Az első költő

Az első költőt, akivel életünkben találkozunk, a véletlen adja. A másodikat, a harmadikat, a századikat már választjuk. Többé-kevésbé. De az elsőért még bizonyosan nem vagyunk felelősek. Az elsőért még csak áldhatjuk a véletlent, ha kedvező volt, vagy bosszankodhatunk rajta, ha kedvezőtlen. És ha valakivel olyan furamód kegyes volt a sors, hogy Áprilyban rajzolta fel előtte (még iskoláskora idején), mintegy nagy vonalakban vázolva, a költőség ismérveit, az mindig is hálás lehet. És némileg félrevezetett.

Mert a költők egyáltalán nem olyanok, mint Áprily. A költők ugyan igen sokfélék, az emberi species minden változata előfordul köztük, de véletlenül sem hasonlítanak Áprilyra. Hát annyira különös lett volna? Talán nem. De másutt, egészen másutt kell keresni a rokonait, nem az irodalomban. Olyan volt, mint egy erdész. Akinek – titokban – tele van polcolva a négy fala könyvvel. Halász-vadász. Aki nem szeret igazán állatot ölni. Wittenbergát járt, protestáns betűmetsző. Akinek semmi kedve hitvitázni. Mik voltak az élete keretei? Természet, család, munka. Erdély, kollégium, gyermekszeretet. Erdőjárás, favágás, vízhordás. És semmi-semmi irodalmi élet. Talán nem is igényelte igazán ezt az irodalmi életet, a társakkal való beszélgetést, az intellektuális légkört, a küzdelmet, azt a jó és rossz érzelmekkel fűtött közösséget, amelyben a legtöbb író él, és akar élni – mert különben így vagy úgy, megszerezte volna magának. Vagy volt ilyen élete is? – tűnődöm. Társak között, lapot szerkesztve ott, régen, Erdélyben, volt ilyen élete, és azt is elvesztette volna? És bűnösnek érezte volna magát, ha itt is felépíti? Vagy megelégedett azzal a bőséges, emberi nyüzsgéssel (néha talán sokallta is), amit egy klasszikus tanárélet adhat?

A csendnek két széle van. Lehet alkat, és lehet kényszer. Lehet óhaj és egyenlő erők nullapontja. Hogy éppen benne, ebben az erdész-halász-kirándulásvezetőben mi volt a zárkózottság magva – csak találgatom. Akárhogy is: nem lehetett volna egységesebb. Életformája minden íze csupa stílus volt. Mondhatnám: kúriastílus, erdészházstílus, középkori városstílus – ahol még az ablakkilincs rajzolata is azonos az egésszel.

 

*

 

Egyszer megint meglátogatott minket Visegrádon, az íróházban. Ezúttal különös felszereléssel érkezett. Ovális gyékényszatyor volt nála, a szatyor két füle spárgával összekötve, hogy több legyen benne a hely. Erre a több helyre szükség is volt, mert a szatyorban egy jókora kakas üldögélt, bizalmatlanul méricskélve a külvilágot. Csodálkozva rohantuk meg Áprilyt.

– Honnan való a kakas, Lajos bácsi? Hova viszed a kakast, Lajos bátyám? – De őt láthatólag nem vigasztalta heves érdeklődésünk.

– Beszolgáltatás – válaszolta borúsan.

Kiderült, hogy Visegráddal szomszédos, szentgyörgypusztai, erdőbe bújt lakóházáért természetben is adóznia kell, ezzel-azzal, időközönként egy-egy eleven tyúkkal. És ez nehéz, nehéz. Mert ők nem tartanak baromfit, a környéken nem kapható, ezt a kakasállatot nagy keservesen, súlyos pénzért szerezték Vácról.

– De hátha nem veszik be? – tűnődött Áprily. – Hiszen nem tyúk. Letagadni se lehet, hogy kakas.

Aztán beszélgettünk Anyeginról, anapesztusokról, s társalkodásunkat kellemesen központozta a kakas helyeslő kotyogása. De nem volt maradásunk a házban, hamarosan együtt vonultunk a visegrádi tyúkátvevő központ felé.

Áprily bement a tetthelyre. Sokáig maradt, gyanúsan sokáig. Aztán mégis kijött, kezében a szatyor, szatyorban a kakas.

