Részletek öregkori arcképhez

Volt Kassáknak egy rézszínű galambja. Erős volt, testes, még a szeme is rézszínű. Valami különleges galambtenyészetből került hozzá, s érezhetőleg nem közönséges pozíciót töltött be a házigazda többi galambja közt. Ez meg is látszott rajta, amint ott állt nagypeckesen egy asztal szélén, remek, áramvonalas gömbölyűségeivel. A nyaka. A begye. A hasa alja, amint egy elnyújtott parabolapálya mentén pontosan véget ért. Még leginkább egy rézből kalapált, fél absztrakt szoborra emlékeztetett, amin „nincs semmi fölösleges”.

Mihelyt közelebb léptem hozzá, akkorát csípett a jobb karomba, hogy kivérzett a helye.

– Mondtam, hogy ne nyúljon hozzá – mérgelődött Kassák.

– Házigalamb azt eltűri – mérgelődtem én is, mert állatoktól nem voltam hozzászokva az ilyen viselkedéshez.

– Ez nem olyan házigalamb – mondta ő.

Persze, ez volt a legkedvesebb galambja. Mihelyt – a csípés után – a vadállat visszamerevedett mozdulatlanságába, csöppet sem ütött el a szoba berendezési tárgyaitól. A Kassák-környezet képeitől, áramvonalaitól. Csak állt, és nézett azzal a piros szemével. Dühös múzeumi tárgy.

 

*

 

De bezzeg egészen más volt az a bizonyos Angyal Bandi. Ez pulikutya volt, a világ legszelídebb kutyája. Semmi sem fűzte a nevében idézett betyárhoz; dehogyis volt ő betyár. Egyszerűen angyal volt, meg Bandi is.

Nyilvánvaló félreértés, hogy a kutyák annyira szeretnek bennünket, embereket. De talán senki sem szeretett minket úgy, mint Angyal Bandi. Minden embert szeretett. Válogatás nélkül. Jóhiszeműsége már-már arcpirulásra késztette a legkérgesebb szívű villanyszámla-beszedőt is. Ha beléptünk Kassákék előszobájába (Kassák Klári már elénk jött, Kassák maga a belső ajtóban állt), Angyal Bandi örömrohama a vállunkig csapott. De nemcsak ránk ugrált, nem. Önálló szökkenéseket is végzett, nagyon magasra és nagyon függőlegesen – már csak azért is, mert a kis előszobában nem lett volna módja, hogy véghetetlen boldogságát vízszintesen is kiterjessze. Vad félfordulatokat vegyített a táncba, homorított és nevetett – valahogy úgy, mint egy loboncos delfin.

Talán bolond is volt Angyal Bandi. Isten tudja. Volt benne valami hihetetlen. Halála után újabb kutya nem került a Kassák-házba.

 

*

 

Jó darab időbe telt, míg kihámoztam Kassák művészi indulásának két axiómáját. Az egyik: eltörölni minden eddigvalót. A másik: a régihez semmiben sem hasonló újat teremteni. Analógia: mint a társadalomban. Persze ez régóta irodalomtörténeti közhely volt az avantgárd szándékaira nézve. Igen. De más dolog az ilyesmiről értesülni, és más szembetalálkozni a hatvanéves avantgárddal az utcán. Hogy Kassák csakugyan azt akarja, amit akar, bizony nehezen fért a fejembe.

Elveiből sok minden következett. Például, hogy az ő szemében egy rímes vers költője nem rossz vagy ósdi verselő volt, hanem gyáva. Avagy reakciós. Némely összecsapásainkkor, ismeretségünk elején hányszor mondogatta: Legyen bátorsága eldobni a kötött formát. Mondanom sem kell: a fülem botját sem mozdítottam erre a felszólításra. Más idő, más körülmények gyermeke voltam, a bátorság–gyávaság szópár egészen máshol lakozott bennem, mintsem a rímes–rímtelen szókapcsolat. Verstani elveit egyszerűen egyoldalúságnak tekintettem, példának a gyors dogmaképződésre. Hiszen ha az ellenkezőjét követelte volna tőlem, azt is ugyanannak tekintettem volna. Lassan, nehezen értettem meg – axiómáit újra meg újra latra vetve –, hogy nem ilyen egyszerű a dolog.

