Babits Mihály: Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyű, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Ríván, hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmult korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis csak arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny fűszálat: miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?

 

Ami szép, az nehéz – tartották a régiek. Ma sincs okunk megcáfolni ezt a mondást, különösen, ha egy filozófiai tartalmú vers szépségét próbáljuk kibontogatni. Mert nehéz szembenézni az úgynevezett végső kérdésekkel, tisztázni létünk alapjait, de százszorosan nehéz elmélkedni a versben. Vers és filozófia kényes összefüggéseit feszegeti éppen Babits Mihály a költészetről, a „titokzatos mesterség”-ről szólván. „A legcsodálatosabb – mondja Babits –, hogy a túlságosan mély vagy bölcs tartalom még árt is a versnek. Mindenki tudja ezt. Vannak kiváló és nagyratörő költők, akiket ez ölt meg. Súllyal terhelve nem lehet röpülni; s itt aztán mindegy, ha a teher csupa arany és drágakő is…” Szerencsére maga Babits Mihály éppen olyan költő, aki tud súllyal terhelve röpülni, s ennek köszönhetjük többek közt az Esti kérdés-t, a magyar filozófiai költészet egyik legszebb klasszikus darabját.

Babits Mihály második kötete, a Herceg, hátha megjön a tél is! az 1909-től 1911-ig írott verseit gyűjti össze. Ezek közül való az Esti kérdés is. Tehát a fiatal Babits verse ez, a világháború előtti Babitsé, aki formában annyira telhetetlen, élményben annyira szellemi-élmény-kereső, hogy a csodálatosan gazdag magyar századelő szellemi érdeklődésének teljes térképét meg lehetne rajzolni első köteteiből. S még az is megeshetnék, hogy a térkép tágasabb volna a tájéknál. Hogyisne volna tágasabb, hiszen a vers legalább annyira a vágy műfaja, mint a tényé.

A soha-meg-nem-elégedés költője végigzsákmányolta az európai irodalom sok ezer kilométerét és háromezer évét; ifjúkori költészete zsúfolt és stilizált, mint egy nagy utazó dolgozószobája. Gazdagságából mindenre telik, legfőképpen a játékra. A híres alliterációk ideje ez, a szójátéké, halmozásé, gondolatritmusé – hogy csak a legkülsőbb elemeket említsük –, de ez a játék sohasem tud igazán könnyeddé válni. Mintha nem is szavakat, hanem köveket görgetne, vagy mintha – az ő szavával – „holt oszlopoknak méla táncát” látnánk: mindig marad benne valami súly. A magyar irodalmi szecesszió legsúlyosabb játékossága ez, a szavak pompáját szikár gondolat és összeszorított szájú érzés hordozza. A díszek közül feszült és töprengő aszkétaarc tekint ránk; olyan ez a huszonhét éves, sovány, fekete fiatalember, mint egy Keresztelő Szent János hermelinköpenyben. Persze azt is mondhatnánk, hogy a századfordulón minden költőnek volt újdivatú hermelinköpenye, ez már hozzátartozott a korszakhoz, de talán soha ellentétes alkatra olyan szorosan rá nem nőtt, mint a fiatal Babitsra.

A pompa és az egyszerűség, az indázó díszítőkedv és a lényegretörés feledhetetlenül kapcsolódik össze éppen az Esti kérdés-ben.

Nézzük csak meg először a vers külső megjelenését. Ez az ötvenhárom soros mű egyetlen mondat. A végén sorakozó kérdőmondatok is karonfogva – a babitsi helyesírás szerint kisbetűvel – következnek egymás után, hiszen egyetlen alapkérdésnek csupán a változatai. Ez a hosszú versmondat önmagában is bravúr, a fiatal Babits becsvágya szerint való, s már önmagában is elárul valamit a versről. Azt, hogy egyetlen gondolatért született, a „miért élünk?” kérdéséért, egy célja, egy középpontja van, s ezt már a vers nyelvtani megjelenésével is ábrázolja. Ha csak ránézünk a versre, vagy ha éppen Babits hangján hallhatjuk, ezen a különös kántáló, ráolvasást idéző hangon, a sorok megszakítatlan hulláma azonnal elsodor. Elsodor? Nagyon is erőszakos szó ez; inkább csak hintáztatni kezd, a mellékmondatok kanyarulataiba hömpölyget, a képek öblein már-már megáll velünk, aztán továbbmegy, éppen azért ráérősen, mert hiszen feltarthatatlan.

