Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

A Boldog, szomorú dal nem „nehéz” vers. Sokan ismerik, szeretik, Kosztolányi legnépszerűbb versei közül való. Mindenki, aki olvasta, hallotta, kiérezte belőle azt a riadalmat, ami elfogja az embert, amikor végleg felnőtté válik, amikor először jut eszébe, hogy elmúlt a fiatalság. Nemcsak fájdalmas érzés ez, meg is mondja a vers címe: boldog szomorú dalról van szó. Az ember megtalálja a helyét a világban, belegyökerezik a körülményekbe, családja van, gyermeke és felesége, tárgyai vannak és kötelességei, munkája van és tisztes neve – az egyensúly korszaka ez. Valamit vesztettünk, és valamit nyertünk. Csak éppen az zavaró, hogy véget ért a zavar. Véget ért az a fényes, ködös, zavaros korszak, amit ifjúságnak, indulásnak lehet nevezni, amikor az ember – és különösen a költő – még otthon van az égben, a gyermeki boldogságban vagy a kamasz végtelen eshetőségei közt, otthon van a határtalanban. A határtalan meghatározódott; a köd felszakadt; a tárgyak körvonalai élesek. Ez a férfikor. Ezt a pillanatot rögzíti Kosztolányi verse.

A költő tehát egy emberi alapérzést ábrázol, amelyet mindnyájan ismerünk, vagy ismerni fogunk. És ez jellemző. Minden költő túlnyomórészt azzal az anyaggal dolgozik, amit az emberiség közérzelmeinek nevezhetnénk. Természetes is ez. Teljesen hiábavaló volna örömről, fájdalomról, félelemről, szerelemről beszélni, ha mindez nem keltené föl az olvasók érzelmi emlékeit. Ilyenformán a versek legnagyobb része hivatkozás, mintegy idézet az emóciók közkincséből. A ritkább vagy újabb vagy annak ható érzelmi anyag nagy ellenállást kelt. Egy példa a millió közül (s legyen az régi): 1830-ban bemutattak Párizsban egy színdarabot. Hernani volt a címe, Victor Hugo az írója. Káprázatos botrány volt, tettlegességgel, füttyel és záptojással, az egyik legnagyobb az irodalomtörténetben – akörül, amit később egyszerű, sima, tudományos címkével úgy hívtak: francia romantika.

Kosztolányi is megvívta a maga Hernani-csatáját költői felfedezéseiért, és talán nem kevesebb záptojással. Ma azonban már olyan költőnek látjuk őt – nem utolsósorban saját felfedezései következtében –, aki bensőséges alaptémákról szól mindannyiunkhoz, akinek nagy az érzelmi referenciája bennünk, olvasókban. Népszerűségének egyik titka ez. Az az érett férfiarc, amely ebből a versből néz reánk, a felnőttség fegyelmezett riadalmával, mintha mindnyájunkhoz hasonlítana.

Hogy közelebb férkőzzünk a vers magvához, kezdjük a tűnődést a végén. Kosztolányi verse abba a verstípusba tartozik, amely világosan megfogalmazza célját, mondanivalója lényegét. Nem kell keresgélnünk, találgatnunk, hogy mit is akart a költő mondani, Kosztolányi előzékenyen elénkbe siet, és kimondja maga. Ez a summázat a két utolsó sorban található: „Itthon vagyok itt, e világban, s már nem vagyok otthon az égben.” Mindannyiunk előtt világos, hogy miről van szó. Mégsem árt közelebbről megnéznünk ezt a verszárást, különösen a vers utolsó szavát, az „ég” szót. Nagyon jellemző ugyanis Kosztolányira. Az értelem itt sem kétes; a költészet konvenciói szerint az „ég” többé-kevésbé a boldogság szinonimája. Kosztolányinál azonban egy kicsit többről és egy kicsit másról van szó. Ha nyomon követjük művében az „ég” szó szimbolikáját, közelebb kerülünk egy olyan lényeges kérdéshez, amely minduntalan föl-fölmerül lírájában. Azt mondja egyik híres versében például:

Ez a régit illető nosztalgia elég különös vallomás attól a költőtől, aki a századelő nagy költői forradalmának, az új magyar lírának reprezentánsa. Mit is kell érteni az „égi” és az „ég” szón, amely itt kétszer is visszatér? A vers világosan megmondja: ami elmúlt, úgy van fölöttem, mint az ég. Az ég nemcsak a boldogság, hanem a múlt szinonimája is ebben a költészetben, ahogyan azt Kosztolányi egész oeuvre-je bizonyítja. Hiszen már első híres kötete: A szegény kisgyermek panaszai is a múlt fölelevenítése volt, a gyermekkor felfedezése. Mint ilyen, egybe is esett a 20. század egyik nagy áramlatával, a gyermek és a gyermekkor újfajta szemléletével. Századunk fölfedezte a gyereket; rájöttünk, hogy a gyerek nem kicsinyített felnőtt, hanem nagyon is sajátos személyiség. Ennek a bőséges, új „gyermekirodalomnak” egyik legszebb dokumentuma éppen A szegény kisgyermek panaszai. De Kosztolányi nem állt meg itt. Az ő múltszemlélete nemcsak gyermekkorát emelte bele költői művébe, hanem az utána következő rétegeket, életdarabokat is – abban a pillanatban, mihelyt múlttá váltak. Az „ég” így nemcsak a boldogság megfelelője nála, és nem is csak a múlté, hanem mintegy a költészeté is. Akkor válik verssé az élete, amikor múlttá válik; elérhetetlenné és ugyanakkor formálhatóvá. Hogy is írja?

Most itt tartunk. A Boldog, szomorú dal az a pillanat Kosztolányi életében, amikor visszatekint húszéves mására, a kezdő Kosztolányira, és ezt az életdarabot emeli be költészetébe.

Természetesen tudjuk, hogy az emberi élet szakaszainak, a múltnak ez az állandó megrögzítése, az égnek, az időnek, a boldogságnak ez az egymásba lényegülése majd állandóan folytatódik költészetében egészen utolsó verséig, a hatalmas Szeptemberi áhítat-ig, amit így fejez be: „Ifjúságom zászlói úszva, lassan, röpüljetek az ünnepi magasban” – de mi most nem jutunk el idáig. Megmaradunk ennek a kilátó-versnek, a Boldog szomorú dal-nak a magaspontján, a férfikor kezdetén, hogy szemügyre vegyük Kosztolányi akkori jelenét és akkori múltját, ahogyan ezt a kettőt egybeveti.

És most vágjunk neki egy kísérletnek. Próbáljuk meg komolyan venni azt a kifejezést, hogy „szemügyre vesszük” Kosztolányi múltját, ahogyan ennek a versnek a szövetén át-átlátszik. Más vers vagy más költő esetében istenkísértés volna ez a próba. Most azonban, úgy érzem, megkísérelhetjük. Olyan vezetőnk lesz ugyanis, aki nem tévedhet. Maga Kosztolányi.

Az Esti Kornél-novellák egyikének részleteit fogják hallani. 1909 egyik hétköznapjáról szól ez az írás, a fiatal Kosztolányi személyét és világát gyöngéden kicsúfolva, nosztalgikus humorba mártva, ahogy azt az idősebb Kosztolányi látta. Esti Kornél Kosztolányi alteregója a novellában, Sárkány: Somlyó Zoltán, Kaniczky: Karinthy Frigyes – akkori legjobb barátai. S amit látni fogunk a szöveg mellé, az Kosztolányi tárgyainak sora lesz, környezete, a házak és a kávéházak, ahol megfordult; néhány kép az 1900-as évek Budapestjéről – ahogyan ma fölfedezhető.

melyben egyetlen hétköznapjának, 1909. szeptember tizedikének mozgalmas és tanulságos leírása foglaltatik, s megelevenül az idő, mikor még I. Ferenc József ült a trónon, és Budapest kávéházaiban csak különböző irányokhoz, iskolákhoz szító modern költők tanyáztak.

Láttunk néhány tárgyat azok közül, amelyek oly fontosak voltak Kosztolányinak. Szerette a tárgyakat. Versei tele vannak mindennapi életünk apróságaival, tárcákkal, kávéscsészékkel, színes üvegek árnyaival, bútorokkal – az otthon berendezésével. Verseit forgatókönyvnek tekintve, be tudnánk rendezni a lakását. A Boldog, szomorú dal is valóságos listáját adja egyenként kézbe fogott és a versben felmutatott tárgyainak.