Ők ott a századvégen-századelőn csakugyan feltaláltak valamit. Hogy mit? Erre nem olyan könnyű felelni. A modern művészetet? Ez nagyon is általános. A szabadverset? Ez piszlicsár részletkérdés. Egy új világot? Ábrándos megfogalmazás. Mindenesetre képtelenül nagy, mondhatnám, ormótlanul nagy szándékaikból több váltódott be, mint bárki gondolhatta volna. Mégiscsak ők kezdték el azt, ami ma – közel száz év múltán – többé-kevésbé a költészet világnyelve.

 

*

 

Kassák úgy jelent meg az életemben, mint egy látomásszerű ősautó. Mintha egy 1900-as típusú Ford kocsi gördült volna be lassan az utcába. Nem az újdonsága hatott rám először, hanem a régisége.

 

*

 

Aztán megint az újdonsága. Régi-új, új-régi: mennyit forgattam magamban ezeket a szócsoportokat. De mért oly későn forgattam (világirodalmi órával mérve az időt), mért a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején?

Megpróbálok erre először magánemberként felelni. Azért, mert akkor jöttem rá, hogy nem tudok többé úgy írni, mint addig. Minden költővel megesik ez néhányszor életében. Velem az első, fiatalkori lendület, az első kételytelen kötet után esett meg, méghozzá – post hoc propter hoc? – az ötvenes évek kezdetén. Vaksin kezdtem tapogatózni eszközök, szavak után; főleg szóközök akadtak a kezembe. Addig-addig, míg így vagy úgy kialakítottam a magam számára valamilyen versbeszédet, amelybe a lehető legtöbb kihagyást zsúfoltam bele. Először csak az asszociációt tágítottam, a formát ejtegettem le, aztán – vérszemet kapva – a rációs kapcsot tépdestem, kihagytam a szerző személyét, kihagytam az alanyt, kihagytam az állítmányt. Úgy másfél évtized múltán ki is derült, hogy feltaláltam a spanyolviaszkot. A világlíra ugyanis tovább folyt a hátam mögött, s amikor újra szembefordulhattam vele, némi meghökkenéssel és némi örömmel tapasztaltam, hogy hasonlítok rá, meg nem is.

Most húzzuk keresztül mindazt, amit az előbbi bekezdésben írtam. Megjegyezve, hogy a fentebbi folyamat jellemző a magyar költők egy csoportjára, a továbbiakban mellőzzük a szerző lelkiéletét, s próbáljuk meg ugyanazt a históriát másképpen elmondani. Tehát: a modern világköltészet első hulláma a Nyugattal érkezett el Magyarországra. Ez volt a mi szimbolizmusunk; ez a szellemi mozgás gyűrte fel a századelőn a Nyugat nevű hegyláncot a közismert csúcsokkal; a Nyugat volt a vízválasztó, tőle számítva másfelé folynak a folyók. Józan ésszel azt lehetett volna várni, hogy most következik a hegyláncgyűrődés utáni második geológiai jelenség, a vulkanikus mozgás; tűzhányóikkal megjelennek az izmusok. Úgy, ahogy az általunk belátható világirodalomban majdnem mindenütt meg is jelentek, Nyugaton és Keleten, Lengyelországban vagy Dél-Amerikában. Tudjuk, nálunk nem így történt. A Nyugat második, harmadik nemzedéke – bár nem egy közülük Kassákon iskolázott – főképp az újnépiességet hozta, s ha nem azt, akkor sem az izmusokat. (József Attila külön fejezet – de idevág.) Hogy miért történt ez így? Hogy miért volt ilyen szembetűnően eltérő a magyar líra útja a világ országútjaihoz képest? Meg sem kísérlem a választ; vaskos irodalomtörténetek és költői vallomások tárgya ez. Megelégszem a ténnyel. A sajátos hazai helyzet teszi érthetővé, hogy a század közepén egy költőnek mintegy önmagában kelljen végigmennie – mint embriónak a törzsfejlődésen – azokon a folyamatokon, amiken a század már átment. A „Lobogónk, Petőfi” korszaka volt ez, a kötelező népi formanyelvé. Nekem: titkos, íróasztalmélyi találkozás egy személyesen elkerülhetetlen formabontással, belső átalakulással. Így kezdtem megérteni Kassákot.