– Hát nem vették át – közölte felhősen. – És nemcsak azért, mert nem tyúk. Talán abba belenyugodtak volna. De az átvevő megbillegtette a sarkantyúját, és azt mondta, hogy öreg ez, mint az országút. – Áprily eltartotta magától az állatot, úgy szemlélte alaposan, figyelmes lemondással. Az meg idegesen pislogott vissza rá. Akkor meghallottuk az autóbuszt.

– Futnom kell – mondta Áprily, gyorsan búcsúzott, és futott is. Csakugyan futott, hosszú, nyújtott léptekkel, sportszerűen; futott hetvenévesen, jobb kezében a kakasos szatyorral, viharkabátban. Mire mi odaértünk, ő már fel is lendült a buszra, az ajtó be is csapódott mögötte. Visszanézett ránk, akkor már a hóna alatt tartotta a szatyrot. Öreg atléta, kakassal. Még integetett is.

 

*

 

Sokat tanultam Áprilytól. Ezt szó szerint is lehet érteni, középiskolás fokon, hiszen tanárom és igazgatóm volt a Baár-Madas leánygimnáziumban – meg általánosan is, rettentő általánosan, ahogy egy gyerek, egy serdülő életrészleteket, embereket tanul. Áhítatosan tisztelt tanára hangsúlyait-gesztusait premier plánba nagyítja, és megszerzi az első tudati matricákat egy verssor felépítéséről. Nagyon, de nagyon megalapoztam én eljövendő, harminc-valahány esztendős ismeretségünket. Így alapozni csak gyerekkorban lehet. Amit külön szerencsének tarthatok: hogy erre a széles, gyerekkori alapozásra folyamatosan tudtam felépíteni a felnőtt szemmel látott Áprily-alakot.

Úgy látszik: csakugyan vonzódtam hozzá. Nemcsak a gyerekkor páráján át. Nosztalgia kötött hozzá, és szolidaritás. Döntő emléksor és tisztelet. Ámultan figyeltem ezt a szakadás nélküli életet, amely kerek volt, és egyenes volt, és tompán-fényes, mint mondjuk a bükkfa törzse. Hiszen ott volt az is, amit úgy neveznék: a makulátlansága. Mert sokat tanultam Áprilytól. De nem utolsósorban azt, ahogyan egy öregember nehéz időkben állja a sarat.

 

*

 

Hogy milyen tanár volt? Jó. Egyszerű, természetes. Póztalanul is hatásos. Nyoma sem volt benne valami rosszértelmű költőieskedésnek. Persze hatása mérhetetlenül túlterjedt a tananyagon, mint minden igazi tanáré. Tőle hallottam először azt a szót, hogy: normatív. Tőle hallottam először azt a szót, hogy: szarvasfaggyú. Ő mutatott leánykökörcsint hóban. Ő közölte, hogy a harmónium nem arra való, hogy ráüljünk. Fölvilágosított, hogy a jambust futamítani is lehet. Miatta tartottam kötelességemnek, hogy mindent szeressek, ami havasi: gyopár, encián, puliszka, lábtörés.

De az egész iskola jó tanár volt. Jó tanár volt az a gyerekkori dzsungel (ami ápolt, tágas iskolakert volt), jó tanár volt az az óriási vár és tömkeleg (ami gondosan felszerelt iskolaépület volt). És a kosárlabda és az önképzőköri verseny meg a szenvedélyes zsömlefalás (ha lehetett) meg az agyonfinomult elmélkedés (egy bizonyos gesztenyefa alatt). És csöppet sem utolsósorban jó tanár volt a többi tanár is (mindet szerettem, kivéve egyetlen internátusi felügyelőt; ez, azt hiszem, csodálatos arány). Mit csináljak? Nagyon szerettem az iskolát.

Hát hogy legyek tárgyilagos Áprilyval?

 

*

 

Láttam egy szarkát a Champs-Élysées-n. Tudom, képtelenségnek hat. De láttam. Ott ugrált a Körtér környékén, a parkos rész egyik fűsávján. Úgy viselkedett, mint egy galamb: fekete-fehér bohócruhácskájában ott csipegetett a többi párizsi madár közt, és szemtelenül bámulta a járókelők lábait. A rettenetes autósor, a tömeg, a zaj, a Diadalív vagy az Obeliszk körülbelül annyira zavarta, mint egy edzett rikkancsot. Nem törődött vele senki, még a többi madár sem. Hagyták, hadd tömje a begyét. Aztán egyszer fölcsapott, s hogy mintegy bizonyítsa saját mivoltát, hosszú tarka-farkát furcsa kis üstökösként húzva maga után, domború hidat repült két platánfa közt.