És a többi:

hogy játékosan-kesernyésen feleljen rá a rím:

A vers tárgylistája vibrál a bensőséges Kosztolányi-világ és a rejtett irónia avagy melankólia között. Kosztolányi otthonlírája és nem utolsósorban családlírája mindenképpen elég kivételes jelenség a 20. század költészetében. Ismeri az otthon minden zegét-zugát, ismeri a kamra polcait: „és benn a dió, mogyoró, mák – terhétől öregbül a kamra”. A konyha pedig állandó, vissza-visszatérő motívuma. Kosztolányi szeret be-benézni a konyhába. Hogy csak egyetlen példát említsek: ott van az a gyönyörű hasonlat, ahol a hasonló oly messziről csap össze a hasonlítottal: „A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak – s mint a kisikált sárgaréz edények – a konyha délutánján mért ragyognak?” A csillag és a sárgaréz edény, a kozmosz és a konyha nem is egyszer fényképeződik össze az ő költészetében. Ez az otthonlíra, ez a bensőséges tárgylíra, a Boldog, szomorú dal-nak boldog rétege.

De azért a tárgyak, ezek a remekül kiformált tárgyak nem fontosabbak a költőnek, mint az emberek maguk. Hallgassuk tovább Esti Kornél történetét.

Ez az Esti Kornél-novella prózában és ironikus hangsúlyokkal közli velünk azt, amit a Boldog, szomorú dal hátterének nevezhetünk. A próza és a vers úgy tartozik itt össze, mint egy nevető és egy komoly arc – ugyanazé az emberé. Amit a novellában hallottunk, s amire a vers csak utal, az volt az ifjúság, ami elmúlt, ezek voltak a helyszínei, formái, hangulatai. Minden költő (és minden ember) fiatalsága csupa nosztalgia, de Kosztolányié valóban és kivételesen nagy korszakot jelzett. A magyar irodalom megújulását, a 20. századi művészet nyitányát, a magyar szecesszió korát. S úgy látszik, ma már – hosszabb eltávolodás után – újra tudjuk élvezni ennek a nagy korszaknak még a jellegzetesen szecessziós vonásait is. Talán nemcsak azért, mert a szecesszió megint divatos, hanem mert ez a stílus is végleg történelmivé érett. A New York kávéház csavart, aranyozott mór oszlopait ugyanolyan jellegzetesnek érezzük, ugyanolyan töményen kort idézőnek, mint Kosztolányi nem egy jelzőjét. Itt, a Boldog, szomorú dal-ban is van belőlük egy csokorravaló: bús, beteg, vén, langy – és főnevek, igék: bánat, könny, részeg; eldalol, vall, illan. Ez a szókészlet a magyar századelőé. Minden akkori költő él vele (természetesen a saját egyéniségéhez mérten), a kor verbális stílusjegyei ezek.

S ha már stílusjegyekről van szó, merítsünk egy marokravalót a versnek már a címben jelzett harmadik rétegéből is. Beszéltünk arról, hogy miért boldog ez a vers: beszéltünk Kosztolányi intim tárgylírájáról, otthonlírájáról, és beszéltünk arról, hogy miért szomorú a vers: szóltunk a frissen elvesztett ifjúság nosztalgiájáról – most ejtsünk szót arról is, hogy miért dal a Boldog, szomorú dal. A válasz nem nehéz. Aki először hallja a verset, az is rögtön kiérzi belőle a kivételesen erős zenét. S miközben a gyönyörű anapesztusokat hallgatjuk, vagy fülünkbe fogadjuk a hosszú-hosszú (legtöbbször négy szótagos!) Kosztolányi-rímeket, közelebb kerülünk a Kosztolányi-vers egyik legélesebb, meghatározó karaktervonásához. Egy másikról már beszéltünk: az a következetesség ez, ahogyan lépcsőzetesen építi bele költészetébe életszakaszait, abban a pillanatban, amikor múlttá váltak, a múló időt mintegy alkotótársának tekintve. A másik alapvonás: a Kosztolányi-zene. Ezt mindenki messziről felismeri. Kosztolányi már egészen kis falatokban Kosztolányi, nemcsak versenként, hanem versszakonként, soronként, sőt szavanként felismerhető. Ez nem minden költőnél van így. Kosztolányi olyan a költők között, mint a városok között Velence: már egészen kis városrészletekről ráismerünk: ez Velence.

Kosztolányi csupa dallam; Kosztolányi csupa sanzon; a magyar irodalomban az édes sanzonhangot ő teszi nagyköltészetté. Hogy ezt a bonyolult, sokrétű verset, a Boldog, szomorú dal-t énekelve mondja el nekünk, az mélyen jellemző. Ő az, aki „a jajra csap a legszebb rímmel” – ahogyan egy másik híres versében, az Esti Kornél éneké-ben mondja.

A Boldog, szomorú dal felnőtt vers. Van benne életöröm, és van benne riadalom. Mégis az első íz, ami eszünkbe jut róla, az édesség íze. Kosztolányi verse keserű-csokoládé.