítő, valahogy kiábrándító. Mert mit tudunk meg mi a világról, egymásról, csak úgy, a puszta létünk által? Nemhogy egy rózsakvarckristályba nem tudunk belehelyezkedni, hogy a kristálylét titkait belülről kifürkésszük, nemhogy egy vérsejtbe, egy fácánkakasba, égerfába, egy frissen mosott szarvasbőr kesztyűbe (mikor még olyan nedves-hideg, mint egy elegáns béka, hogy aztán csontszárazzá váljék, mitől, miért, hja persze, a száradás fizikai folyamata közismert, de mégis: milyen?) – nem tudunk mi belehelyezkedni sokszor a legközelebbibe sem, a szomszédos emberi tudatba. Mert egymásnak küldözött jeleink csökevényesek. Mert érzékelésünk korlátozott.

És ha mégis sikerül valami fontosat megtudnunk, fölfedeznünk magunkról vagy környezetünkről az emberi nagyságrendű világ együgyű tapasztalatsorán át, akkor következik a második buktató: a kifejezés közegének ellenállása. A költészetben a fogalmi nyelv ellenállása. A szóé. A közlés eredendő lehetetlensége. Hogy is mondja Vörösmarty? „Mert beszédem képtelen – Méhdongás, szúnyogzene – Elbeszélni, amit láttam.” Valóban, „elbeszélni, amit láttunk” úgy, ahogy láttuk, alapjában véve képtelenség. Képtelenség, az érzékelés csökevényessége és a közlés bizonytalansága miatt egyaránt.

Úgy érzem, a kifejezésnek ezt a képtelenségét leginkább a kép gyógyíthatja. Az, amit költői képnek hívunk.

Mert azért tudunk mi, emberek sok mindent a világról, egymásról. Emberszabású földünk, közös tudatunk nem érvénytelenedik el akkor sem, ha alatta-fölötte másfajta világok nyílnak is. Az a tábla, hogy „Képzeld magad az én helyembe”, nemcsak a régi járdaszélek régi koldusainak nyakában lóg. Ott lóg az minden ember nyakában láthatatlanul, nemcsak mint jámbor óhaj, hanem mint a belső megismerés elemi törvénytáblája. És mint a törvénytáblák általában, nehéz parancsot hirdet. Tudat és tudat hasonulását, kapcsolódást és beleélést ember és ember, ember és tárgy között. Az empátiát hirdeti, a közmegegyezés, a civilizáció alapját. Ha tetszik: a közhelyet. Ahogy Chesterton szép, közhelydicsérő szavai mondják: „Világos, hogy ha a civilizáció nem közhelyekre épül, akkor föl sem épül. Olyan társadalomban nem lehetnénk biztonságban, ahol a királyi tábla elnökének döntése, hogy tudniillik a gyilkosság rossz dolog, úgy hatna, mint valami eredeti sziporka.”

A költői kép, a hasonlat civilizációs gesztus. Mint a kézfogás. Mint a híd, tudat és tudat között (palló, bürü, lépőkő a patakban, fűzöm hozzá, hogy hasonlatom túlságosan is nagy ívét alacsonyabbra szabjam). Nem is kívánok csábító szójátékokba bonyolódni a hasonlat eleve adott kapcsolat mivoltára vonatkozólag, hogy már lényegénél fogva két dolgot köt össze a hasonlóság által; ez nem elsősorban a művészet, sem nem az oly óhajtandó humánum saját disztinkciós jegye. Hanem inkább a megismerésé. Nagy kapcsolatrendszereinken belül, a művészeten belül, a nyelven belül, a vers eszközein belül van a hasonlatnak valami ismeretelméleti aurája. Hiszen megismerő képességünk egyik alapmozdulata az összehasonlítás. Hiszen egy nincs is. Absztrakció, mint a pont, amelynek nincs kiterjedése. A „különbözöm, tehát vagyok”, a „különbözik, tehát van” tapasztalata alapján a hasonlat (kép, metafora, szimbólum stb.), ez az ősi költői eszköz még leginkább a megismerés pszichológiai módszereinek egyik változata. És nemcsak azért, mert az elemi hasonlatok egy csoportja: „magas, mint a hegy”, „széles, mint a tenger”, az aránylag későn született mértékhitelesítő hivatalok oly fontos tevékenységét pótolja, és nemcsak azért, mert a „vad, mint a bölény”, az „édes, mint a méz” alapvető létszükségleteinkbe vágnak, hanem azért is, mert e létfontosságú értesítéseket az ősközösségektől fogva kíséri az elválaszthatatlan érzelmi megrendülés, éppen azért, mert az értesítések létfontosságúak. Analógia és empátia, külső és belső megismerés a hasonlatban együtt jár. A hasonlat bizonyos fajta hivatkozás. Hivatkozás a létérzetek sorára, az őstapasztalatra, ami mindenkié. Ki találta ki azt a kétezer éve ránk ülepedő gondolatbodrot, hogy a hasonlat díszítőelem? Talán Quintilianus. Nahát! Hasonlatügyben mellőzzük Quintilianust.

