Saint-John Perse: A fal
Annyi nagynevű francia költőtársa közt Saint-John Perse az, akit minduntalan elfelejtenek. Nemcsak mi, magyarok ismerjük kevéssé, maga az éber, mindenre figyelő francia irodalmi tudat is mintegy meghökkenve és némi röstelkedéssel eszmélt rá, hogy ilyen nagyszabású költője van – akkor tudniillik, amikor a hetvenéves költő megkapta a Nobel-díjat. Kétségtelen, hogy maga Saint-John Perse is hozzájárult az elfelejtésnek és újrafelfedezésnek ehhez a ritmusához, ami pályáját jegyzi; ritkán, nagy időközökben publikált, mindig kivételes érdeklődést keltve (Eliot, Rilke, Ungaretti fordította), majd ismét el-eltűnve diplomatahivatása nemegyszer szóról szóra értendő földrajzi messzeségei mögött. S ha földrajzi messzeséget említettünk, Saint-John Perse költészetének egyik legfőbb tárgyát, nem is tárgyát, állandó és következetes szemléletmódját említettük. Mert ennek a költészetnek verskötetpillérei távol esnek ugyan egymástól, de a rajtuk futó híd íve töretlen; ez a költészet nagyon is egységes, szemléletmódjában, hangvételében egynemű. Saint-John Perse hallgatásai után sosem érezzük az újrakezdés váltásait, inkább úgy tetszik, mintha némán is tovább beszélt volna, csak éppen a hang olyan hullámhosszán, ami emberi fülnek érzékelhetetlen. Így az, amit földrajzi ihletnek nevezhetnénk, végigkíséri teljes pályáját. Az ő versei majdnem mindig szabadtéren játszódnak. S ez a tér valóban szabad, tágas, hatalmas, őelőtte a táj óceánok és sivatagok roppant foltjaiban, hegyláncok elnyúló vonalaiban jelenik meg, már-már térképszerűen; láthatára táblák, síkok, lapok nagy formáival tagolódik. Versei a természet ősi tömbszavait görgetik, ünnepélyes alexandrint rejtő ritmusban: szél, víz, föld, kő, eső; s az ember, aki ebben a tájban jár: a Költő és a Hős, a Száműzött és a Hajós – mindig mitologikusan nagybetűs. Képzeletének léptéke és tárgya nemegyszer maga a földgolyó, hiszen mint a nagy felfedezések koráról írja:
Saint-John Perse költészetének egyik legfőbb jegye a nagyságélmény. Ha az Anabázis költőjét arra kényszerítenék a régi irodalmi társasjáték szabályai szerint, hogy a világ minden jelzőjéről mondjon le, s csak egyetlenegyet tartson meg magának, az az egyetlen jelző bizonyára a nagy volna. De honnan is nézi Saint-John Perse a nagyságélményét kifejező tájat? S ezt a „honnan nézi”-t most csöppet sem átvitt értelemben gondolom. Nem elvont szempontot értek rajta, hanem ténylegeset: hol az a tengerpart, síkság vagy repülőgépfülke, ahonnét ilyennek látszik a világ? Hogyan közelíthetnénk meg a költő szemszögét? Egyáltalán: sosem közömbös kérdés az, hogy hol áll a költő a versben – a szó átvitt és nem átvitt értelmében egyaránt. A romantika óta megszoktuk, hogy szemtől szembe áll olvasójával, egyes szám első személyben beszél, s ha netán tájat fest, a táj is szembenéz velünk, vagyis beállítása párhuzamos és totális – hogy filmnyelven szóljunk. A 20. századnak azonban nem egy irodalmi irányzata újra kiemelte a költőt a vers tengelyéből, megajándékozta a személytelenség újfajta szemszögeivel, vágásaival, szerkesztésmódjaival. Vessünk számot vele: modern versben a költő sokszor máshol van, mint ahogy megszoktuk. Saint-John Perse esetében aránylag világos a dolog: ő következetesen magasból nézi tájait, mintha felső gépállásból filmezne, s némileg oldalról is, mint váratlan szemszögei bizonyítják. S ez a „fentről-oldalról” látás, ez a repülőgépfülke vagy imaginárius pont, ahonnét a költő tárgyához viszonylik, nagyon is jellemző a modern líra egyik lehetséges magatartására. Fiatalkori verse, A fal éppen a Saint-John Perse-i szemszög, látásmód – hogy úgy mondjam – kialakulásának egyik érdekes példája. A vers a Robinson Crusoe-ciklusból való. (Mellesleg: hajszál híján bűn Perse-től egyetlen verset kiemelni; ő éppen az a költő, aki ciklusokban gondolkodik, minden képe, minden szava sarkalatosan más a ciklus egészében. Ha róla van szó, tévedés egyetlen versről beszélni.) Tehát az emberi világba visszatért, ott helyét nem találó, az emberek közé „száműzött” Robinson a hőse ennek a verssorozatnak. A költő fájdalmasan számlálja végig Robinsonnal szigeti életének motívumait: a kecskebőr-napernyőt, a bíborszín magot, Pénteket, a papagájt, egy gazdagabb, nosztalgikus lét emlékjeleit. Az a költő emlékszik itt Robinson-arccal, aki egy kis nyugat-indiai szigeten született, s a Karib-tenger tájélménye, feledhetetlen, egzotikus gyermekkora egész későbbi szemléletének, földrajzi ihletének alaprétege. A vers indító képe tehát a négy fal közé zárt Robinson. Kivételes eset: enteriőrkép Saint-John Perse művében. De