 

Midőn az est, e lágyan takaró, fekete, síma bársonytakaró –

 

kezdődik a vers, s utána hosszú sorokon át nem is következik más, mint az este leírása, a díszes és gyöngéd részletek halmozása, a dajka-kép, az egyenesen álló fűszálak és a csorbítatlan lepke-zománc, s csak a vers élén álló midőn figyelmeztet arra, hogy egy mellékmondatban járunk. Az ötvenhárom soros versmondat tagolását a költő három ilyen apró határozószóra bízta: midőn, olyankor, ott. Ez a három, szinte észrevétlen vezető tájékoztat el bennünket a versben, s teszi áttekinthetővé sűrűségét.

Olyankor (vagyis este) bárhol jár a nagyvilágban – így kapcsolódik a második rész az elsőhöz. S ettől kezdve úgy szélesedik ki a vers, mintha egy emelkedő repülőgépről fényképezné a vidéket: egyre táguló körökben látjuk a világ képeit. A költő szobájából indulunk:

 

…vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát –

 

itt egyszerre megáll a filmfelvevő gép. Nem fog be újabb és újabb tájakat, távoli földrészeket, hanem hirtelen közelképet mutat:

 

vagy épp a vízi városban, a Ríván, hol lángot apróz matt opáltükör –

 

megérkeztünk Velencébe. A vers további része – hogy úgy mondjuk – Velencében játszódik. S azt is mondhatnánk, hogy véletlenül játszódik itt, a tér, a földrajzi messzeségek általánosságából lehorgonyoztunk a világ egyik szép helyén. De egy nagy költői oeuvre-ben ritka az esetlegesség. Babits ebben az időben járt Velencében, s nemcsak járt ott, hanem verset is írt róla, olyat például, mint a Zrínyi Velencében.

 

Szent Márk dicső terén, melyet mélán tapostam, valaha régesrég egy másik bús magyar, méltóbb költő mint én, és hős mint senki mostan, tiport hatalmasan, ki tudta mit akar!

 

Babits számára Velence nemcsak a velencei múltat jelentette, hanem a magyar múltat is, az otthonos Zrínyi-emléket. S nemcsak az emberiség, nemcsak a személy, hanem a nemzet múltja is az, „melynek emléke sose lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is”. A múltnak ilyen sokrétegű élménye az olasz „vízi városban” érte utol a költőt, s verse időben is kiszélesedik, úgy, ahogy előbb térben szélesedett.

 

…merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmult korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is –

 

A vers zárórészéhez érkeztünk. Ott, Velencében teszi fel az esti kérdést a költő:

 

ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való?

 

A vers zárórésze ennek a kérdésnek a részletezése, új és új oldaláról való felmutatása. A ritmus felgyorsul: a sok kis kérdőmondat egyre drámaibbá teszi a végkifejletet, de ugyanakkor a részletezés hömpölygését is megtartja, bőségesen és pompásan sorolva a világ képeit. A versbeli mozgás csodája ez a zárórész; mintha azt mondanánk valakiről, hogy: lassan siet.

 

…miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő?