 

*

 

A század közepén kezdtem el tehát a visszaszámlálást, hogy elérjek a század elejének költői robbanásáig. És a többiek? Akik még később kezdték a visszaszámlálást? A hatvanas-hetvenes évek, napjaink fiatal költői? Nem, nem azt csinálják, amit Kassákék tettek annak idején. Mást. Ők egyszerűen magukhoz ragadnak egy eddig elhanyagolt költői eszköztárat. Miért is ne tennék? Lázasan hörpölik a közel százesztendős európai hagyományt, amely nem vagy csak kevéssé volt jelen a magyar irodalomban. Egy későbbi periódus módszereit próbálják ki, amely már nem azonos az avantgárddal, s közben vissza-visszanéznek a kezdet Kassák-kalapos sziluettjére.

 

*

 

Miben nem értettem vele egyet? Az axiómáiban. Sohasem éreztem sem szükségesnek, sem lehetségesnek a múlt művészetének eltörlését. Meg egyáltalán: fabatkát sem érne az életem Szophoklész vagy Csokonai nélkül. A „tökéletesen új” művészet ideáját is összehúzott szemmel néztem. Persze ő sem úgy értette azt. Sőt. Minduntalan meghökkentett szellemi étvágyával. Hetvenhat éves volt, amikor követelte, hogy magyarázzam el a francia alexandrin szerkezetét, történetét és lehetőleg mindent a tárgyról.

A lendületét, azt felfogtam. Negyvenéves korkülönbségen, ellentéteken, geológiai korszakokon is átsütött mélyből jövő kitörésének ereje, társadalmi és szellemi hőfoka. Nem akarhatott kevesebbet, mint amennyit akart.

És ott volt az ő híres makacssága. A század eleji proletár, a pallérceruzás mesterember, az izmusvezér, nyolcvanesztendős fejével is olyan épen, mint a harmincévesek, valahogy azokra az oroszlánokra emlékeztetett, akik (Rilke szavával) „nem ismernek hanyatlást”.

 

*

 

Kassákról, a horgászról, nincs személyes emlékem. De másodkézből sokat hallottam róla. Egy másik óbudai horgászköltő szokta volt mesélni, hogy már megint találkozott Kassákkal a Duna-parton, hogy már megint kihajtotta őket a vízhez a legyőzhetetlen szenvedély. Sajnos, másokat is kihajtott; úgy meg volt rakva a part horgásszal, mint a sürgönydrót fecskével ősz felé. De nem ment el senki. A horgászok néma, egymást utáló testvériségével csak ültek a víz mellett.

Mondom, nem láttam Kassákot horgászni. De sokszor, nagyon sokszor képzeltem el, amint ott ül a parton – kezében horgászbot, fején a Kassák-kalap –, és mozdulatlan makacssággal nézi a hideg, fösvény vizet.

 

*

 

Mi volt az alapviszony közöttünk? Az, hogy Kassák imponált nekem. Jól megjegyeztem magamban ezt az érzést, mert sorsom nem gyakran kényeztetett el vele. Húsz éven át ismertem, hatvan- és nyolcvanéves kora között. Ez idő alatt bőven volt alkalmam megismerni öntörvényűségét, azt a módot, ahogyan egy öregember ellenáll a kísértéseknek. Az öregség kísértései sem kisebbek, mint az ifjúságéi. Ki tudja, mennyi ideje van szembeszegülni a világgal? És mire való? De ő, az örök szembeszegülő, fel se tette magának ezeket a kérdéseket. Fütyült a saját öregségére. Mert bármikor, bármilyen körülmények között, csak a maga módján akart üdvözülni.

Vagyis le tudott mondani. Ez, legelsősorban ez volt benne imponáló. Nem azért mondott le, mert aszkéta volt. Nem volt az. Éppúgy vágyott erre-arra, földi jóra, hírre-névre, mint emberek (írók) vágyni szoktak. És hogy tudott örülni hetven-nyolcvanévesen, amikor a késői elismerés már el-elérte! Ez a késői öröm, ez a vitalitás sem volt csekély lecke azoknak, akik ismerték.

De amiben legközelebb állt hozzám, azt megnevezni sem tudom. Egyéniségének magva volt ez, valamiféle szilárdság, öreg fémek rozsdamentes azonossága. Hiába is próbálom körülírni. Csak a választ ismerem erre a tulajdonságára: tiszteltem Kassákot. Túl különbségeken és hasonlóságokon, túl vitákon és emberi kapcsolaton, hadd ismételjem meg kalapot levéve: tisztelem.