De láttam még ennél is döbbenetesebbet. Ezt már igazán csak dadogva, súgva merem elmondani. Hollót láttam az egyik bécsi képtár parkjában. Tisztában vagyok a kijelentés súlyával. Tudom, a fekete holló mai napság olyan ritka már, mint a fehér holló. Tudom, minden épelméjű ember csak legyint erre az esztelen fantáziálásra, a madártani járatlanság nevetséges hencegésére. És mégis láttam. Nem ollót, hanem hollót. Bécsben láttam. (Sajnos nem a Mátyás király hollóját.) Kérem, ne mondják azt, hogy varjú volt. A varjút álmomban is megismerem. A varjú elvégre nem széki csér, sem nem gyurgyalag, varjút még látni a világban. Mert lehet-e a varjú – kérdem én – kétszer akkora, mint amekkora? Lehet-e olyan vastag, pikkelyes csűdje, mint egy karó? Továbbá – el ne feledjük! – lehet-e kúpos csőre? Olyan hatalmas-rémisztő, mint azé a kékesfekete címerállaté, ott a téli parkban? És ha mégse, mégse holló volt, akkor – kérdem én – mi volt az a madár?

Áprily oktatásai körülsétálták velem Európát.

 

*

 

Férfias volt. Költőben szokatlanul, már-már megengedhetetlenül férfias. Hiszen a költő, az író nem véletlenül nőies annyira-amennyire. Ő meg beillett volna pionírnak, akármilyen lakatlan terepen, vagy elmehetett volna berepülőpilótának. Igaz, harcolni nem szeretett. Legalábbis nem emberekkel. De a természettel igen. Igenis igényelte a környezettel való már-már fizikai birkózást, a derékig érő havat, az állandó testi munkát. És igenis szeretett vadászni. Mit érne az a szép verse, ha nem vadász írta volna: Csak egy öröm van a világon, s ez az öröm fegyvertelen –? Hol volna az ereje, hitele, sava-borsa, ha nem az ölő ember, az ősi erdőjáró tette volna papírra, aki pontosan tudja, hogyan kell leszedni a fácánkakast? Archaikusabb volt mindnyájunknál.

 

*

 

Mi is volt a költői alaprétege? Talán a melankóliája. Ezt az erős vadászt, ezt a keményen dolgozó családfőt, ezt az apai oktatót állandóan befelhőzte valami. Hogy mi? Ebbe nem akarok belemenni. Az életrajz ad fogódzókat hozzá. Erdélyisége úgy ült rajta, mint a lelkifurdalás. De hát ez csak egyetlen adalék, egyetlen ok, talán nem is az eredendő. A lelki ború arra száll, aki képes befogadni. De túlságosan egészséges volt ahhoz, hogy tépelődései megbénítsák. Mintegy testi kondíciója, széttéphetetlen kötelességtudása védte meg lelki nyugtalanságaitól. Ám azért – gondolom – nem volt az olyan egyszerű. Nem a kifejezők közé tartozott, hanem a kifejezéssel eltitkolók közé.

 

*

 

Hogy mondatformámmal Mauriacot utánozzam: nem tudnám Áprily helyét meghatározni a mai költők között, de hogy a mindenkori költők között hol áll, azt világosan érzékelem. A zárkózott romantikusok, a fentebb stílű, néma beszélők fajtájából való. S mint annyian közülük: tájképfestő. Azt mondanám: fontainebleau-i iskola. A Millet-k, a Corot-k rokona. Vagy a németalföldieké. Még az az antik apparátus is megtalálható benne, amit mondjuk Corot szeret mozgatni, kicsiny előtéri figuráival a nagy tájképháttér előtt.

De a legbelső rokonsága kelet-európaibb. Megkérdeztem tőle egyszer zölddel befuttatott, erdei háza előtt, a kerti asztalon szétrakott, készülő fordításokat nézegetve: hol, hogyan tanult meg – már olyan régen – oroszul?

– Egyszerű a dolog – felelte. – Nagyon szerettem Turgenyevet. És eredetiben akartam olvasni.

Elmosolyodott, félrehúzott szájjal, ahogy szokta, és kék Áprily-szemmel belenézett a Duna-kanyarba.

 

*

 

Erdőszélen áll, rövid kabátban. Viharvert, szajkótollas kalap. Olyan némán áll, olyan felfokozott csöndben, ahogy csak gyakorlott erdőértők tudnak. De puska nincs a vállán. Melankolikus vadász.