 

A magyar költészet legtömörebb jelzőivel van itt dolgunk. A mitológiát segítségül idézve, mintegy a messzelátó apró karikájába fogja a költő a képet; csak az alaposabban beletekintőnek nyílik ki a hasonlatok távlata. A lassan siető költő nem ér rá, hogy látomását kifejtse, az olvasóra bízza, hadd lássa meg az saját szemével a szüntelenül megtelő és kiürülő felhők tömlőit, a Danaida-lányokat; az ég hegyére naponta felgördített s leguruló tüzes követ, a napot. Ő, a költő csak beledobja a hömpölygő mondatrendszerbe hasonlattömbjeit, amelyek mindegyike külön verset érdemelne, s továbbmegy. Többek között ezt nevezzük modern hasonlattechnikának. Mert hát a fiatal Babits éppolyan tömör, mint amennyire pazarló. S bonyolultságában is egyszerű. Lehet-e egyszerűbben, világosabban, az ősi példabeszédek nyelvét kölcsönkérve, föltenni a zárókérdést?

 

mert vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fű, hogyha majd leszárad?

 

S ezzel voltaképpen a vers be is volna fejezve. Mire való a halállal záródó élet? Minek a lét, ha megsemmisül? – kérdi a költő fennhangon azt, amit magában mindenki megkérdez egyszer-másszor.

De Babits nem áll meg itt. Mélyen jellemző módon továbblép; eggyel többet gondol. Egész fiatalkori műve tele van ilyen továbblépéssel, túllendüléssel. A fiatal Babits nemcsak vezeti vagy olykor valósággal belekényszeríti az olvasót a saját világába, hanem szüntelenül meg is lepi. Ilyen meglepetés a zárósor. Mert a költő azt is megkérdezi a fűszálról:

 

miért szárad le, hogyha újra nő?

 

Ennek a zárósornak az értelmét filozófiai műszavakkal is körül lehetne rakni. Mindenesetre itt már nem az egyes fűszálról van szó, a személyről: az ellenkezőjére fordult kérdés, ez a mély, logikai szójáték a fűszálak fajtáját, nemét, családját veszi célba, a tenyészet egészét. Azt a képtelenül hanyag tenyészetet, amely elmével oly nehezen megközelíthető módon tékozolja a létet és nemlétet. Ez a két verssor: Miért nő a fű, hogyha majd leszárad; s miért szárad le, hogyha újra nő – két tűz közé veszi a létezés képtelenségét.

De hát mit válaszol Babits a kérdésre? Azt is mondhatnánk, hogy semmit. Hiszen kérdést ígért, s egy jól feltett kérdés többet ér, mint egy elhamarkodott felelet. Azt is mondhatnánk: nem tett mást, mint ráemeltette a szemünket a lét egyik föntebbi gondolatára. De hát mégsem úgy van. Mert a filozófiai költészet nehéz vállalkozás, egyike a legkülönb erőfeszítéseknek, de az a lírikus, aki nem tudja életanyagba öltöztetni az eszméit, aki nem tudja gondolatmenetét indulatmenetté is erősíteni, az kézbe se vegye a tollat. Babits verse is persze közérzetvers, csak éppen a közérzetnek abból a szeletéből való, amelyik bölcseletté tud tömörülni. Babits igenis válaszol a kérdésre, érzelmi feszültséggel és anyaggazdagsággal válaszol. A selymes víz, a tarka márvány, az est mint óriási dajka, a dunántúli dombok, az olasz tenger, a gázlámpák, országutak, városok, ez a fogyhatatlan, nosztalgikus hömpölygés formailag csak felsorolás, de érzelmileg végeláthatatlan gyönyörködés az élet képeiben. A költő nyelvtanilag kérdez, képgazdagságával felel. A vers teste válaszol a vers értelmének.

Persze az, hogy milyen életanyagon példázza, igazolja válaszát a költő, az nagyon is jellemző. Voltaképpen minden költőnek föl kellene tennie ezt az esti kérdést, és a saját életanyagával válaszolnia rá. Babits anyaga elsősorban a szépség képeit hordozza. Ennek a versnek egyik kulcsszava a szépség, a szónak olyan árnyalatával, ahogyan azt a századvégen értették. Halálérzés és szépség kapcsolatát számtalan változatban önti elénk a századvég európai költészete. Ez a nagy gondolkodó vers ennyiben korhoz kötött, abban pedig, hogy a halál kísértő félelmeire az élet gazdagságával válaszol, mindenkoron érvényes.