Rainer Maria Rilke: Este
Kell-e Rilkét magyarázni? Izmusokon edzett, 20. századi ízlésünk talál-e benne olyasmit, amit – a szó szoros értelmében – magyarázni kell? Nem hiszem. Természetesen a modern költészetnek egyik indítója ő, de társainál, egy Apollinaire-nél, egy Eliotnál hagyományosabb struktúrájú. Ha arra vállalkozunk, hogy a modern, a „homályos” vers néhány tulajdonságát próbáljuk feszegetni ezeken a hasábokon, akkor talán nem Rilke-versen kellene kezdeni a sort. Persze a Duinói elégiák kivételek. De kivételek az Orfeuszi szonettek is, továbbá… de hiszen éppen erről szeretnék beszélni. Rilke átmenet. Első ránézésre a mi Nyugat-költőink művelődéstörténeti kortársa. Menekülnek is tőle nyelvterületének költői, úgy, ahogy mi például a Kosztolányi-hangtól menekülünk – sőt sokkal újabb keletű hangoktól is. Rilke-hangnemben már régóta nem lehet írni. A költő utóéletének legkényesebb korszakába érkezett – megint csak, mint a mi Nyugat-költőink –: a félmúltba. De odaérkezett-e egészen? És szükséges-e a félmúlt a klasszicizálódáshoz? Mikor ér véget egy nagy költő újszerű hatása? Csupa nehéz kérdés. Különösen, ha idegen nyelvű költőről van szó. Mindenesetre, ha a 20. századi költészetről beszélünk, nem árt a kezdetén kezdeni. Olyan ez, mint a számsor. Azt mondják, a logikának csak nullától egyig nehéz eljutnia, utána már gyerekjáték a továbbszámlálás. Nem bizonyos ugyan, hogy századunk költészetét megérteni gyerekjáték, de kezdjük a számlálást a nullán. Nem kétséges, hogy a fent idézett Rilke-vers első sora modern ízléskörünk (s természetesen nem értékítéletünk) nullpontján áll. „Váltja az este lassanként ruháját.” Kép ez? Bizonyára. Csak némileg elmeszesedett kép, sokszoros költői használat közömbösítette, s méghozzá ott van körülötte az akusztikai foglalat, az öt és feles jambus jól ismert, tiszta lejtése, amire – előre, behunyt szemmel tudjuk – rím következik. Az ilyesfajta verssor manapság tehát használhatatlan? Szó sincs róla. Csak nagyon is datált verssor. Az ilyen módszerű sort – különösen, ha a rákövetkezőt is hozzávesszük – képi és hanghatása igen pontosan keltezi, a századvégre vagy a századelőre, úgynevezett modern ízlésünk kezdőpontjára. A vers voltaképpen harmadik sorával indul. A két első sor mintegy véletlenül leütött hangjai után vége a véletleneknek. Ha ugyan szabad a „véletlen” szót egyáltalán kiejteni a szánkon, mikor Rilkéről beszélünk. Éppen ő az, aki nehezen tűri versében az esetlegest. Ennek a laza indítású versnek a két első sorát is utólag kérlelhetetlenül indokolja, belekötözi a versébe, már csak azért is, mert hiszen az első sorban találja meg azt a szót, amire versét építi. Nincs szüksége a ruhaváltás motívumára, nincs szüksége a régi fák karéjára. De igenis szüksége van a váltás szóra. Ez a vers kulcsszava. Mert miről is szól az Este? Egy életérzés tettenéréséről. Az életérzés régi: közvetlenül örököltük a romantikától. Az emberi lét kettősségének belső megtapintása ez, a jó és a rossz, a magas és a mély, a „fenti” és a „lenti” ellentéte vagy egysége emberi természetünkben. E kettő közötti váltás, a kétfelé tartozás élménye: ez a vers. Persze a lét kettősségen alapuló szemlélete sokkal régibb (és újabb) a romantikánál; családfája előkelő: mitológiákat