(Valami a szótövekről. Azt mondják – afféle lényeget érintő lingvisztikai érzelmeskedéssel –, hogy a szenvedés és a szenvedély szó nem véletlenül egytövű. Vérszemet kapva kérdem: vajon véletlen-e, hogy az érzékletesség és az érzés egytövű? Mi hathatna ránk jobban a művészetben, mi kelthetne bennünk nagyobb emóciót, mint gyönge, bizonytalan, lepocskondiázott, létfontosságú öt érzékünknek elemi érintettsége az ábrázolással? A hasonlat test a szavak között.)

Ami tehát a költői kép eredetét, irodalmi pályafutását és – reméljük – jövőjét illeti, elmondhatjuk, hogy a kép hasonlítás mivoltában reveláló és lényegeset reveláló. Közérzelmekből táplálkozik, és táplálja a közérzelmeket. De meddig?

Azt hiszem, jellemző az őshasonlatokra, ősmetaforákra, hogy nagyon sokáig élnek, legyenek bár irodalmi vagy köznyelvi eredetűek. (A kettő különben egybejátszik.) Elterjedtségük földgolyó szélességű, nincs nép, nincs kor, amely ne használná őket. „Kék, mint az ég”, ez nemcsak alapmegállapítás, hanem érzelemcsomag is (l. fentebb: hasonlat és érzelem), méghozzá csupa öröm egy csomóban, nincs ember a földön, aki a kék eget ne tartaná szépnek, szép Homérosznak is, szép Petőfinek is. A földön csakugyan nincs ilyen ember; más bolygón a sötétszürke ég is gyönyörű lehetne, ha az volna az élet feltétele. Az ősesztétikum természeti-biológiai kapcsoltsága nyilvánvaló. A művészet biológiai kapcsoltsága – az már kemény dió. Tegyük is félre. És tegyük félre sorban a többi remek szóképet, ősit és újat, a kőszívűt, a tülökorrút, a hófehéret, a tulipirosat, a logikus magyar észrevenni-t, a szoborban is megszemlélhető görög jácintfürtűt, a csúfondáros amerikai tojásfejűt, a japánokét, akik nem akarják elveszteni az arcukat, a székelyekét, akik megkiáltják a titkot az ürgelyukba, hagyjuk a dobszerdát, a békaembert, a kvazárt (a mintha-égitestet) – válasszunk egyet a sokból. Egy régit, nagy irodalmi pályafutásút, banalitásában is tündöklőt, azt tudniillik, hogy a lány szeme olyan, mint a csillag. Vagy fordítva, a csillag olyan, mint a lány szeme. Egyébként nemcsak lányé lehet a csillagszem, lehet királyfié is vagy kiskondásé vagy Platóné. Platóné – Szabó Lőrinc fordításában – így:

Mellőzöm a közbeeső világirodalmat, amelynek minden csücskéből csillagszemek néznek ránk, mellőzöm a népköltést állócsillagaival, a nagy, középkori himnuszköltészetet, Ronsard-t és Janus Pannoniust – a 18. század végéről emelem ki a Csokonai-sorokat:

A kép ugyanaz, 2100 év után is. De a hangsúly… a hangsúly nagyon megváltozott. Platón verse – ha szabad így mondanom – impasszíbilis bók, tömörségén, pompásan metszett élein még ott villog az újdonság fénye, nem kell azt jupiterlámpásítani semmivel. Csokonai verse lágy. A csillagszem sötét háttérből tekint ki, kontrasztosan és ugyanakkor fátyolosan is: micsoda befújó huzat a szavak közt, micsoda átúszó fátyol a képen a „halandó” jelző! Ti két halandó csillagok, ti már a preromantika vagy akár a 20. század csillagai vagytok.