nincs is maradásunk a falak közt, néhány átvezető mondat után jön a mélyen jellemző, lázas enumeráció, a hajdani sziget gyönyöreinek egymásra dobálása: ez az inda-nedv, ez a mézga-íz, ez a zöld gyümölcs-zamat… hogy aztán a végső képben, „Öröm! ó, oldott öröm” – a költő hirtelen fölemelkedjék egy magaspontra, arra a jellegzetes Saint-John Perse-i szintre, látásnak és tudatnak repülőgéphelyzetébe, ahonnan az egész látóhatár megmutatkozik: „Fésülködnek a föld zöldszín gyönyörei…” A vers különben ételekről szól. Az ünnepélyes, a nagy retorikájú Saint-John Perse ez egyszer a legmateriálisabb közeget választja a legtestetlenebb elvágyódás érzékeltetésére. De valóban annyira testetlen-e ez az elvágyódás, amennyire választékossága sugallja? Húsos mangrove-fák, passzátszelek sói, becős növények – ezek egyáltalán nem atmoszferikus általánosságok, tropikus hangulatszavak. Szó sincs róla. Ugyanolyan hitelük van, mint az avas fotelnak, a zsírok és mártások vaskosságának, a fertőzött ínynek. S itt elérkeztünk a költő nagyságélményének kiegészítő tulajdonságához: az aprórealizmushoz. Távlat és részlet viszonya: ez Saint-John Perse egyik jellegzetessége. Az ő nagy képei részleteikben igen sokszor meghökkentően pontosak. Ha kibontogatjuk őket szabadversben ritka tömörségükből, az egymásra fényképezett rétegek tudatos zsúfoltságából, megtapinthatjuk kivételes realitáserejüket. Ez a költő kísérteties hitelességgel látja a részletet (mintha premier plánba nagyítana ki lépten-nyomon egy-egy kavicsot), pontosan tudja, milyen a hangyák méze reves fatörzsek vájataiban, milyen a megnyírt tevék mályvaszín-forradásos bőre, vagy milyen a régi rózsa hadirokkant kezében. Ilyen költőnek aztán a homályossága is hiteles. Ha azt mondja egy rovar szeméről, hogy „oly szögletes, oly képtelen, mint a ciprus gyümölcse” – akkor is elhisszük szórólszóra, ha sosem láttunk ciprusgyümölcsöt. S ha valakinek módja volt egyszer is ciprusgyümölcsöt szakítani – afféle furcsa kis makk-kopáncsot –, elámulva foghatja kezébe Saint-John Perse szabatosságát. És sokkal többet is elhiszünk neki, mint a ciprusgyümölcsöt. Saint-John Perse „nehéz” költő. De ugyanakkor kemény és következetes költő is, s éppen részletképeinek konok hitelessége, az áradó mondatok rejtett szűkszavúsága figyelmeztet rá, hogy milyen távol áll ő a modern retorika szabad-asszociációs parttalanságától. Természetesen a részlethitel ebben a költészetben mindig a „távlat”-ba ágyazódik, a távlatba, amelynek érzelmi megfelelője a Saint-John Perse-i pátosz. „Öröm! ó, oldott öröm az ég magasán!” – ez A fal érzelmi magaspontja, a szigetére mintegy visszatalált Robinson hirtelen kitörő kiáltása. S az utána következő hömpölygő mondatrészek is inkább akusztikus áradásukkal hatnak, mint képtartalmukkal. A tiszta kárpitok, a láthatatlan csarnokok: nagy és mintegy a fénytől homályos képek ezek, akárcsak a misztikusok hasonlatai. De a misztikusokra hivatkozni itt valóban csak hasonlatfokon lehet. Perse szabadtéri képzelete távol áll a befalazott érzékek csakis belső vízióitól. Ha elkapja az elragadtatás (mert elkapja), eksztázisának forrása mégiscsak a látvány, az érzékelés. Itt van például A fal záróképe: „fésülködnek a föld zöldszín gyönyörei egy hosszú nap évszázadában…” A kép érzékeltető szférája itt teljes megvilágítású: élesen látjuk a hatalmas égháttér előtt a tropikusan zöldhajú föld lassú, fésülködő mozdulatait. S mit ad hozzá a képhez a versmondat két többé-kevésbé elvont szava: a gyönyör és az évszázad? Hogy így mondjam: az időt. A szemlélő boldogságnosztalgiáját és azt a rögzített mulandóságot, amit itt az évszázad jelent. Ennek a versnek a zárórésze egy trópusi tengerpart látványába sűríti azt, amit a pszichológia tetőpontélménynek nevez. A tetőpontélmény persze – nyilatkozzék az sikerben, hirtelen felismerésben, örömben vagy természeti képben – mindig összegezés jellegű is, s magában hordja a nincs-tovább emócióját. Saint-John Perse költészete tele van tetőpontélménnyel s így az élmény visszájával is, azzal a fájdalmas, szinte észrevétlenül elnyújtott hangsúllyal, amit éppen a legnagyobb érzelmi feszültségek, a legmélyebb felismerések nincstovábbja vált ki. Itt, az emberek közé száműzött Robinson nosztalgiája nem is akkor a legfájdalmasabb, amikor kifejezi ezt a fájdalmat, hanem akkor, amikor elfedi: a természeti képek fokozhatatlan boldogságának, szűnhetetlen jelenidejének rajzával. Saint-John Perse verse egy életet meghatározó tájélménynek, a természettel való szinte sejtenkénti azonosulásnak az elvesztett paradicsomát keresi – a tudat legbelső területeinek térképén. |