és filozófiákat, Ormuzdokat és Ahrimánokat, Prométheuszt és ördögöt, értelmet és ösztönt egyaránt odasorolhat ősei közé. A magyar olvasó talán Vörösmartytól hallotta a legsúlyosabban káromolni (vagy dicsérni) az embert, „a félig-istent, félig-állatot”, s tőle tanulta az „istenarcú sár” kettős tulajdonságait. Rilke témája tehát alaptéma. De míg például Vörösmarty hangsúlya az emberi kettősséget illetőleg félreérthetetlenül erkölcsi jellegű, Rilkéé inkább filozófiai. Attól a pillanattól fogva, hogy a költő előtt kettéválik a táj, „egy ég felé tart s egy a mély felé”, egészen addig a pontig, amikor megtudjuk, hogy emberi természetünk szűnhetetlen dráma színhelye, váltakozván benne „a csillag és a kő” – egy három versszaknyi felismerésnek vagyunk a tanúi. Olyan lélektani felismerésnek, amely természeti tárgyakon tükröződik, amely a tudat tényei helyett természeti tárgyakat nevez meg, hogy kifejezhesse magát. Tárgyakra kivetített lélektan, természetbe oltott filozófiai felismerés – Rilke sajátos területe ez, s forrásvidéke a modern líra „személytelen” áramainak. S egyáltalán a filozófia. Amin természetesen csak filozófiai légkört értünk, s nem valamely körülhatárolt bölcseletet: ez is jórészt Rilke hozománya a modern intellektuális költészet számára. De amikor fölemlegetjük az óperzsa mitológiát, vagy a romantikus kettőslátásra hivatkozunk, ne reméljük, hogy néven nevezzük magát a verset. Csak a családfáját rajzolgatjuk, csak a múltját szólítjuk elő, de hogyan is mondhatnánk ki egyértelműen azt az örökké tartó jelenidőt, ami az igazi vers tartalma? Annyit tudunk csak: a költő most már mozdíthatatlan érvényességgel áll a „két” esti táj között, létében „riadtan, érve, óriásnak” (ezek az egymást cáfoló rilkei jelzők!) – mert ráébredt a lét egyik alapérzésére. A vers érzelmi szférája a borzongó ámulat. Az élet minden tárgyban benne rejlő nagy felismerései ejtik ámulatba, és teszik egyre növekvő „óriássá” az embert Rilke szemében. De a nagyságnak ezt az élményét, a ráismerés megrendülését hogyan is tudnánk másképp megközelíteni, mint a vers saját szavaival? Szerényebb dolog ilyenkor szemügyre vennünk a költői módszert, a vers fizikumát.
A tempóról. A vers kulcsszava, a „wechselt” már az első sorban elhangzik. A ruhaváltás képzete – már mondottuk – a harmadik sorban „vált át”, s innen kezdve mintegy gyorsított filmen növeli fel a váltás, a cserélődés, a kettő közt levés érzelmi, lélektani, filozófiai lehetőségeit. A vers menete – bejárt érzelmi útját tekintve – rendkívül gyors. Három rövid versszak elég ahhoz, hogy a régi fáktól, a ruhaváltó képtől az emberi lét egyik alapérzéséig jussunk. De ezt a gyorsaságot nem érzékeljük. Sehol semmi ugrás, semmi zökkenő. Ez a kis vers – nem is a híres Rilke-versek közül való – oly egyenletesen halad, mint az óriás-repülőgépek: nem érezzük a sebességét. Ez a simaság Rilke elidegeníthetetlen tulajdonsága. Ő sohasem erőszakos olvasójával, nem ragadja torkon, nem kiált a fülébe; látszatra lassú, természetes mozdulatokkal dolgozik, hangját – mondhatnánk – sohasem emeli fel. Tőle tanulhatjuk meg igazán, hogy a halk hang hatása milyen elképesztő. Természetesen ilyesmit csak a legnagyobb hanganyagú költők engedhetnek meg maguknak. Rilke hatása fondorlatos.