A romantikával tovább bonyolódik a helyzet. A csillagszemek fennen ragyognak ugyan, de sokszor mást, sokszor többet jelentenek a páros csillag képleténél. Vörösmarty:

Figyelik ezt? Figyelik ezt a millió csillagot egyetlen arcon? Olyasféle végtelenábrázolás ez, mint Victor Hugónál Páné, akinek melle boltozata is tele van csillagokkal. A romantika méri először csillagászati léptékkel az égbolt szemeit. Már-már azt hinnénk ezek után, hogy a csillagszem ősmetaforája szilárd mitologémává vált, olyan alapképzetté, amely minden kor, minden nép változó igényeit, stílusait kereteibe fogadhatja. De nem. Vagy nem egészen. Baudelaire-tól kezdve a csillagszem fénye határozottan megfakul. Huszadik századi költői kellékeink sorában pedig a csillag marad, a szem marad, de a kettő együtt… Ritkán, ritkán. A szem csillaga, úgy látszik, leáldozott.

És most újra megkérdem, amire már az előbb is céloztam: meddig él az elsőrangú metafora?

A nagy, a lényeges, a zseniális költői kép – amilyen a csillagszemű is – soká él, de talán mégsem örökké. Értékét természetesen megtartja, muzeálisan. Annál inkább muzeálisan, mert a hasonlat, a kép, a metafora általában is háttérbe szorul a 20. század második felében, egyre jobban feladva, átengedve pozícióját más vershatásoknak, azt az alapvető pozíciót, amelyet eddig a zenével-ritmussal testvériesen megosztott, mint a vers másik fő hatástényezőjével.

A csillagszem röpke irodalomtörténete: puszta példa. Úgy is mondhatnám: példa a pusztulásra. Látlelet a hasonlat kiüresedéséről abban a pillanatban, amikor végzetesen kezd közeledni a stilisztikakönyvek „nulla fokú expresszivitás” névvel jelölt mindennapi közléséig. Már ott is van. Már azon is túl. Ha van negatív végtelen, pokol avagy purgatórium a szóképek számára is: a csillagszemű abban bujdokol.

Ebből pedig csak annyi következik, hogy még a közhelynek is van határa. Legyen bármilyen alapvető. És az is következik belőle, hogy századunk költészetének ezer izgalma, az egymás nyakába torlódó irányzatok, az extremitások, a vízióba foszló vagy paródiává görbülő képsorok voltaképpen eszközeink hirtelen megrázkódtatásszerű kiüresedésének elkerülhetetlen következményei. Igenis szükségünk van az új metaforákra, már csak egyszerű lélektani okból is. Ahogy a fiziológusok mondják, rutinmunkát végezve a neuronok működése ideghálózatunkban reflexszerű, a sztereotípia pedig nem jut el a tudatig. Új asszociációnak kell jönnie ahhoz, hogy új kapcsolat, új összeköttetés támadjon ott, ahol eddig nem volt. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a hasonlatban mindig több van önmagánál. A csillagszem metaforájában például még ez is benne rejtőzik:

Apollinaire mondja ezt (Vas István szavaival), mintegy búcsút intve az őshasonlatnak, Platónig visszamenőleg. Szép búcsú. Tömör búcsú. Az eredeti szóképre új absztrakció torlódott: a szem is, a csillag is a költő szavaivá sűrűsödtek, hogy égboltjuk felé Ikaros induljon (s ezzel belép a képbe egy másik mitologéma). Megkockáztatom azt a megjegyzést, hogy ez az Ikaros is maga a költő. Hogy honnan veszem ezt? Bizony nem tudnám megmondani. Csak úgy a levegőből. A 20. század költészetéből. Talán abból, hogy a szavak jelzője jövő idejű: „elmondandó”. És ha tévedek, feltételezésem akkor is karakterisztikus. Ez a zsúfolt, szaggatott, lebegő kép csillagszemmel és Ikarosszal együtt mégiscsak a 20. század első évtizedeinek nagy röptét rajzolja ki, éppen az új szavak felé.

Mondom: szép búcsú ez a csillagszemektől. Vagy talán nem is búcsú? Talán úgy igaz, hogy a csillagszemnek is meg kell időnként halnia, mint a búzaszemnek, földbe vettetnie, megtiportatnia, vasboronával boronáltatnia, hogy később – valami módon – feltámadhasson. Új alakban természetesen.

Bizony nem ártana alaposabban körültekinteni a költői kép birodalmában. Hogy el ne veszítsünk egy szemet sem oly elvont művészetünknek, a szó művészetének érzékletességéből.

(1977)