Bel canto. Rilke verse „szép”. A szó századvégi értelmében az. Alaperénye fordul manapság ellene: a világ megunta a bel cantót. De nézzük csak meg Rilke rímeit (nem is gondolva a kései versek diszharmóniáira, enjambement-os idegességére), nézzük meg őket mi, magyarul beszélők, akik még rímelni akarunk az életben, élve agglutináló nyelvünk kivételes lehetőségeivel. Hadd tegyen itt a fordító néhány megjegyzést. Rilke rímeihez voltaképpen Kosztolányi rímízlése illenék. De Kosztolányi persze futtatja a rímet, maga is utánafut – Rilke viszont sohasem engedi ki kezéből a gyeplőt. A vers minden rímével logikailag is előrelép. Ha Rilke-rímet akarunk fordítani – s az Este erre intő példa –, valami módon Kosztolányi készségét kellene egyesítenünk Szabó Lőrinc kemény makacsságával, egy régibb ízlést összepárosítani az aránylag újabbal; burjánzó rímbokrokat sziklára telepíteni. Amellett még a Rilke-rímek természetesek is. Úgy esnek le, mint alma az ágról (sokszor öt-hat alma öt-hat ágról) – de ezek afféle newtoni almák: egy világ súlyos törvényszerűségét hordozzák. Csodálkozva hámozhatjuk a rímeit: hogy is lehet ennyi omlatag gyönyörűségben ennyi konok, csonthéjú értelem. (Az Este rímeiről még egy szót: a vers egyik ríme – reifend, begreifend – Isten különös csapásaként magyarul is rímel. De hogyan! „Érve – értve.” Szabad-e ezt egy Rilke-versbe belelapátolni? Ilyenkor a fordító nem tehet mást, mint lesütött szemmel, botladozva kerüli el a kísértést.) S a rilkei ritmika, a rilkei zene: az aztán az igazi bel canto! Önmagán belül rendkívüli modulációkra képes. Ott van például az Este második versszaka, ez a rilkei remeklés. Az ember kozmikus tétovázását fent és lent között hogyan képes utánajátszani a mondattannal: csupa „az, mely”, csupa „nem egészen”, csupa „nem oly”. A Rilke-hang sok mindenről lemond. Lemond az indulatról, az atonalitásról, a rekedtség oly fontos változatairól, de egy biztos: zenéje páratlan segítője legfőbb belső eszközének, a költői evidenciának, a Rilke-féle kijelentő mondatnak. Rétegek. Jó verset írni sokféleképpen lehet. Az emberi tudat s féltudat számtalan rétege, ez a kozmikus dobostorta, minden részében kínálhat kitűnőt. Kétségtelen, hogy az Anyám tyúkja remekmű. Remekmű, amely az emberi tudat első vagy ötödik rétegéből származott. Van azonban – jól tudjuk – tizenhatodik vagy negyvenedik réteg is. A „rétegmélység” nem dönti el a mű minőségét, de erősen karakterizálja a verset az, hogy melyik rétegből való. Rilkére – s általában a modern költészetre – jellemző a mélyrétegek kalandja. Kalandja? Kockázata, életveszélye, áhítatos bátorsága. S ha valamiben: ebben Rilke hősi kapitány. Hogy aztán mi, racionális fogalmainkkal, hogyan kerítjük körül a mélyből felhozott ismeretlent – az más kérdés. Olyan ez, mint Eliot híres macskaverse, amely szerint minden macskának három neve van: egy, amin szólítják, egy komolyabb és rejtélyesebb és egy harmadik, amit talán senki sem ismer. Lehet, hogy a modern versek (és a versek) harmadik nevét senki sem ismeri. S lehet, hogy mindenki ismeri: ez maga a vers. |